Kedves Utisz Blog Olvasók, ha siettek, még odaértek este 7-re az Uránia moziba (az
alábbiakból kiderül, hogy késhettek is valamelyest), de ha mégsem jöttök, akkor
itt elolvashatjátok, hogy miről maradtok le.
Drága
barátaim, barátaim barátai, de legfőképpen Szilágyi Varga Zoltán barátom
barátai, valamint ellenlábasai s ellenlábasainak ellenlábasai, akik hamarosan
baráttá lőnek, lesznek, leendnek az Úrban. Mint tudjátok, vagy sejtitek, vagy az
elszoruló torok s az ünnepibb lassúsággal ejtett szavak nyomán
kapiskáljátok már, halotti torra jöttünk öszve. Az örömöt, hogy együtt vagyunk(esetleg ilyen összetételben
először, de az öröklét szellőjétől meglegyintve bízvást mondhatom semmiképp sem
utoljára) némi melankólia fűszerezi, „szplín írja felül” – mondhatnám sok
idézőjel között: a temetések szokásos mélabúja. A gyülekezet nagyobb
fantáziával megáldott tagjai bizonyára már ide is képzeletek egy kandelábert a
jobb oldalamra és egy másikat a baloldalamra, hallják a sercegését is, és ugye
már mindnyájan orrontjuk azt az összekeverhetetlen illatot, ami a cintermek és
a rajzfilmstúdiók szagának elegye. A Jókedvű örmény temetését várjuk. Drága
atyámfiai, bizonyára már el is felejtettétek, de hát azért vagyok itt,
mondhatnám: azért tettek, azért állítottak ide (meg elém ezt a mikrofont is), hogy
emlékeztessem mindnyájótokat az örményre. Azért jöttünk, hogy eltemessük
őkelmét, meg is érkeztünk idejekorán, csak éppen ő, a derék Asbey Miklós
borkereskedő (élt hatvan esztendőt, gyászolják tizenkét gyermeke - hét fia és
öt lánya -, kilenc unokája, öt veje, hat menye, megszámlálhatatlan sógora,
öccse, fázisrajzolója, komája és minden másféle atyafisága, satöbbi) felejtett
el időben megérkezni. Vannak emberek,
akik mindig elkésnek mindenünnen. Ilyen volt az örmény is. Ha valahol egyszer
leült, biztosan odaragadt a székhez, evés, ivás, kártyázás, vidám cimborák
kedvéért. Nem is bíztak sehol a pontosságában. Ha sürgönyzött Désre, az Arany
bárányba, hogy "hétfőn érkezem, kérek szobát", csak kedden húzták
tisztába az ágyát. Tudta mindenki a fogadóban, hogy az öreg Asbey legalább
huszonnégy órát ottmarad még, ahonnan küldte a sürgönyt. Ezt az utóbbi
mondatot egy Hunyady Sándor nevű jólelkű erdélyitől másoltam ide, aki még nálam
is jobban ismerte a mi örményünket, és magyarázatot próbálván találni a
késedelemre, egy egész novellettet kanyarintott az esemény köré. Hunyadi
verziója szerint éppen tél volt, és az
erdélyi tél olyan, mint az orosz tél. A rettentő hófúvásban elakadt valahol a
vicinális, amely a koporsót szállította. A dolog hihetően hangzik,
olyannyira hihetően, hogy Szilágyi Varga Zoli, aki épp hatvan téllel, köztük
nem is egy igazi erdélyi téllel a háta mögött szegődött segítségül e mellé a bizonyos Hunyady mellé, tudniillik,
hogy együtt mentsék meg a helyzetet, szóval Zoli is hatalmas hóeséseket
animált, pelyhes, hulló, fehér, pamacsos, álomi, sőt költői hózuhogásokat,
kicsit sem hezitálva amiatt, hogy az Uránia mozi előtt még csak koraősz van, s
a levelek is alig sárgulnak. Mert a rajzfilm már csak ilyen, lehet
mindenütt tél, ahol mi vagyunk, ott süt a nap. Taljánországban, mint tudjuk
Jankovics Petőfi Marcitól örökös tél vagyon, és gyanítjuk, Erdélyországban a
három-null óta dettó, mi viszont Kecske-buda-mét-pesten várjuk a Szentmihály
lovát, ti atyámfiai ráadásul egyre türelmetlenebbül, mert már régen
észrevettétek, hogy csak azért papolok itt oly hosszan, hogy húzzam az időt,
hátha megjön közben Asbey Miklós uram, akiről már elkottyintottam volt, hogy
nála a huszonnégy órás késés egészen természetes, sőt most, hogy meghalt, talán
még le is lassult egy kevéssé őkelme. Na, miről legyen még szó, hogy hasznosan
teljék az idő? Mondjam el nektek, mi az a felcicomázott katafalk? Milyen a
küküllői fahéjas forralt bor íze, s miféle geometriák íve rajzolódik a pohár
falára, midőn az első korty előtt megforgatja kezében az ivó? Hogyan sistereg a
tepsiben a szalonnával tűzdelt pulyka? Hogy kell lecsavarni egy
petróleumlámpást? Milyen érzés a hűvös, ropogós, levendulaszagú dunyha alatt
összekeveredni egy másik testtel? Vagy beszéljek a sparhert alatt sorba állított
csizmák sűrű gőzeiről? A gázlámpa körül rajzó árvaszúnyogokról? A
cigányozásról, a zabostarisznyáról, a szivarfüstkarikákról meg arról, ahogy a vonatsín
továbbkattogja a fáradó szív süllyedő, emelkedő ritmusát? Nem, ezeket
megmutatja majd a film. És még ezer apró, gondosan megfigyelt részletet. A
rendező: Szilágyi Varga Zoltán. Az atmoszférateremtés nagymestere. Meg a pontos
negyvenméteres passzoké. Majdnem halálpontosnak neveztem őket. Én úgy vagyok,
hogy ha egy nagy munka véget ér, ha túl vagyok rajta, rám tör az a szplínes
melankólia, ugyanaz, amire a franciák azt mondják „la petit mort”. A kis halál.
Férfias dolog. Nem lehet készülni rá, nincsen ellenszere, és azt sem lehet
tudni, mikorra gyógyulhat ki belőle az ember. Ha kigyógyul egyáltalán.
Bizonyára mindenkinél máshogy áll a dolog, így aztán nem merem állítani, hogy
tudnám, mi jár Zoltán barátom fejében, talán sejtem, esetleg gyanítom, meglehet
kapiskálom, de örültem, hogy egy darabig együtt várakozhattam vele meg persze
veletek A jókedvű örmény temetésére. Kérem, fogadjátok szeretettel a hamarosan
megérkező koporsót, akarom mondani a filmet, a Kecskemétfilm legújabb
produktumát és éljetek örökké … vagy haljatok meg jókedvűen.
