Reggeli Fernando Portillonál, (kissé álmosan az éjjeli BL-döntő miatt: Barca-MU 2:0). A valaha Mexikó budapesti nagykövetségén dolgozó plakátgyűjtő most El Salvadorból látogatott „haza”, a vár tövében lakó feleségéhez és két kisfiához. Az asszony – Mónika - mexikói magyar emigrációval foglalkozó könyvéhez (a pueblai és a szegedi egyetem közös kiadványa) egy régi bajszos plakátom felhasználásával készült a borító.Napközben Pesten Autózom: az Andrássy úton már kint vannak a könyvheti plakátok.
Este nyílik Berlinben, a Humbolt Egyetem és a Maxim Gorkij Színház előtti téren több meghívott európai plakátművész részvételével a 89-es fordulatra emlékező plakátkiállítás.
Bár nem tudok személyesen ott lenni, jönnek azért a hírek folyamatosan. A mellékelt fotókat Daniela, Detlef, Ina und Daniel küldték. Danke schön "Cyan"!
A berlini "Volk" plakát elkészültekor írott magyarázkodás az angol blog március tizediki bejegyzésében olvasható.
Május 31-ig még nyitva van a Koller Galéria „Három Generáció Mestergrafikusai” című tárlata is. A résztvevők: Artner Margit, Gross Arnold, Gyulai Liviusz, Hincz Gyula, Kass János, Orosz István, Reich Károly, Szabó Vladimir, Szalay Lajos, Takáts Márton.
A December 15-i jegyzetben már foglalkoztam Holbein képével, a Követekkel. Akkor egy londoni konferencia adott rá ürügyet. Most Burgundiában vagyok, talán másfél órai autóútra a polisy kastélytól, ahová a képet szánták, s ahol évszázadokon át függött. Néhány éve, amikor kiállításom volt a párizsi Magyar Intézetben, már szándékomban ált a polisy utazás, de akkor meghívóm, Szabó Magda lehűtötte a lelkesedésem: vonattal, busszal szinte megközelíthetetlen az apró falu, ráadásul néhány évvel korábban a kastély is leégett. Most mégis rászánom magam az útra, bérlek egy Opelt, s a plakátfesztivál záró napján nekivágok. Igyekszem a legkevésbé forgalmas utakat választani, szépséges tájakon, apró településeken vágok keresztül. Szerencsém is van, az egyik érintett falucska neve: Dinteville. Sosem hallottam róla, de a név alapján biztosra veszem, innen származik az én követem családja. Mint minden faluban, jókora park közepében itt is áll egy régi kastély. Privát hely, lelakatolt kapuk. A kertbe azért bejutok, de kívül-belül egyetlen lelket sem találok, tán jobb is: nincs, aki a láncuk tépő szelindekeket rám szabadítsa. A közeli templom kulcsáért a kapuzat fölső párkányát kell csak végigtapogatni, de sem az épületben, sem az azt körülvevő temetőben nem lelek Dinteville-sírokra. Polisy a kastéllyal kezdődik, itt sem találok senkit, a kert tele rozsdás, fűvel, gazzal benőtt 
A közelben, valami gazdasági épület udvarán egy kisebb társaságra lelek. Két nő, három férfi, angolul ugyan nem értenek, de a Dinteville név, és Holbeiné célba talál. Egy fiúról kiderül, az ő apja a kastély gazdája (a Dinteville család már a 17. században kihalt), és pezsgőgyártással foglalkoznak. Úgy látom, a kompánia is inkább pezsgő ügyben érdekelt, de az idegen kedvéért, aki én volnék, ők is benne vannak egy kastélylátogatásban. A fiú – Quentin Beaufort a neve – már hozza is a nagy kulcsot és forgatja a rozsdás zárban. A csönd mély, akár a tengerárkoké. Mintha víz alatti utazáson vennénk részt, egy rég elsüllyedt hajó tágas gyomrában tempózunk, kerülgetjük, vagy félrehárítjuk utunkból a hínárként lengő pókhálófüggönyöket. Ha olykor levegőt veszek, heves köhögési roham tör rám. Mindenen vastag por ül és a mozgásunk keltette hullámok fölkavarják, s a zsalugáterekből zsinórzó fénypászmák párhuzamosai ringatni kezdik a csillogó szemcséket. A tárgyakat fedő szürke portól egyébként minden forma a negatívjába fordult, s úgy jelent meg, akár az előhívott, kinagyításra váró filmeken. A kandallón álló mellszobrot, a fotelok karfáit, a súlyos függönyök redőzetét, a szekrényajtók díszes fogantyúit, a könyvgerinceket, a billiárdgolyókat, a radiátorrácsokat, a zongorabillentyűket, de még az ebédlőasztalon felejtett abrosz épp hogy meggyűrt hullámait is ott sötétítette meg a por, ahol a felülről szállongó lassú fény szokott megülni. Szobák során siklottunk keresztül és egyre biztosabban éreztem, nem a térbe, az időbe úszunk egyre mélyebben. Hosszan kerülgettem a kastélyt, mielőtt bejutottam volna, tudtam a kinti épület hosszát, szélességét, még le is léptem talán, a benti távolságok azonban sehogy sem álltak arányban azzal, amit odakint tapasztaltam. Az örvénylő, vége-nincs teremláncot, az egymással szembeforduló tükrök sokszorozták, s ezek a víz foltos hatalmas tükör-lények abban különböztek az általam ismert szállodaszobákban és színházi előcsarnokokban álló tükör-tábláktól, hogy csak az előttük álló halott tárgyak képét adták vissza. Az élőkét nem. Talán aludtak még, vagy elszoktak ettől a mozgalmas élettől, amelyben egyszerre többen kerülnek elébük, nők és férfiak arca szeretett volna felismerhetővé változni bennük. Egyre biztosabban éreztem, hogy az ideje ezeknek a tükröknek más. Kizökkent az idő bennük valahogy. Lehet, a Gergely naptár idő átállítását mulasztották el beléjük táplálni, vagy valami hosszú gyász miatt elébük húzott sötét kárpit miatt maradtak ki évtizedek, évszázadok az életükből, s most azt tükrözik, ami valaha előttük állt, s talán kétségbeesve igyekeznek behozni valami keveset a késedelemből. Így képzeltem, de valójában ez a kétségbeesés egyáltalán nem látszott rajtuk. Ott álltam a legnagyobb tükör-Matuzsálem előtt és éreztem, ahogy lassan megszilárdulnak a körvonalaim, átlátszóból áttetszővé válok, majd kitakarom a mögöttem hámló, foszló tölgylevélmintás tapéta egy ember formájú szelvényét. Tudtam, már az időnek egy másik stádiumában történik mindez, s egyre távolabbról hallatszott a franciául fecsegő halcsapat hangja. A berendezés túl eklektikus volt ahhoz, hogy a korát meg lehetett volna határozni. A bútorokat nem az idő, inkább a tűz, vagy pontosabban a tűzoltás viselhette meg: Biztos vagyok benne, hogy az épületet az én követem ideje óta átépítették. Talán többször is.
A fölső emelet apró szobái valaha egyetlen termet alkottak. Gyanúm szerint ott volt a festmény, a festmények. Mert nem csupán Holbein híres képének, a Követeknek a helyét kutatom. New Yorkban, a Metropolitan Múzeumban van egy hasonlóan nagyméretű festmény, amely alá ez van írva: IOANNES HOLBEIN 1537. A kép címe: Mózes és Áron a fáraó előtt. Ez a kép is itt lógott Polisyban, Azt az ószövetségi jelenetet ábrázolja a kép, amikor a zsidók szabadon bocsátását kérő Áron kezében a bot kígyóvá változik. (2Móz 7,8-12) Az úgynevezett szerepjátszó kép főszereplői jól felismerhetők, hiszen a nevük is a ruhájukra van írva, Mózes nem más, mint Jean Dinteville, az én melankolikus francia követem, Áron Francois Dinteville, az előbbi fivére, Auxerre püspöke, mögöttük pedig Guillaume és Gaucher és áll. A csoport ötödik tagja, a merengő arcú, bajuszos figura, talán az ötödik Dinteville testvér, Louis megidézett alakja, aki 1537-ben, a kép datálásakor már nem élt. Feltűnik a képen maga Holbein is, ott áll a kép baloldalán, erősen takart staffage-alakként, csak az arca látszik, úgy néz ki, a kompozícióból, mintha velünk, a nézőkkel keresné a szemkontaktust, oly szenvtelen a tekintete amilyen a képeiken megjelenő festőké szokott lenni, jelezvén, hogy nem tartoznak közvetlenül a történethez. Csakhogy Holbeinnek nem volt szokása, hogy belefesse magát az ilyen képekbe. Nos ezúttal sem tette, hiszen ezt a Holbein képet nem Holbein festette. Egészen biztosan nem! A kép kvalitásai messze elmaradnak a német festőétől. Dinteville titkát keresve azt a kérdést is föl kell tennünk, vajon kit és főleg miért vett rá arra, hogy mégegy “Holbein-festményt” készítsen neki. Miért volt oly fontos számára a szerző, hogy a fölirat mellett még egy portréval is bebiztosította a hamisítványt? A megfejtésben segít-e vajon a kép tartalma, vagy a hangulata? Vagy segít-e talán ez a Polisyben tett kirándulás?
Ha tartalmi párhuzamot akarunk vonni az ábrázolt történet és a jelenet szereplői között, tulajdonképpen nincs nehéz dolgunk. Áron és Mózes, a két testvér azért keresték föl a fáraót, hogy szabadságot kérjenek Izrael gyermekei számára. A két Dinteville fivér megjelenése az uralkodó előtt nyilván hasonló funkciót szolgál. A család sorsának ismeretében ez érthető is. Guillaume-ot 1536-ban megvádolták a trónörökös megmérgezésével, Gaucher pedig nem sokkal később szodómiában találtatott bűnösnek. Itáliai száműzetésükbe velük tartott a püspöki rangját elvesztő Francois is. Egyedül az Angliából 1537-ben talán „eretnekszimpátiái”, talán „egyéb bűnök” miatt végképp hazarendelt Jean maradhatott a fényét vesztett Polisy kastélyban. Valószínűleg hazatérése után, a királyi kegy visszaszerzését remélve készíttette el az új festményt. Az allegória értelmében a fáraóban I. Ferencet kell látnunk, még ha nem is könnyű észrevenni a hasonlóságot. Úgy tűnik, - a kompozíció mesterkélt teatralitása, a szereplők széles gesztusai legalábbis erre utalnak -, hogy az elől álló testvérek szándékosan takarják, rejtik a király elől a két kisebb fiút, a bűnösöket. Van azonban a festménynek egy különös hangulatú második olvasata is. Nehéz nem meglátni a benne a fojtott homo-erotikát. Az érzéki arckifejezések, a testeket alig takaró drapériák és a kígyóvá változó bot fallikus alakja és elhelyezése meglehetősen kétértelművé teszik a képet. Ovidius nyomán a bot-kígyó motívum allegorikusan is értelmezhető, mint a kétféle kéj jelképe. Az Átváltozások harmadik könyvében szól Teiresziaszról, aki egyszer botjával párzó kígyókra csapott, és az ütést követő pillanatban nővé változott. Nyolc évre rá, ugyanilyen módon lett újra férfi. A mindkét minőségében kipróbált szerelem élménye alapján állítja a későbbi vak jós, hogy a nők gyönyöre az, amelyik sokkalta édesebb. A szodomita testvért látványosan védő fiúk mintha sorsközösséget is vállalnának vele. Az elnevezés akkoriban a homoszexualitást is jelentette, és a szereplők testtartása, mozdulataik és arcvonásaik talán ennek a „másságnak” a megmutatását célozzák. 
Az Áron és Mózes a fáraó előtt című kép a Követek párjaként függött Polisy-ban, Jean Dinteville kastélyában. Ma ugyan egy óceán választja el őket egymástól, most mégis egymás mellé próbálom képzelni a két festett fatáblát. Megpróbálom fellelni a Követek Jean Dinteville-jében a fáraós kép érzékiségét, és hasonlót találni a másik követ, Lavaur ifjú püspöke, Georges de Selve magatartásában. (Egy makacsul visszatérő elmélet szerint, legutóbb Famiglietti vetette föl, a Követek jobboldali alakja nem Georges de Selve, hanem Francois Dinteville. Tudóskodó cáfolat helyett most legyen elég annyi: a fickó egy csöppet sem hasonlít Francois-ra.) Vajon a fiziognómia, vagy a tárgyak szimbolikája segít-e? A tőrhüvely, a kesztyű, a lant szerelmi szimbolikája közismert, de még tovább jutunk, ha beleolvasunk egy levélbe, amelyet a „Követek napja” (a festményen feltüntetett időpont: 1533. április 11.) után másfél hónappal írt testvérének Jean Dinteville: „Monsieur de Lavaur (vagyis Georges de Selve) megtisztelt a látogatásával, ami nem kis gyönyörűség volt számomra.” A továbbiakban megkéri fivérét, nehogy megemlítse ezt a látogatást otthon, legfőképpen ne Duc de Montmorency herceg előtt, aki Franciaország második embereként a külügyeket intézve a követek közvetlen főnöke volt és mellesleg unokatestvére is a Dinteville fiúknak. Az ifjú püspök londoni látogatása titokban is maradt, olyannyira, hogy az örökösök, a kép késõbbi tulajdonosai, Polisy új urai sohasem tudták meg, hogy ki is a kép másik szereplõje, illetve szentül meg voltak győződve róla, hogy Jean mellett annak fivére, Francois áll, aki szintúgy püspök volt, akárcsak de Selve. 1589-ből való a kép első ismert említése Riccardo Famigliettitől, aki természetesnek veszi, miért is kételkedne benne, hogy a világi és egyházi karriert befutott testvérpár képe függ a családi kastély dísztermében, csak Mary F. S. Hervey 1900-ban megjelent könyvében egy véletlenül előkerült kézirat nyomán derített fényt a másik szereplő kilétére. Töprengésemből Quentin sürgetése riaszt föl, mutatna még valamit, követem a chateau pincéjébe, ahol sok ezer palackozott pezsgő áll. Kinyit egyet, a koccintásra emelt pohárról eszembe jut az az elmélet, amely időről-időre fölmerül, s amely mellett legutóbb a londoni konferencián is elhangzottak érvek. 
