Nem
riadt hápogva, hangtalanul arrébb lapátolt. A vadkácsa. Akkor tűntek föl,
amikor már csak pár méterre voltam tőlük. Fekete hiátusok a túlsó part
lámpaláncán. Ha továbbra is háton úszom, talán észre sem vettem volna őket. Azt
hittem, éjszakára elbújnak a nádasban, de ezek a nyílt vízen aludtak,
öt-hatszáz méterre a parttól. Talán messzebb is lehettem, nappal innen már látni
lehetne a fonyódi hegyet, ahogy kibukkan a révfülöpi kiszögellés mögött. A
parti zajok ide nem érnek el és a fényszennyezés is csekély. A vendéglők már
bezártak és éjfélkor leoltották a közvilágítás egy részét is. Hold nincs. Újra
hanyatt fekszem. A csillagos égbolt félgömbje olyan, mint Hertelendy doktornő látótérvizsgáló
szerkezete, csak persze feketében. A szőke szemésznő szerint évente ellenőrizni
kéne, hány hullócsillag-villanással látok kevesebbet, és mindig megkérdi,
volt-e a családban zöldhályog vagy ilyesmi. Mari néni jut eszembe meg Borges,
aki azt mondta, attól kezdve lát tisztán, hogy megvakult. Egy messzi fénybogár –
repülő vagy űrhajó – keresztezi a tejutat. Napközben a Sakkozókat írtam,
Bogdanov kapcsán eljutottam Flammarionig, a „Flammarion-metszetig”. Vajon ki
csinálta, egy világ dőlt be neki. Ha én rajzolnám, a vándor vízben lebegne.
Úszna, hajózna, vitorlázna. Te győzz le engem éjszaka, sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek – mellúszásra váltok, Pilinszky jambusaira jól lehet
tempózni: feledd a hűtlenségemet, legyőzhetetlen kényszerek vezetnek vissza
hozzád. Ideteszem, ami eszembe jut az Éjféli
fürdésből, gimnazistaként még tudtam, akkor is leginkább úgy, ha úszhattam rá: A
tó ma tiszta, éber és oly éles fényű, mint a kés, lobogva lélegző tükör, mit
lassú harcban összetör karom csapása. Legyőzve, lustán fekszem el és
hallgatózom: csillagok rebbennek csak, mint elhagyott egek vizébe zárt halak, tűnődve
úszó madarak. Elnézném őket, röptüket, míg sűrű sötét pikkelyek fogják körül a
szívemet, a mélyben édes, jó iszony, kitéphetetlen orv szigony, mit észrevétlen
vert belém a víz, a víz, s a lassú mély. Mert lent hínáros rét lobog, alant a
kagylók boldogok, és mintha hívást hallana, zuhanni kezd az éjszaka, moszat
sodor vagy csillagok, nem emlékszem, hogy hol vagyok: talán egy ősi ünnepen,
hol ég és víz is egy velem, s mindent elöntve valami időtlen sírást hallani.
Már órák óta úszhatom, pontosabban hol úszom, hol meg csak fekszem a vízen
széttárt karokkal, elég néha a lábfejem mozdítani, hogy fönnmaradjak. Az időt,
ha fontos lenne, a csillagok mozgásán mérhetném. Nem fontos. Kifelé haladva
látom, hogy a Göncöl két jegenyeközzel ment jobbra.
husikám,
te vagy az?
reggeliztél?
mit
ettél?
vajacskával
aranyom?
és
még?
azt
is?
mondjad,
mi az enyém? a combi-lombid?
és
még?
és
a lábujjacskád is?
stefi
aranybogaram…
a
hasacskád, ugye a hasacskád is?
és
a papáé micsoda, a hátacskád?
a
fülecskéd is?
a
popsikád kié legyen? a popsikád aranyom!
a
mamáé, vagy a papáé?
megeszem
a számat. megegyem?
most
mit csinál az anyud?
fasírt?
nem mondod!
lekvárral?
egy tündér vagy, tudod? egy tündérhusi!
kakika
volt?
holnap
volt? azt mondta, hogy holnap volt kakika, hallottad?
pisi
is? pisike?
én
bekaplak, most tényleg bekaplak, bekapjalak?
apa
a dolgozóba ment?
elment
a dolgozóba? a tutúval ment?
stefi,
mit csinálsz most?
letetted?
stefi,
stefiii, stefi-stefi, stefiiiii!
stefi!
mit csinálsz!? stefihusi, stefiiiiii!
stefi
ne csináld, steeeefiiii!
ez
letette.
A
Kőszegi Művészeti Egyesület meghívója Orosz István "Paradoxonometria"
című kiállításának megnyitójára. 
