PLAKÁTMÚZEUMOT!

Antal Pál, Benczúr Gyula és Gyárfás Gábor kollégáim kezdeményezésére megalakult a Magyar Plakátmúzeum Alapító Köre. A közös cél a tervezőgrafikusi szakma legjobb alkotásainak, elsősorban a plakátoknak a népszerűsítése. Köszönöm, hogy engem is meghívtak az alapítók közé, szívemen viselem a kezdeményezést, mert úgy tapasztalom, hogy a plakát műfaját itthon sokkal kevésbé becsülik, mint külföldön. A modern művészet legjelentősebb gyűjteménye a New York-i MOMA kifejezetten fontosnak tartja a plakátot és a gyűjteményében található magyar munkák közt is jelentős a plakátok száma. Meg van a gyűjteményben Pór Bertalan Tanácsköztársaság plakátja, Bíró Mihály Kalapácsosembere (és még három plakátja), Bortnyik Sándor Ma című kiállítási plakátja és az én Tovarisi konyecem, jelentős továbbá a kisebb tervezőgrafikai munkák száma is (Kassák tipográfiai tervei, Bortnyik könyvborítói, Wahorn lemezborítói, stb.) Számottevő magyar anyaggal rendelkezik több európai plakátmúzeum is, köztük az esseni, az aarhusi, a varsói plakátmúzeum, illetve ahol nincs önálló múzeuma a plakátnak, ott a legnagyobb múzeumok állandó kiállításán sokkal nagyobb szerepet szánnak neki, mint itthon. Jó példa erre az amszterdami Stedelijk Museum. Hogy komoly érdeklődés van Magyarországon is a plakátok kiállítása iránt, az látványosan bizonyította tavaly az év egyik leglátogatottabb kiállításává vált "Merészebb, mint a festészet" című, a két világháború közötti magyar plakátművészet remekeiből összeállított válogatás az Iparművészeti Múzeumban.

A VILÁG KÖZEPÉN

Bizonyára mindenki ismeri a greenwichi meridiánt, vagyis azt a délkört, amelyet nullával jelölnek és viszonyítási pontként szolgál a térképeken. Ez azonban korántsem volt mindig így. Az 1884-es washingtoni Meridián Konferencia óta beszélhetünk csak a greenwichi meridiánról.  Korábban majdnem annyi kezdő délkör volt, ahány kartográfus, és ezek általában saját műhelyük, vagy királyuk lakhelye szerint határozták meg a 0˚ hosszúság pozícióját. Mátyás király idején, 1455-ben alapította meg Vitéz János váradi püspök az ország első csillagvizsgáló intézetét Nagyváradon, amelynek vezetője a Regimontanus néven publikáló Johannes Müller lett. Magától értetődik, hogy a helyi csillagvizsgálóban egy saját, történetesen a nagyváradi váron keresztülhaladó kezdő délkört jelöltek ki, csillagászati megfigyeléseiket ehhez viszonyították s térképeiket is ez alapján szerkesztették. Tudományukat a Tabula Varadiensis című munkában gyűjtötték össze, amelynek adatait a leghíresebb csillagászok, köztük Brache és Kepler is elfogadták és használták. A csillagászati megfigyelések persze a navigációban is fontosak voltak, talán ott a legfontosabbak, hiszen a nyílt tengeren hajózó kapitányoknak az égitestek állásán kívül semmilyen más viszonyítási pont nem állt a rendelkezésükre. A korszak legképzettebb hajósai igyekeztek a legpontosabb atlaszokat begyűjteni. A legelső Amerika felé tartó hajón, a Santa Maria navigációs asztalkáján történetesen épp a Tabula Varadiensis volt kiterítve, vagyis Kolumbusz Kristóf számára Várad volt az origó, és nyilván hajósai is Váradot tekintették a világ közepének, még ha talán nem is mindegyik tudta pontosan, melyik országban van ez a híres nevezetes helység. Na, ennyit elöljáróban. A lényeg rövidebb lesz: itt, a világ közepén, Nagyváradon, a római katolikus püspöki palotában, a Körösvidéki Múzeum kiállítótermeiben a Varadinum Alapítvány és a Várad folyóirat szervezésében május 3-án, vasárnap (anyák napja!) délután 4-kor Keresztes Dórával (kétszeres anya!) közös kiállításunk nyílik. A címe Összenéző, kurátora Ujvárossy László, a megnyitó beszédet Kányádi Iréne művészettörténész és Aurel Chiriac múzeumigazgató mondja.

SAKKPARTI A SZIGETEN

Április 24-e van, ráadásul péntek. Fontos nap. Ezen a napon, április 24-én, pénteken játszódik a Sakkparti a szigeten című regényem. Az a bizonyos könyvbeli péntek 107 évvel ezelőtt volt. A cselekmény csak néhány perc, pontosabban két sakklépés közti gondolkodási idő, de azért szóba kerül sok minden. Olyan sok, hogy 130 oldalon fér csak el. Idemásolok egy rövid részletet:

       Előző nap érkezett a szigetre. Csütörtök volt. A menetrend a hetek óta lebegtetett sciopero, vagyis a matrózsztrájk miatt kiszámíthatatlan volt, a Marina Grande mólójára kisereglett emigránsok jócskán felöntöttek a garatra, mire a harmadik nápolyi vaporettóból végre kiszállt a Sztárik. Az Öreg, így hívták a háta mögött, holott mindössze harmincnyolc éves volt. Épp hogy betöltötte, április 22-én, bár alighanem inkább a tizedike jött volna a nyelvére. Itt ugyan már az európai naptár szerint éltek az emigránsok, de ha valami otthoni esemény került szóba, mondjuk egy születésnap, akkor még a régi napot mondták, úgy, ahogy az orosz kalendáriumban van. Otthoni esemény persze mindig akad, holnapra már a nagy moszkvai árvíz híreivel lesznek tele a giornálék, romokban áll majd a fél város, jó is hogy itt lesz, legalább megmondja, jó-e ha összedőlnek a tőkések gyárai, segíti-e a forradalmat, ha a Kremlt is elvisz a jeges ár, vagy inkább sajnálkozni kéne. Gorkij, ahogy a jó vendégváróhoz illik, áthajózott Nápolyba (ahol egy nappal frissebbek voltak a lapok), hogy már a római vonatnál fogadhassa az Öreget, aki kalaposan, öltönyben, hóna alatt a föltekert pléd közepébe szíjazott párnácskával meglehetősen furcsán hatott a tavaszi zsibongásban. A sovány utazótáska, amelyet egy fehér kesztyűs hordár cipelt utána, arra engedett következtetni, hogy nem kíván sokáig időzni a szigeten. A kikötői fogadás egyetlen szertartásos pillanata a vezényszóra felhajtott vodka volt. A hosszú várakozás alatt meglehetősen felmelegedett „vizecskét” Bazarov (akit Rudnyev néven, már jól ismert) a régi aforizmával mentegette: éhezni hetekig képes az ember, víz nélkül három napot bír ki, vodka nélkül viszont legfeljebb pár órát. A napbarnított oroszok úgy nevettek, mintha először hallották volna. Az, hogy valami módon meg akarnának felelni a politikai illegalitás szabályainak, a legcsekélyebb mértékben sem látszott rajtuk. Bár legtöbbjük szabályos útlevéllel tartózkodott a szigeten, és a politikai emigránsoknak, a cár ellenségeinek járó törvényes státus mellett az itt élők, vagy legalábbis egy részük, szimpátiájára is számíthattak, az Öreg mégis elvárt volna valami konspirációs viselkedést. Legalább a titokzatosság látszatát. Úgyis csak Lorettára fognak emlékezni, mondogatta Gorkij, aki úgy csavarogta be a szigetet, hogy egy hatalmas zöld papagáj üldögélt a vállán. Ő volt Loretta. A legbiztosabb módja az inkognitó megőrzésének, hajtogatta nevetve.

        Vajon ki lehet a regénybeli Öreg? És vajon mi lehet a regényben emlegetett sziget neve? Aki tudja, írja meg. Aki nem, vegye meg a könyvet, amelynek nyomtatása épp most indul a váci nyomdában. (A könyvhéten kedvezménnyel árulják majd a Borda Antikvárium pultjánál, ahova talán majd én is odaülök, hogy dedikálgassak.)

A DINTEVILLE-EK

     Ma van a nemzetközi könyvnap (International Bookday), Megnyílt a budapesti könyvfesztivál, ahol - a Typotex bódéjában - még megvehető a Válogatott sejtések és A követ és a fáraó. Utóbbiból másolok ide egy rajzot és egy rövid részletet:           

Az úgynevezett szerepjátszó kép nem volt ritkaság akkoriban, sok mitológiai és bibliai témájú reneszánsz és barokk festmény kapcsán felismerhető, még többnél pedig sejthető hasonló szerepjáték. VIII. Henrik például szívesen festette le magát híres elődök jelmezében: Dávid királyként jelenik meg Jean Mallard miniatúráján és Bölcs Salamonként trónol Holbein illusztrációján, I. Ferencről pedig Keresztelő Jánosként és Julius Caesarként készült arckép.

A mi festményünk főszereplői is felismerhetők, a nevük rómaias jellegű tunikájukra van írva. Mózes nem más, mint Jean Dinteville, a mi melankolikus követünk, Áron pedig François Dinteville, az előbbi fivére, Auxerre püspöke, mögöttük további két Dinteville fiú, Guillaume és Gaucher áll. A csoport ötödik tagja talán a megidézett ötödik testvér, Louis, aki 1537-ben, a kép datálásakor már nem élt. A Dinteville fiúkkal szemközt ül a fáraó, akit leginkább I. Ferenc királlyal szoktak azonosítani. A képen ábrázolt tíz férfi közül csak három olyan van, akiről semmit nem tudunk, szerepük szerint egyiptomiak lennének, a fáraó emberei, talán papjai, az allegória értelmében a zsidókat alakító Dinteville fiúk ellenfelei, de az is lehet, hogy ők valóban csak névtelen epizodisták a bibliai jelenetben. Feltűnik a képen még egy ismerős, maga Holbein is, ott áll a kép baloldalán, erősen takart staffage-alakként, csak az arca látszik, úgy néz kifelé a kompozícióból, mintha velünk, a nézőkkel keresné a szemkontaktust, oly szenvtelen a tekintete, amilyen a régi korokban a képeiken megjelenő festőké szokott lenni, jelezvén, hogy nem tartoznak közvetlenül a történethez, kívülálló dokumentátorok. Kerek fejű, széles homlokú, gombszemű szakállas fickó, ha nem is pontos mása az 1542-i Uffizi-beli Holbein-önarcképnek, annyira azért feltétlenül hasonlít, amennyire hasonlíthat egy portré, amelyet a „szemtanú” leírása alapján szoktak festeni az ismeretlen „elkövetőről”.

Csakhogy Holbeinnek nem volt szokása, hogy megörökítse magát a festményein. Nos, ezúttal sem tette, hiszen ezt a “Holbein képet” nem Holbein festette. Egészen biztosan nem! A kép kvalitásai jócskán elmaradnak a német festőétől. A Dinteville-ház titkát keresve azt a kérdést is föl kell tennünk, vajon ki kicsodát és főleg miért vett rá arra, hogy még egy “Holbein-festményt” készítsen neki. Miért volt oly fontos a kép megrendelője számára a szerző, hogy a fölirat mellett még egy portréval is bebiztosította a hamisítványt? A megfejtésben segít-e vajon a kép tartalma vagy a hangulata? Vagy segít-e talán ez én Polisyben tett kirándulásom?

Ha tartalmi párhuzamot akarunk vonni az ábrázolt történet és a festmény szereplői között, az ószövetségi jelenetbe rejtett jelképet kell megértenünk. Áron és Mózes azért keresték föl a fáraót, hogy szabadságot kérjenek Izrael bűnösnek tartott, rabként kezelt és robotra kényszerített gyermekei számára. A Dinteville-fivérek megjelenése az uralkodó előtt nyilván hasonló funkciót szolgál, legalábbis a festmény legtöbb magyarázója szerint . A család történetének, tagjai sorsának ismeretében nem is meglepő a “bűnös család” kifejezés. Önálló rémregény szólhatna a különös famíliáról. A következő oldal csak erős idegzetű olvasóknak való.

Guillaume-ot (ő áll a festmény jobb szélén tollas piros kalapban, köpenyét fázósan összefogva maga előtt ) 1536 nyarán megvádolták I. Ferenc fiának, a trónörökösnek a megmérgezésével. Az ifjú hercegnek, akit szintén Ferencnek hívtak saját pohárnoka, Sebastiano Montecuculi nyújtott át egy pohár jégkockával hűtött vizet egy forró augusztusi délutánon, s a trónörökös szinte azon nyomban meghalt. Maga Montecuculi vádolta meg a Dinteville fiút a méregkeveréssel, akinek az volt a szerencséje, hogy a pohárnokról kiderült, valaha V. Károly szolgálatában állt, sőt azt megelőzően orvosi tanulmányokat is folytatott, meg aztán a vizsgálat részét képező kínzást is rosszabbúl tűrte, mint Guillaume. Ki is végezték 1536 októberében. A történetet Honoré Balzac is említi Medici Katalinról írt regényében , azzal a sejtelmes konklúzióval, hogy Montecuculit alighanem ártatlanul vitték vérpadra. Jobbról balra haladva a következő arc Louis-é, legalábbis az lenne logikus, hogy ő álljon ott, bár azonosításában semmi felirat sem segít. Bajuszos szőke férfi. Ő volt a második legidősebb fiú, máltai lovag lett, és 1531 tavaszán Málta szigetén meghalt . A különös, messze néző tekintet talán arra utal, hogy ő már csak spirituális értelemben tartozik a családhoz. Az Áron szerepében megjelenő François következik. Ő volt a legnagyobb fiú, püspöki rangja miatt a legtekintélyesebb, s a képen elfoglalt pozíciója szerint a legfontosabb. A palást rövid felirata alapján (mindössze két betű: “EN” és egy szám: “8”) nem is lehetne azonosítani, talpa alatt a padló címerei segítenek , illetve a festmény bal fölső sarkának felirata, ami a püspök jelmondata volt: VIRTVTI FORTVNA COMES (a szerencse az erény társa). A Követek, az “igazi” Holbein kép kapcsán már volt szó François-ról, tudjuk, hogy Rómában követeskedett, amikor öccse Londonban. De hogy lett a püspökből követ? Voltaképp a számüzetését töltötte Rómában. 1531-ben, alig egy évre rá, hogy nagybátyjától megörökölte az auxerre-i püspökséget, lopáson ért vadőrének a tenyerét egy fához szögeztette, ami nem éppen comme il faut egy egyházi férfiútól. Hogy karrierje nem zárult le, annak köszönhette, hogy a pápa nem volt hajlandó ilyen semmiség miatt a püspöki székből eltávolítani, meg persze annak, hogy unokatestvérük Anne de Montmorency herceg volt. A következő Dinteville, sötétkék köpenyben és erős takarásban, Gaucher . Ő a családban a legkisebb fiú. És ő az elkényeztetett, aki az apa nevét viselheti. Ahogy az már csak lenni szokott, ő lesz a fekete bárány. 1538-ban szodómiában találtatott bűnösnek. Jean du Plessis volt a vádló és az áldozat egy személyben. Bonyolította a helyzetet, hogy du Plessis és a Dinteville fivérek anyai ágon unokatestvérek voltak. A szodómiát ebben az időben a homoszexualitás jelölésére is használták, s mivel az áldozat és a vádló azonos volt, ezért a kikényszerített, vagyis a corpus juris szerinti erőszakos homoszexuális közösülés kísérletére gyanakszik az utókor. A feljelentés felháborodott szövege szerint két ízben is történt ilyen, miközben egy ágyban aludtak. Hogy miért háltak együtt a fiúk, azt ne firtassuk, nagy családi ünnepség, vadászat vagy lovagi torna idején ágyszűkébe kerülhet egy mégoly gazdag família is, a vádlott szemébe vágott vád folytatása azonban elgondolkoztató: “olyan romlottá (meschant = méchant) akartál tenni, mint amilyen te vagy”. Érthetjük úgy, hogy a huszonkilenc éves Gaucher de Dinteville különös természete köztudott volt. Ha az ilyesmiben jártas olvasók fiziognómiai alapon, vagyis arc-olvasással képesek ellenőrizni Plessis vádaskodását, azok nézzék meg a Metropolitan Múzeum Kesztyűt tartó férfi című képét is. Valószínűsithető, hogy az az ártatlan arcú fiatalember nem más, mint a legkisebb Dinteville fiú . Gaucher egyébként tagadta a vádat, legfőképp a kényszerítést, igaz, nem a legmeggyőzőbb útját választotta, legalábbis kényszerítés ügyben, a védekezésnek, azzal, hogy nyolc emberével azonnal rátörte az ajtót du Plessis-re, megpróbálván erőszakkal rávenni, vonja vissza a feljelentést. Nem vonta, sőt apjával együtt egész a királyig vitték az ügyet, aki nagybölcsen úgy ítélkezett, hogy párbaj döntsön az igazság felől.  Úgy tűnik, Gaucher a nyolc az egy ellen csatározást jobban kedvelte a páros viadalnál, mert 1539. január elsején, a párbaj napján hiába várt rá Du Plessis és a király, Velencébe szökött. Az ilyenkor szokásos eljárás – képmásának nyilvános megégetése, címereinek porban vonszolása, fegyvereinek megköpdösése, javainak elkobzása – árnyékot vetett az egész családra. A két „szeplősebb” fivér François és Guillaume jobbnak látták, hogy önkéntes száműzetésbe vonuljanak. Itáliába mentek ők is, de kevés nyugtuk volt, mert királyi megbízásából  Montmorency herceg, hiába volt ő is unokatestvér, szorgalmasan üldöztette a szökevényeket.

Dőljön e bűnös, e csalfa

Izgága családfa ki végképp,

Ne maradjon szerte e honban

Titkos erő ki a végét

Elszomorodva, vagy éppen

Vért szomjúzva siratja,

Irmagja ki vesszen e klánnak,

Légyen sánta a fattya,

Láz tizedelje meg őket,

Elvigye többit a himlő;

-

Elvetemült szerelemnek

Képviselőihez illő.

PLAKÁTTERVEK

MITEM (Madách International Theatre Meeting) részeként a Nemzeti Színházban kiállították az évadhoz készített plakátjaim mellett az el nem fogadott terveket. A tárlat alapján talán levonható következtetés, hogy egy színházi rendező és egy grafikus agya nem mindig jár ugyanarra a srófra. Sebaj, néhány ötletet talán megcsinálok máskor. Ideteszek egy pár vázlatot a kiállított körülbelül százból. 

Olvasmány: színházi plakátok