KÍSÉRLET AZ IDŐ VISSZAFORDÍTÁSÁRA

Az alábbi verset (amely a Körzővel rajzolt víz című könyv záróverse volt), Dursun Ayan fordította törökre és Pesti Zsuzsanna tette át angolra, hogy a karácsony előtt nyílt ankarai kiállítás kétnyelvű katalógusában megjelenhessen. E két fordítással és persze az eredetivel kívánok boldog újévet, illetve egy fényképpel, amelyet november 11-én kora-délután a Nápolyból Capri felé tartó hajó fedélzetén készítettem.

(Kayıp çağı geri döndürmek)

Elindeki kâğıt işte tam böyleydi

Bembeyazdı hepsi, yazılı değildi

Hayal et ki öyle pirüpakmış sanki

Alıp atmak gerek bu sekiz dizeyi

Kırkbeş kelime iki yüz küsür harfi

Ya sil ya silkele ya da üflemeli

Olsun yazılmamış, hiç olmamış gibi

Ancak döner böylece kayıp çağ geri

(Attempt to Turn Back Time)

Exactly like this was this paper

Blank of course and wholly white

To imagine now how nothing was there

You lift off these eight lines

Or erase them shake or blow them off

Make them never written never imagined

These fifty-one words two hundred forty letters

To turn back squandered time

(Kísérlet az idő visszafordítására)

Pontosan ilyen volt ez a papír éppen

Csak persze üres volt és fehér egészen
Képzeld most el úgy hogy nincs is rajta semmi
Ezt a nyolc sort kéne róla csak levenni
Kiradírozni vagy elfújni lerázni
Le nem írttá tenni és ki se találni
Ezt az ötvennégy szót kétszázhatvan betűt
Hogy visszafordíthasd az eljátszott időt

P.s.: köszönet Krzysztof Duckinak, hogy lefordította lengyelre is a verset:
 

(Próba cofnięcia czasu)

Ten oto papier w istocie był taki,

bo i nawet pusty, i w całości biały,
a teraz myśl tak, że nic nie ma na nim,
trzeba z niego tylko ująć tych osiem linijek
zetrzeć gumką, bądź zdmuchnąć, strzepać,
niespisanymi i niewymyślonymi uczynić
te pięćdziesiąt cztery słowa, te dwieście sześćdziesiąt liter:
byś cofnął stracony czas.

P.s.: Levél jött Tatjánától is (Tatiana Bonch), megvan az orosz fordítás:   

(Попытка повернуть время вспять) 

Точно так же как эта бумага
Была прежде пустой и абсолютно белой
Можно представить себе как было ничто
Ты растворяешь эти восемь строк
Или стираешь их или трясешь их или взрываешь
Делаешь их ненаписанными незадуманными

Эти сорок девять слов и двести шестьдесят две буквы

Чтобы развернуть вспять истаявшее время

P.s.: itt van spanyolul is,  Lantos Adriana fordításában, és németül, Iris Heberger fordításában:

(Intento de retroceder el tiempo)

Exactamente ha sido así esta hoja
Blanca, por supuesto, y completamente vacía
Imagínate que no hay nada sobre ella
Quitar estas ocho líneas es la única tarea
Borrarlas o soplarlas, sacudirlas fuera
Volverlas nunca escritas, jamás imaginadas
Estas cincuenta y cuatro palabras trescientas letras
Y poder así retroceder el tiempo y las horas desperdiciadas

(Versuch die Zeit zurückzudrehen)

Ebenso war dieses Blatt Papier

Doch natürlich leer und völlig weiß

Stell dir vor es wäre rein und unbeschrieben

Nur die acht Zeilen wären weggeblieben

Ausradiert und weggeblasen ungemacht

Niemals erfunden oder niedergebracht

Diese vierzundvierzig Worte und zweihundertachtzig Buchstaben

Um die vergeudete Zeit zurückzuhaben

 

KIÁLLÍTÁS ANKARÁBAN

Egy hónapja megmutattam az üres falakat, most már képek is lógnak rajtuk. Az Egri yildizlani című jegyzet szólt az ankarai Güler Sanat galériáról, amelynek gazdái Güler, Gabi és Kemal úgy gondolták, nem elég alaprajzokat silabizálni, látni is kell a termeket, mielőtt elkezdjük tervezni a tárlatot. Master of Deception - ezt a címet választották  a kiállításnak az amerikai könyv alapján, amelyben rámtaláltak; és tényleg optikai illúziók, több jelentésű ábrák, „lehetetlen” konstrukciók és anamorfózisok sorakoznak mindkét emeleten.  Akit érdekelne a dolog, annak két hónapja van, hogy felkerekedjen, február 20-ig lesz nyitva a kiállítás (karácsonyi szünet arrafelé nincsen), akinek nem lesz érkezése, annak idemásolok néhány linket: ide és ide és ide és ide és ide és ide lehet kattintani, illetve megmutatom fényképen, milyenek a Güler Sanat falai, amikor nem üresek.  

TÁVOLI LINKEK

Tegnap bezárt a bresciai kiállítás, idemásolok egy cikket a Corriere della Serából (K. Dani ujjával), meg egy linket az olaszul olvasgatóknak (Orosz Ulisse dell’ arte), sőt egy másikat is, ahol a megnyitó fotói nézegethetők. Pénteken nyílik az ankarai tárlat. You are very welcome, de aki olvasna előtte valamit, azoknak is találtunk V. Gabival két török nyelvű beharangozó írást (a második a Hurriyetben jelent meg, ami szerinte a legfontosabb lap; hátha még le is fordítaná egyszer:-), meg egy linket a galériához (Güler Sanat), és hogy szélesebb legyen a „folyóiratszemle” a múlt heti New Yorker egy cikkét is idekopizom, főleg persze az illusztráció miá'. Jött továbbá egy hír Kínából is, a Nemzetközi Plakátbiennálé finalistái közé bekerült két könyvheti plakátom és a Kieler Woche pályázatra rajzolt tervem. Ez az a biennálé Hangzhou-ban, ahol két éve zsűritag voltam.  

SZÉL

Nyugati és nyers, mondhatnám, Shelley-féle,
csapkodja itt az idő ablakát,
befúj a költemény a dőlt sorok közé is,
s előző életedből beszáll egy nagykabát.

ŚWIERZY

Waldemar Świerzy (ur. 9 września 1931 w Katowicach, zm. 27 listopada 2013 w Warszawie)

EGRI YILDIZLARI

Ez bizony éppen az, aminek látszik: az Egri csillagok törökül. Egy török fiú és egy magyar lány tartja. A Gárdonyi-év apró mellékeseménye még, hogy hamarosan kiállításom lesz az ankarai Güler Sanat galériában, az itt még üresen látható falakon. Addig is bemelegítésül: Art Market Budapest holnap estétől a Millenárison: Ahmet Günestekin, Bubi és O.I. (Ez a kiállítás ugyancsak a Güler Sanat válogatása vagyis három napig török színekben "versenyzek" itthon is. Különös érzés).

BRESCIÁBAN BRUNO UTÁN

Na ne: az az érzésem, hogy játszanak velem. Miután megnyílik a kiállításom a bresciai Galleria dell’Incisionéban, végigböngészem, kikkel áll még kapcsolatban a galéria. Steve McCurryről már tudok, neki lesz tárlata az emeleti szobákban, ott ahol most Hokusai metszetei lógnak. (McCurry az, aki a National Geographic leghíresebb címlapját fotózta, az ikonná vált afgán lányt a fantasztikus tekintetével.) Na de most nem McCurryről és nem is Hokuszai szanról akarok írni, hanem Munariról. "Galleria dell’Incisione di Brescia presenta la mostra Bruno Munari"- olvasom megdöbbenve a honlapon. Akár az évi rendes koincidenciának is vélhetném, ha nem foglalta volna ezt már le Jurgis Baltrusaitis junior, az anamorfózisok professzora. Bruno Munari nevét valamikor szeptemberben hallottam először, amikor azzal hívott fel Farkas Anna, hogy húsz magyar tipográfus lány parafrázisokat készít az illető munkáira, én meg legyek szíves megnyitni az ezekből rendezett kiállítást. Hirtelenjében semmi kifogás nem jutott eszembe, ráadásul annyira szégyelltem, hogy sose hallottam még a világhírű olaszról, akit Picasso a graphic design Leonardójának nevezett, hogy kinyögtem egy elhaló igent. A következő hónap azzal telt, hogy fölkészültem az olaszból, megismertem a munkáit, átnyálaztam az életrajzát, kitanultam a stílusát, rájöttem, hogy egyszerre van a születésnapunk (skorpió a szerencsétlen) és szerkesztettem egy hosszadalmas megnyitó szöveget. Még az Utisz-blogra is fölpakoltam, Annáék meg kirakták a MATT-ra. Hát ez a Munari, miközben én még édes tudatlanságban leledzve éltem boldog, Munaritlan életemet, már ott lógott, elszántan és enigmatikusan éppen azokon a falakon, amelyeket Signora Chiara, a galéria tulajdonosa már kinézett a számomra. Pont egy éve volt itt kiállítása. A Munari-mirákulumhoz képest a kiállításomról már csak prózaian egyszerű dolgokat írhatnék, hacsak az nem üt szöget a rejtvényekre vágyó olvasók fejébe (az enyémből már több ilyen szög görbéllik elő), hogy a csudába lehet az, hogy Róma legközepén, a Falconieri palota márvány csarnokába húsz ember ha összejön, a vidéki kisvárosban meg kétszázan tolonganak a három óráig tartó, konferansz és pogácsa nélküli vernisszázson. (Az már csak zárójeles mellékszál, hogy Danit, a kiállítás kitalálóját leszámítva egyetlen magyar sincs köztük, a milánói konzul, akit Chiara meghívott, végül kimentette magát valami fontosabb dolog miatt.)  

POST SCRIPTUM A TOJÁSHOZ

Kész a bresciai kiállítás, marad időm átvonatozni Milánóba. A szakadó novemberi esőben legjobb múzeumozni, meg amúgy is „még dolgom van a Brérában”. Azt remélem, hogy „profi” látogatónak tartanak majd, ha már az ajtónállóktól megkérdezem, merre található a Montefeltre oltárkép. 24-es terem – vágják rá egyszerre, és összenéznek mögöttem: csak nem egy Piero della Francesca fan. Alig van látogató a Brerában, a XXIV-es számú teremben senki. Kép is csak három, Raffaellótól a Mária eljegyzése, Bramantétől az Oszlopos Krisztus és tényleg ott van az én képem is, amiért itt vagyok.  Illett volna egy félévvel hamarabb jönni, mielőtt megjelent a Sejtések, de hát akkor nem volt rá érkezésem. Most a szomszéd városban rendezett kiállítás tökéletes ürügy, hogy eljöjjek Pieróhoz. Hogy meglátogassam Pierót. Hogy tiszteletemet tegyem Pierónál. Buona Sera, maestro! Állok a nagy festmény előtt és már tudom, hogy  post scriptumot kell írnom a Tojáshoz, vagyis a Válogatott sejtések című könyv A tojás volt előbb című fejezetéhez. (Persze illik is javítgatnom a könyvet, ha már a kiadó úgy határozott, hogy Aegon-díjra nevezi.)

Az írásban azt próbáltam bizonygatni, hogy Piero della Francesca festménye, a  Madonna a gyermekkel, hat szenttel, négy angyallal, valamint Federico Montefeltro urbinói herceggel című nagy oltárkép volt az első tudatosan szerkesztett anamorfózis (megelőzve Leonardo vázlatait, a Codex Atlanticus szemet és gyerekfejet ábrázoló rajzát, amelyet a műtörténet első anamorfózisokként tart számon). A kép szereplői fölött egy kagylót formázó negyedgömbben mérőón szerűen függ egy tojás, amely, ha megfelelő távolságból – azt mondom inkább: közelségből – nézzük, egy gömbbé, sőt ha a kagylóra is asszociálunk, gyönggyé változik. Röviden idéznem kell a szövegből, hogy érthetőbb legyek. „A kagylóban mérőónként függő tojás nem csupán a tükörszimmetria tengelyét jelöli ki mérnöki pontossággal, hanem a néző helyét is a kép előtt. Azt, hogy hova kell állnunk. A centrális perspektíva használatával szerkesztett képek esetén nyilvánvaló, hogy a nézőnek is úgy kell megállnia a kép előtt, hogy az enyészpont, ahová az ortogonálisok összefutnak, éppen az ő nézőpontjával szemben legyen. Ez elég könnyen belátható, és nincs is egyszerűbb, mint megtalálni ezt a pontot a Montefeltro-oltárképen. Mintha a templombelső szabályos építészeti elemei csak azért lennének ott a háttérben, hogy vonalzónkat az egyenesekre fektetve meghúzhassuk a perspektíva összefutó vonalait, amelyek a mi képünk esetén éppen a Madonna arcán keresztezik egymást. A „tojásfejű” Madonnán, hiszen hajszálra olyan alakú a hölgy arca, mint a pontosan fölötte lógó tojás. Vagyis úgy kell közelednünk a festményhez, hogy Mária feje és a miénk egy vonalban és egy magasságban legyen. Szerencsére a Brerában úgy van kiállítva a kép, hogy ez egy átlagos magasságú látogató számára elég könnyen megoldható feladat. De vajon tudjuk-e, milyen közel menjünk a képhez, honnan lesz olyan a látvány, amely a festő szándéka szerint való? Hiszen épp erre való a tojás! Ahogyan közeledünk a festményhez, a tojást egyre meredekebb szög alól látjuk. A változó nézőpont miatti torzulás következtében egyre kevésbé érezzük tojásnak a kupolában lógó formát, egyre inkább egy gömbhöz kezd hasonlítani. Nos, ha megállunk azon a ponton, ahonnan szemlélve tökéletes gömbnek érzékeljük, akkor állunk ott, ahová Piero mester állított minket. Foglaljuk csak össze, mi is történt: egy anamorfikusan eltorzított formát a helyes nézőpontot megkeresve visszatorzítottunk. Ha gömbnek látjuk a tojást, akkor látjuk jól a képet.” Az volna tehát a dolgom, hogy „jól lássam a képet”, hogy oda álljak, ahová Piero állítani akart. Írás közben azt hittem, ennél nincs is egyszerűbb dolog, a XXIV-es teremben azonban minden feltétel hiányzik. Nem úgy van kiállítva a kép, ahogyan emlékeztem, jóval magasabban függ, vagyis „átlagos magasságú” helyett legalább két és fél méteresnek kellene lennie annak, aki a szemét a horizonttal akarja szembe helyezni. A képhez való közeledés sem megoldható: egy brutális kordon, félkörös fekete vaspánt veszi körbe a képet, meggátolva, hogy a látogató két méternél közelebb léphessen. Bosszant a dolog, elemi kiállításrendezői hibának tartom, hogy nem lehet a megfelelő helytől szemlélni a képet, de felháborodásomba némi megnyugvás is keveredik, biztos lehetek benne, hogy ez a felfedezésem még nem vált „hivatalossá”, ellentétben oly sok másikkal, ezt még nem nyúlta le senki.

Újra és már sokadszorra látom bizonyítva, hogy a világ leggazdagabb múzeumaiban sem mindig figyelnek arra, hogy az enyészponttal való szembehelyezkedés, vagyis a tökéletes szemszög felvétele megoldható legyen. Hol alacsonyabbra, hol magasabbra lógatják a képeket, mert valami megmagyarázhatatlan okból, amelyet ők a kiállításrendezés művészetének neveznek, és a vidéki művelődési házak színvonalán gyakorolnak fontosabb számukra, hogy a képek csinosan mutassanak egymás mellett, semmint a pontos perspektíva. Holbein Követek című képének elhelyezése kapcsán már sikerült tengelyt akasztanom a National Galleryvel, most jöjjön a Brera. Kíváncsian várom, az eldobott kesztyű célba ér-e.

SCIOPERO A SZIGETEN

Szeretnek-e vajon eléggé a hőseim, vagy csak próbára akarnak tenni: látni akarják, mire vagyok hajlandó értük, miféle nehézségeket vagyok képes kiállani, hogy megfeleljek a feltételeiknek. A követ és a fáraó írásakor el kellett jutnom Polisybe, a főszereplő Jean de Dinteville kastélyába, de a kastélyban, mielőtt megérkeztem volna tűzvész pusztított. Beszakadt mennyezetek alatt, kormos szobákban kellett az emberem nyomait keresni, meg persze azt a falat, amelyen egykor Holbein festménye, a Követek függött. Most a Sakkparti a szigeten című könyvön dolgozom, a sziget Capri, ahol a bolsevikok két vezére, Alekszandr Bogdanov és Vlagyimir Uljanov, a később Leninként elhíresült bronzszobor Gorkij villájának teraszán egy sakkjátszmával próbálják eldönteni,  ki vezesse győzelemre a kommunizmust. Többé-kevésbé kész a könyv, de a részleteket pontosítandó illene elmennem Caprira újra (éppen harminc éve jártam ott, amikor természetesen fogalmam sem volt, hogy egyszer még érdekelni fognak a bolsevikok hatalmi játszmái, sőt a szigeten épp azt élveztem legjobban, hogy milyen messzire kerültem az akkor még „hazainak” számító témáktól.) Szóval Rómából (kiállítás és vetítés az Akadémián) Nápolyba vonatozunk (az útitárs ugyanaz, mint harminc éve) és az Internet weather oldalán kinézem a sok esős nap közt az egyetlen napsütésest. Előző nap, amikor megvenném a hajójegyet, közli a meglehetősen mogorva pénztáros, sztrájk lesz másnap, nem lehet  átmenni Caprira. (Olaszul mondja, de történetesen ismerem a szót, már legelső Itália-élményem része volt, akkor egy valamivel nyájasabb trieszti vasutas tanítgatta szótagolva, hogy jobban értsem: sci-o-pe-ro.) Több nap nincs (már várnak Bresciában egy újabb tárlattal), marad az azonnali indulás a szakadó esőben. Aki a többire, a részletekre is kíváncsi, az vegye meg Bordánál a könyvet úgy két-három hónap múlva – hacsak a hőseim nem találnak ki addig valami újabb nehezítést. Valahol azért respektálom őket: stílusosabb ötletet, mint éppen egy sztrájkot, egy igazi író sem tudott volna kieszelni. 

RÓMA

Róma: nem könnyű megállni, hogy ha az ember villanynaplót vezet, ne írjon Rómáról rögvest, ahogy megérkezett. Róma: nehéz döntés, hogy ha az ember Rómában van, naplóírásra pazarolja az idejét, ahelyett hogy a várost járja. 1983-ban Rómában tölthettem néhány hónapot az itteni Magyar Akadémia szép barokk palotájában (éppen ott, ahol most verem a laptop billentyűit). Pont harminc éve történt, de valami véletlen folytán átkerült a gépbe az akkori beszámoló néhány kézzel írt mondata: „Illene azt mondanom, hogy a Falconieri palotában dolgoztam is, de hát az örök város nem olyan szemérmes, hogy csak úgy engedné az embert visszavonulni a műtermébe, a stafeláj mellé. Kelleti magát nappal és éjjel, és hálás azoknak, akik megfordulnak utána. Váratlan örömökkel lepi meg őket. Nos, bennem jó partnerre talált. A Via Giulia uno alól, ahol a fent említett „műintézet” van, útnak eredtem nap mint nap, hogy különösebb terv nélkül bolyongva várjam és engedjem, hogy meglepetéseivel elém álljon... ahogy a történelmi korok, akár a geológia horizontális réteglemezei elősejlenek, ahogy az évezredek óta tartó könnyed agónia lassan átköltözik az utazó szívébe, s ahogyan a város, ez a végtelen történet, ez a végeérhetetlen mondat megszólal... vagy úgy mondom inkább, meghallszik, hiszen már öröktől szaval, csak a fülem volt sokáig süket... Kőpárkány-jelzők, oszloprend-szótagok, rizalit-ritmusok, árkád-rímpárok, pilaszter-metaforák, gyámkő-írásjelek, sikátorok és kapubélletek, rejtett terecskék meg homályos belső udvarok labirintus-láncolatára volt felfűzve az a szikrázó nyárvég, az a parázsló koraősz... az az öröknek gondolt ifjúság.” A harminc évvel ezelőtti három hónap (megtoldva az 1998-as Escher kongresszus hetével) úgy érzem, feljogosít, hogy úgy dicsekedjek a Collegium Janus fejes teraszával, a Campo péküzletének zsömléivel, a Palazzo Spada becsapós folyosójával, a Pantheon melletti Tazza d’Oro kávéjával, mintha mindez a sajátom lenne. Akiknek mondom (Líviusz, Emmy, Dóra) persze éppúgy ismerősek itt, mint én, s gyanítom az olvasók közt is akad, aki már elégszer hallotta ezt az önfeledt kérkedést, s joggal állapítja meg, ja igen: Róma az más, vagy: ja kérem, Róma az mindig ugyanaz.

ÉRSEKÚJVÁR, 2013.10.24.

Az érsekújvári kiállítás megnyitójához látszólag vajmi kevés köze van Arany János alábbi költeményének, mégis ide teszem, hogy érthető legyen a parafrázis, amit a vers kapcsán írtam. Ja, és köszönöm a tortát! :-)

Ma hatvankét esztendeje annak,

Mikor engem megtettek Johannak,
Esztendeim hát bövibe' vannak
Nem sok időt igérek magamnak.

Hatvankét éve, hogy lett belőlem Pista,

tele van már velem mindenféle lista,
csurig vagyok én is már saját magammal:
ennyit élni együtt egy ilyen alakkal!

A MEGFEJTÉS: SZOSZELO

Na jó, elismerem, ez elég pofátlan feladvány volt. A megfejtés a jutalomkönyvből derülhetne ki, abból, ami még meg sem jelent (ez a második pofátlanság); nem is találta ki senki, de azért egy „legjobb közelítés” mégis csak volt, szerzője (O.G.) meg is kapja a könyvet, na persze ha majd egyszer megjelenik. Addig itt olvasgassa a megfelelő részletet a Sakkparti a szigeten című regényből:

Amikor 1905 januárjában egy tüntetésen Gorkijt letartóztatták, a tízezer rubeles óvadékot Szávva Morozov állta. A gesztus értékét igencsak megnövelte az a mellékkörülmény, hogy a két férfiú éppen versenyben állt Marija Andrejeva kegyeiért. Persze voltak, akik szerint Szávva egyszerűen meghibbant. 1905 tavaszán már az egész család biztos volt benne, kiderült ugyanis, hogy aláírt egy százezer rubeles életbiztosítást, amelynek a kedvezményezettje Andrejeva volt. Az orvosok azonnali levegőváltozást javasoltak, el is utazott a Riviérára, ahol a Cannes-i Royal Hotelben szíven lőtte magát. A francia rendőrség nem nagyon firtatta, hogy valóban öngyilkosság történt-e, holott többen láttak egy ékszakállú vörös alakot távozni a gyáros szobájából, aki feltűnően hasonlított Leonyid Kraszinra. A mérnökdiplomával rendelkező és meglepő módon a saját nevén élő Kraszin a bolsevikok legképzettebb bombakészítője volt. Legalább száz bankrablást és fegyverrablást szervezett, ő csinálta a tifliszi bombákat és azt is, amelyet 1906 augusztusában a „nyakkendős” Sztolipin elleni merényletnél használtak, ráadásul mozgó laboratóriumát olykor épp Gorkij lakásán üzemeltette.  Nincs okunk tehát feltételezni, hogy a Caprin összegyűlt társaság szalonképtelennek tartotta volna a Lovat (na azért mégiscsak volt egy mozgalmi gúnyneve), talán Leninre való tekintettel nem kapott meghívást, aki kezdte megelégelni, hogy a befolyt összegek egy részét Kraszin saját gerillahálózata fejlesztésére használja és hogy veszedelmesen nő a tekintélye, de az is lehet, hogy csak azért nem volt ott, mert Gorkij „irodalminak” tervezte a találkozót és zömmel írogató emberekre számított.

Ha itt lenne, valószínűleg Bogdanov pártján állna, hisz később is fel-felbukkan majd a Bogdanov körül csoportosuló és Lenin ellenzékének számító vperjodisták között , sőt tanítani is fog a capri pártiskolán, természetesen a bombakészítés és a bankrablás című szemináriumok tartoznak majd hozzá. Az „illatos órák”. A diákok különös szaga a tananyag része volt. Nobel örökbecsű találmányának legfontosabb komponense, a nitroglicerin ugyanis, különösen, ha nedvességgel érintkezett, penetráns bűzt árasztott. A nedvesség persze adott volt, hiszen ki ne izzadna meg, ha éppen dinamitrudak csempészésével foglalatoskodik. Egyetlen védekezés a kölni. Természetesen, ha csak a robbanóanyaggal közlekedők illatoznának, könnyű lenne kiszúrni őket, de mi lenne, ha mindenki körül illatfelhők lebegnének…, nosza csináljunk belőle divatot!  Bogdanov ötlete volt, „Gogoli idea”- mondta róla Kraszin, és becsületükre legyen mondva, élen jártak mindketten a detektív orrok megvezetésében. Vajh’ tudta-e valaki Európa keleti felén, amikor a felszabadulás édes ízéhez a Krasznaja Moszkva orrfacsaró illata társult, hogy milyen ősi forradalmi tradíciót lélegez be.

Kraszin tehát, műszaki ember lévén, nem volt hivatalos az „irodalminak” keresztelt konferenciára, és nincs itt a véres bankrablások másik hőse, Sztálin sem, ő nem is jöhetett volna, hisz épp néhány hete tartóztatták le, de vajon hívták-e, ideillene-e egyáltalán az írók közé? Sztálint (a bolsevikok akkoriban Koba elvtársnak hívták) hazájában inkább Szoszelo néven ismerték, és bármily furcsán hangzik, leginkább költőként tartották számon. Verseit a komoly irodalmi folyóiratok is közölték, ami a poéták földjeként számon tartott Grúziában meglehetős népszerűséggel járt. Amikor a "Jereván-téri expropriációhoz" (a ködösítő eufémia a tifliszi bankrablást jelenti: 40 halott, 50 sebesült) találnia kellett egy belső embert, olyat, aki elárulja, mikorra várható a legnagyobb pénzszállítmány és milyen kísérettel érkezik, elég volt átlépnie az Állami Bank küszöbét, egy Voznyeszenszkij nevű alkalmazott máris fölpattant és szavalni kezdte: „Minden betű, amit leírtál / gyökeret vert és szökkent szárba, / szent férfiú, ideje már, / hogy készülődj az aratásra.”  Bizony nagy dolog a költészet, bólogatnak a teraszon összegyűlt férfiak, s bár grúzul egyikük sem értett, ám a nevezetes költemény orosz fordítása már egy ideje közkézen forgott, s ha az irodalmi nívót nem is mind értékelte egyformán, a forradalmi eszközök listáján hatásosság szempontjából mégis csak a Mauserek és az almagránátok, a pokolgépek és a revolverek mellé kellett sorolniuk a kaukázusi verseit. 

A jó megfejtés tehát Sztálin lett volna. 1895-ben Szoszelo álnéven írta az Utisz blogon két hete közölt költeményt, amely úgy elbűvölte a banki alkalmazottakat, hogy egymással versengve lesték a kirablásukra készülő szerző minden kívánságát. Azt könnyű volt kitalálni, hogy grúzul íródott, azt is, hogy a címzett a híres grúz poéta, Rafael Erisztavi volt. A vers ugyan egy irodalmi lapban is lejött (az Iveriában, Ilja Csavcsavadze herceg folyóiratában), sőt 1899-ben, az Erisztavi 75. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségekre újra kiadták (ekkor az Irodalomtudományban, Kalendzeridze irodalmi szemléjében), de valószínűbb, hogy a banki alkalmazottak 1901-ben hallhatták és tanulták meg, amikor Erisztavi meghalt, és a gyászceremóniák szavalókórusainak elmaradhatatlan darabjává vált Szoszelo dicsőítő verse.

Érkezett egy tipp, mely szerint  Akaki Tsereteli a szerző – a válasz nem jó, de azért eléggé langyos (ezt neveztem az imént „legjobb megközelítésnek”), a grúz költőt ugyanis tényleg kedvelte Sztálin, utánozta is, sőt kedvenc dala a Szulikó című Tsereteli versből írt nóta volt, amelyet egyébként a költő lánya zenésített meg és énekelt… meg persze a személyi kultusz idején énekelte fél Európa. Tudniillik a félősebb keleti fél.  Ugyan hol szunnyadsz, kedvesem? / Mindenütt sírod keresem, / E szív nem élhet nélküled, / Szép Szulikó, isten veled!

A könyvemben emlegetett és irodalminak nevezett találkozónak (Capri, 1908) nem voltak előre elhatározott programpontjai, a kezdetén sem határoztak meg ilyeneket, sőt mivel a résztvevők különböző időpontokban érkeztek, hivatalos kezdete sem volt, mindazonáltal, ha lett volna, s ha Gorkij összeállított volna egy listát a megtárgyalandó kérdésekről, akkor mindenképp lett volna egy olyan címszó, hogy „A vers mint fegyver”, vagy „A költészet mint harci eszköz”, ahol aztán kapóra jöttek volna a kaukázusi Koba elvtárs rímei, illetve e rímek forradalmi hozadéka. Az író és a „költő” csak futólag ismerték egymást, egyszer közösen néztek végig egy akasztást, és épp egy évvel történetünk előtt a londoni pártkongresszuson is találkoztak. Sztálin persze jól tudta, kicsoda Gorkij, az író viszont csak akkoriban, az elhíresült bankrablások után kezdte számon tartani a ragyás képű kis grúzt.  

Hogy Sztálin jó költő volt-e, azt nehéz lenne megítélnie, hiszen nem tud grúzul. Természetesen én sem tudok, a Google Translator, illetve az orosz és az angol fordítások alapján próbáltam összerakni a magyar változatot. Olyan közhelyek burjánoznak benne, amelyekkel akkoriban tele volt a padlás, de hát a klisék és a sablonok csak a tartalomra vonatkoznak, a forma ettől még akár szárnyalhatna is. Sztálinról a költőről persze eszünkbe juthat Hitler, a festő, de ez már tényleg messzire vezetne. A művészetek veszedelméről kéne értekezni. Valami tehetség kétségtelenül volt bennük, Hitlerben is és Sztálinban is, nem nagy, de ahhoz épp elegendő, hogy kiválasztottaknak érezzék magukat, elhivatottaknak, olyanoknak, akik fölötte állnak a szentséges művészetektől érintetlen halandóknak.

A „találkozásukat” egyébként itt írtam meg.  

DUBITANDUM...

Klikk: Csanda Máté ajánlója a Paraméteren.

ŐSZI ÚTVESZTŐK

1. Avarfüst, 2. ködszitálás, 3. szplín és persze 4. krizantémszag. (Nabokov szerint a leggyűlöletesebb virág.)  A négy pólusú labirintus az említetteken kívül azt is jelenti, hogy négy országba menekülnek szét a munkáim, s velük egy kicsit én is szétmenekülök; ha bírom erővel, akkor nem is csak jelképesen. Késő őszi kiállítások: okt-nov-dec. Kassák városában, Érsekújváron lesz az első, a Kassán megismert Csanda Máté fogja megnyitni, a katalógust pedig Rostoka Laci tervezi (aki az eddigi legszebb könyvem csinálta – kattintson ide, aki nem rest:-) Itáliában folytatódik a sor, Rómában a Falconieri palotában Gyulai Líviusszal és Jankovics Marcellel lesz közös tárlatunk, amelyhez egy filmes este is tartozik (ide Dorka is eljön, közös ifjúságunk része a Palazzo a via Giulián (kevésbé érdekes nevén a magyar akadémia), ráadásul közösen készített animációink is futnak majd a programban. Róma után nem is nagyon lesz érdemes hazajönni (soproni óracserék?), mert néhány nappal később Bresciában nyílik kiállításom, a Köster testvérek (Iris és Daniel) szíves pártfogása folyományaként. La prima mostra in Italia – írják az olaszlapok (ami igaz is, mert az épp csak megnyílt római hármas, az épp zajló genovai plakátbiennálé meg a Magyar Plakáttársaság "manifesti ungheresi" gyűjteménye azért mégsem számíthatanak önálló kiállításnak). Egy testvérpárral kapcsolatos a következű tárlat is. Güler és Kemal (és Kemal magyar felesége Gabi) igazgatja azt a galériát, ahová a nagy őszi kiállításkígyó tovább tekergőzik. Ez az esemény már Ankarában lesz, tehát az őszi utak labirintus rajzolata Ázsiába is belenyúlik, sőt a jövő esztendőbe is. Négy országot ígértem, a negyedik legyen Románia, vagy legalábbis a Partium. Az Albániába szakadt Pócs Péterrel lesz közös plakáttárlatunk Aradon, ahol szégyenszemre még sosem jártam, de amely városról valahogy mindig az ősz jut az eszembe. A sárguló, a hervadó, a sziromhullajtó, a gyűlöletes Chrysanthemum.  

VILLANTÁSTAN

Székesfehérváron a Csók István Képtárban október 11-én (pénteken) nyílik  A magyar sokszorosított grafika 1945-2010 című kiállítás, amely Lóska Lajos „Karctű és monitor” című új könyve alapján állt össze.  Nyilván mindenki más listát rakna össze a korszakból, Lóskáé ez: Albert Ádám; Almásy Aladár; Bak Imre; Banga Ferenc; Baranyay András; Barcsay Jenő; Benes József; Bukta Imre; Butak András; Daradics Árpád; Deim Pál; Fajó János; Gaál József; Gallusz Gyöngyi; Gémes Péter; Germán Fatime; Gross Arnold; Gyarmathy Tihamér; György Csaba Borgó; Gyulai Líviusz; Halbauer Ede; Hincz Gyula; Joláthy Attila; Július Gyula; Kalmár István; Kéri Ádám; Kocsis Imre; Kondor Béla; Koralevics Rita; Korniss Dezső; Koroknai Zsolt; Koronczi Endre; Kótai Tamás; Kovács Péter Balázs; Kovács Tamás; Lakner László; Lévay Jenő; Madácsy István; Major János; Maurer Dóra; Molnár László József; Nagy Gábor György; Orosz István; Pásztor Gábor; Pinczehelyi Sándor; Prutkay Péter; Rácmolnár Sándor; Rékassy Csaba; Sáros András Miklós; Somogyi Győző; Somorjai Kiss Tibor; Stefanovits Péter; Swierkiewicz Róbert; Szabados Árpád; Szemethy Imre; Szíj Kamilla; Szőnyi István; Szurcsik József; Zsankó László.

Tizenöt éves lett a GIM (vagyis a Gödöllői Iparművészeti Műhely). Ebből az alkalomból október 18-án  (vagyis a következő pénteken) új kiállítás nyílik, amelyre a GIM-házban rendszeresen kiállító művészek munkáit válogatta össze a főkurátor, Katona Szabó Erzsi. A névsor: Anti Szabó János, Bódis Erzsébet, F. Orosz Sára, Farkas Éva, Fábián Dénes Zoltán, Hauser Bea, Katona Szabó Erzsébet, Kárpáti Tamás, Karsai Zsófia, Kecskés Zoltán, Kun Éva, Latin Anna, Lévai Nóra, Müller Magda, Orosz István, Pannonhalmi Zsuzsa, Pistyur Imre, Rékasy Levente, Remsey András, Remsey Flóra, Simonffy Márta, Szikora Tamás, Szőcs Miklós Tui, Szuppán Irén.

Az organikustól a fényművészetig – kortárs magyar képzőművészeti kiállítás nyílik Újdelhiben október 17-én, a National Gallery of Modern Art épületében. 80 műtárgy, 40 művész, a kissé hézagos listát a netről másolom: Csáji Attila, Csete György, Csíkszentmihályi Róbert, Csutoros Sándor, Farkas Ádám, Finta József, Gyulai Líviusz, Harasztÿ István, Jovánovits György, Kovács Attila, Jovián György, Konok Tamás, Lovas Ilona, Lugossy Mária, Makovecz Imre, Mengyán András és Matis-Teutsch Waldemár, Orosz István, Schrammel Imre. A kiállítás később továbbutazik Mumbaiba és Bangaloréba is. 

Mindezeket viszont megelőzi Antall Pista kiállítása az Írószövetségben, ami Kísérő („nekem a tömény az újságírás, a kísérő a grafika”) címmel ma (9-én, szerdán) este hatkor nyílik. A Kísérőhöz is tartozik egy kísérő, ami itt következik alant: 

VILLANTÁSTAN

Mondhatok én bármit, Pitykém, édesem itten,

mert a körénk gyűlt pestiek úgyis elhiszik azt majd,

olykor, épp te ne tudnád, azt is lenyelik,

mit a rádió szokott beadni nekik,

szóval ha momentán, teszem azt a

nyíregyházi rinóval hozakodnék mondjuk elő,

akkor se hiszem, hogy nagyon ágálnának,

legyen úgy hát, rinocérosz,

Düreri böszme nagy állat,

bólint mind bölcsen, hinnék azt is,

hogy ez itten születésnapi tárlat,

csak te meg én tudjuk, mindez ürügy,

mondhatjuk, hatvan, összegzés, cézári cezúra

(pánik azért nincs), konklúziók levonása, miegymás.

Attól se rezelne be senki talán

(na persze, mindig akad

néhány szakmája féltő gyáva kivétel),

ha tudatnánk, hogy ezentúl már művészetre adod fejedet,

mitovább épp grafikusféle leszel,

olyan fát metsző, linót kaparászó fajta,

tustintát lögybölsz majd hivatásszerűen,

acéllemezek tükrét porozod be serényen

s karcolsz majd rájuk … mindegy mit, bízzuk a képzeletükre,

fényesül immár lám a jövő.

Egyszóval grafikus, mellesleg hatvan

(babilóni alapszám, százhúsz felezője, satöbbi),

nincs bennem kétség, hogy ki azért lettem

szónokként taszigálva elejbük,

mert lévén túl az ominózus hat ikszen

már megfelelő mód studirozni lehet rajtam,

hogy mit hoz a kor, s hogy mit viszen el,

s mint ama állatkórházbeli lón,

rólam is minden szimptóma lerí.

Persze, titok nincs, ismerjük a klasszikusoktól,

három fő dolog az, ami ekkor előáll:

az első, mint tudjuk az elmekopás,

a másik kettő meg sajna kiment a fejemből. 

Annyi azért rémlik, képekről kell szövegelnem,

lássák csak, itt lógnak szerte körül,

megannyi sziporka, festői remeklés,

olyan, amelytől sárgul a szónok, bárki legyen.

Kísérő, ez a tárlat neve, nincs rajt mit magyarázni,

ha csak el nem mondom a tegnapelőtti sztorim,

állt egy jókora pet-flakon,

úgy látszott tele vízzel a pálinkák közt,

meghúztam, miután amazokból már ittam elégszer,

na ne tudd meg, abba’ mi vót. 

Egyszóval nem mindegy, mi kisér mit,

más szóval minden tárlatcím így vagy amúgy relatív.

Villantástan, válasszuk e szép szót,

ritka, de éppen megfelelő bemutatni véle a módszert,

mondjunk jelenést: Pistánk, ahogyan

elkápráztatja csipőböl a városi népet.

Villantástan  – nota bene –

anagrammatikus csavarintás rejlik a szóban,

lesz, aki érti, vagy ha nem akkor

néz legföljebb majd bölcs szemüveggel,

s hallgatja továbbra az ünnepi szószaporítást.

De mit is még?

Mondtam volt az imént könnyelműn, hogy rinocérosz;

ugye tudják mind, hogy az Albrecht rajzolta az elsőt,

azt a hirhedtet odatúl Lisszabonban,

aztán jött a kisöccse: Lulu. 

Tőle tanultuk a szakmát, én legalábbis,

meg persze a fő tudományt, amelyik már

Tintó-rettóval kapcsolatos.

Kívülük is akad ám akadémikus elme temérdek,

olyan, amely úgy vélte, csak úgy

jut a parnasszus tetejére, ha téged,

szépséges férfi, lerajzol,

megföst, megszobrint, megken, kifarigcsál,

nem ragozom, hát lássuk végre a listát. 

Sváby Lajos, Bíró (Lajos ő is), Gaffer Muhened,

Kő Pál (mindenki Lujossa) s Há Varga, az Ágnes,

a két finn, azaz Ilku meg Ilka, Végh Andris (üdv nektek)

s Lulu (bár őt mondottam előbb is).

Basszus, e felsorolásból be cudar kimaradni, be fáj!

Tudom én, drága barát, méltó még nem vagyok arra,

azonnal hogy nekiálljak megművészkedni tünődő,

bölcs, okos arcéled, de talán egy

rinocéroszt, ha megoldok

(vedd át, nesze édesem, itt van),

legközelébb megbirkózhatom én,

meg bizony ám Veled is.