Április 2-án, csütörtökön koradélután Pesthidegkúton, a Klébiben, vagyis a Klebelsberg Kultúrkúriában a plakátjaimat fogom magyarázni. Vagy mentegetni. Az előadás hivatalosan a MOME plakáttervező diákjai - Simon Péter Bence tanítványai számára szerveződött, de nyilvános, sőt mindenkit szeretettel látunk, s akik eljönnek, egy füst alatt a kiállítást is megnézhetik. Kezdés 14:00-kor. A cím: Templom utca 2-10.
(…) Nem emlékszem, hogy került szóba a dolog, melyikünk vetette föl először, csak arra emlékszem, amikor már a dublőrök feladatainál tartottunk.
– Azt jelenti, hogy helyettesítő. Arra való, hogy helyettesítse…
–… a főnököt, ha történetesen elfárad.
– Akkor is, de arra nem érdemes szót vesztegetni.
– Ha veszélyben van.
– Na, arra már inkább. Ha támadás érné, mondjuk, egy merényletet terveznének ellene, akkor mégsem őt, hanem a hasonmását támadják meg.
– És lőjék le.
– Akár igen.
– Nem is lenne rossz, úgy értem, Rákosi szempontjából nem lenne az. Gondolj csak bele, 1951, ’52, ’53… A trockista hazaárulók, az imperialista ügynökök, a titóista nemtudomkik elleni fellépés, ami a Rajk-banda felszámolásával ért csúcsra, már kezd elfelejtődni. Olyat is hallani, hogy talán nem is voltak kémek, hogy ártatlanul végezték ki őket. Világos, hogy szükség van egy még durvább traumára, egy olyan eseményre, ami a Rajk-pernél is jobban megmutatja, mekkora veszélyek leselkednek az országra, a munkásmozgalomra, a Pártra. Kell valami, ami megteremti újra az összefogást, az egységet, hogy a kétkedők észbe kapjanak, és a bizonytalanok hite megerősödjön. De mi lehet egy ilyen esemény? Egy újabb kémbanda leleplezése már nem durranhat akkorát, bárki lenne is a feje. Rajkhoz mérhető potentátot amúgy se lehetne találni. Kádárt ugyan lefogatta Rákosi, aztán idővel Péter Gábort is, de hol van egy Kádár, pláne egy Péter Gábor Rajktól. Félni ugyan lehet tőlük, jobb helyen vannak a magánzárkában, mint ha szabadon lennének, de sosem lehetne velük akkora pánikot csapni, mint a Rajk-bandával lehetett. Kádár egy unalmas figura, Pétert meg mindenki utálja. Ha fölakasztatná őket, a fásult dolgozó nép csak megvonná a vállát. De nem akasztatja, dehogy akasztatja. Még azt sem tudja, mi legyen ellenük a vád, csak azt tudja, hogy ha a Rajkék bűnösségébe vetett hit egyszer csak meginogna, ha valaki Moszkvából elkezdené firtatni az ítéletek jogosságát, akkor Kádár és Péter nyakába varrható az ügy. Értékes foglyok, el is rendeli, hogy ha a küblire ülnek, akkor se vegyék le róluk a bilincset. A nagy durranáshoz azonban valami egészen más kell.
– Úgy érted, egy merénylet?
– Igen! Igen, Moszkvára kell figyelni! Mint mindenben, ebben is. Az orosz elvtársak kitalálták az orvospert, azt, hogy a zsidó orvosok a kommunista vezetők megölésére készültek, de az éber KGB az utolsó pillanatban leleplezte őket, és így megmentette magát a generalisszimuszt is.
– Belegondolni is szörnyűség – próbáltam ironizálni –, ha akár egy haja szála is…
– Na ugye! Látom, kezdesz belejönni. Hogy a nagy Sztálin életveszélyben van, annak itt Magyarországon a Rákosi életveszélyben hír felel meg. – Áttette a cigarettát a számba, és négykézlábra ereszkedett a padlón szétterített lapok között. – De az ijesztgetés kevés, konkrétum kell, egy meghiúsult merénylet…
– Meghiúsított…
– Igen, egy meghiúsított merénylet kapóra jönne, de jobb megoldás is van.
– Jobb?
– Igen! Sokkal jobb! Ha nem hiúsul meg, ha valóban megtörténik, az az igazi! Emlékszel még Fannira. Tudod, Káplán Fanni…
– A Lenin elleni merénylő?
– Az! A dolog végül is nem sült el rosszul. Legalábbis bolsevik szempontból nem. Sőt! Lenin túlélte a merényletet, a népszerűsége pedig hihetetlenül megugrott. Legendák születtek a sebezhetetlenségéről, ami a kultuszának az alapja lett. Tényleg meglepő, hogy felépült, pedig a hölgy háromszor is eltalálta, ráadásul arzénba mártott golyókkal találta el, hogy ha nem lennének halálosak a lövések, akkor is megölje a mérgezés. De valamivel nem számolt, vagy nem számoltak a merénylet kiötlői. Lenin akkor már immunis volt az arzénra, mert a vérbaját épp arzénes injekciókkal kezelték. A Kaplan-féle merénylet nemcsak az ávósoknak volt kötelező tananyag, a pártpropagandisták is ismerték a történetet, Rákosi meg pláne, hiszen épp ott volt Szovjet-Oroszországban, szóval közvetlenül is átélhette, hogy indul be a kultuszgépezet.
Nem is volt nehéz eljutnunk a dublőrig. A végszót Emil mondta ki, rekedt volt, el is ment a hangja egy időre, mégis valahogy lazák, szinte felszabadultak lettünk. Megtehettük, hiszen tudtuk, a merénylet, amelyet elképzelünk, amelyet képzeletben rekonstruálunk, soha nem történt meg. Mégis egyre pontosabban kezdett kirajzolódni. Le kell lőni a Rákosi-hasonmást! Nyilvánosan kell lelőni, hogy sokan lássák, legyenek ott a filmesek, vegye föl a híradó, mutassák be a mozik. Aztán másnap jöhet a Kútvölgyi kórház közleménye…
– Másnap talán még ne jöjjön, akkor lehet ugyanis megfigyelni, ki hogyan reagál…
– Rendben, szóval harmadnap bejelenthetik, hogy kioperálták a golyót, hogy bíznak Rákosi elvtárs hallatlanul erős szervezetében, legendás akaraterejében, hogy élet és halál közt lebeg, de már intézi az ország gondját-baját, hogy szeretet-táviratokat kap a testvérpártoktól, hogy Kínában és Koreában virrasztanak érte, hogy Sztálin elküldi kedvenc doktorát és így tovább.
Fura, ha az ember ebben a korban kapja meg az irodalmároknak járó József Attila-díjat. Pláne az, ha tanult szakmájában, tudniillik a képzőművészetben már sok elismerést kapott. Aligha elég indok, hogy mostanában többet foglalkozom írással, mint festéssel vagy rajzolással. Pedig tényleg. Azt szoktam mondani, hogyha nekiállok valamit rajzolni, akkor pontosan tudom, hogy mi lesz a vége. Ha viszont nekiülök írni, akkor sose tudom, hová lyukadok ki. Elég komolytalanul hangzik, belátom, mert ugye az írás, az egy racionálisabbnak hitt tevékenység, de nálam másként van. Rajzolóként profi vagyok, ezzel nem kérkedni akarok, csak azt mondani, hogy nagyobb gyakorlatom van, mert sokat csináltam, és kevésbé érnek meglepetések, mint írás közben.
Ha komolyabban szeretném megfogalmazni, miért vonzódom az íráshoz, akkor bizonyára azt a tudatalatti megfelelési kényszert is szóba kellene hozni, amely irodalmár apámmal való kapcsolatból ered, igaz, épp e logika mentén sokáig az írástól való menekvést, vagy legalábbis az irományok rejtését is összefüggésbe lehetett hozni azzal a szelíd tekintéllyel, bénító – majd inspiráló – fölénnyel, ami tán sosem akart lenni, de számomra mégis volt.
Azt sem akarom kihagyni, hogy amikor felnőttem, még komoly presztízse volt az irodalomnak. Fontos volt a kultúra általában, ami onnan is kiderült, hogy tűrték és tiltották. Szóval volt tétje a dolognak. Verseket olvastak fönt és lent, odafigyeltek rájuk, tudták, mikor kell megsértődni miattuk, és azt is, mikor kell bezúzni például egy folyóiratot, leállítani egy film forgatását, vagy legalább dobozba zárni. Ha úgy tűnik, hogy nosztalgiám van a betiltott költemények kora iránt, akkor bizony van. Mióta megszűnt a tét, megszűnőben van a kultúra is.
A miért írok inkább – tudniillik, miért nem rajzolok – kérdésre persze van tárgyilagosabb válaszom is, ami sajnos hosszadalmasabb. Ha a művészet kötelező ellenzékiségével kezdem, az itt most nem (csak) politikát jelent. A 20. századdal együtt a Gutenberg galaxis is veszi a kalapját, az írott kultúra átadja helyét a képinek. Múlt időben kellett volna írnom. Átadta. Pont. Kényelmes dolog lenne a győztes oldalon maradni, s kifizetődő is bizonnyal, de valahogy hősibb póz a vesztes mellé állani. És még valami, amit halott apám is méltányolna tán. A képeimet értik mindenfelé, írni azonban csak magyarul tudok.
És ahogy öregszem, ez valahogy egyre fontosabbá válik. Valamikor a század elején kiállításom volt a hágai M. C. Escher Múzeumban. Az ő művei voltak az első két szinten, az enyémek pedig, kvázi az escheri oeuvre-ből történő továbblépésként a harmadikon. A megnyitón, az ilyenkor szokásos interjúk egyikén azt a kérdést kaptam, mennyire érzem hollandnak az escheri életművet. Kitérő válaszomra – sosem jutott eszembe, hogy ebből a szemszögből vizsgálódjak – újabb, egyre makacsabb kérdések jöttek, s érezni kezdtem, a riporterek számára valamiért fontos a kérdés. Aztán elgondolkoztam: a szigorú protestáns légkör, a holland építészet formai hagyományai, a festészetükre oly jellemző különös perspektíva és térszemlélet, illetve a filozófia és a természettudományok évszázados összefonódása tényleg jól rekonstruálhatóan előlegezték meg M. C. Escher színrelépését. Később a mester szülőföldjén, Leeuwarden környékén kerékpározva vettem észre, hogy a látszólag egyszerű, szinte tükörlap simaságú tájat mennyire bonyolult csatornahálózat teszi kiismerhetetlenül komplikálttá, egyszóval escherivé. Tudom, megtanultam, hogy az európai és az arab kultúra motívumai, hatásai hogyan szövik át Escher művészetét, ma már mégis holland, sőt nagyon holland művésznek látom. De én vajon tudok-e magyar lenni abban, amit csinálok. Az irodalom nem új keletű dolog nálam, de mióta az olvasók észrevették, és lassan számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy írott és rajzolt munkáimnak közük van egymáshoz, aztán amikor rájöttem, hogy hiába is berzenkednék ellene, ez a kapcsolat elkerülhetetlen, magam is megpróbálok úgy tekinteni rájuk, mint azonos matériákra. Egyre több képemről hiszem, hogy értelmezésüket írással kéne megtámogatnom, vagyis meg kell „magyaráznom” őket. És persze az írásaimban is egyre több a képi elem.
Mondják, hogy egy művésznek nem kell figyelnie arra, hogy a genius loci megjelenjék a műveiben, valószínűleg ott lesz az magától is. Talán így van, vagy inkább így volt sokáig. A kommunikáció szintjén színesnek és változatosnak tudott (remélt?) Európa rohamosan homogenizálódik. Persze nem a hőn áhított irányba, hogy gazdasági téren tűnjenek el a különbségek. Éppen a kultúra terén a leggyorsabb a változás. Csekélyke vigasznak is csak ironikus felhanggal nevezhető az a tendencia, melynek mentén az európaiként megismert kultúra is feloldódni látszik egy még átlagosabb világmasszában. Ma már nem diplomáciai vagy katonai eszközökkel győzedelmeskednek a nemzetek fölött álló pénzügyi nagyhatalmak; a média segítségével szereznek befolyást az emberek gondolkodása felett, s innen már csak egyetlen lépés a „megdolgozott” tömeg piaci meghódítása. A kulturális gyarmatosítás megelőzi, sőt tulajdonképpen fölöslegessé teszi a politikai gyarmatosítást. A kulturális értékrend fölötti médiafelügyelet nem csak a befogadó közönséget teszi kiszolgáltatottá, de a művészek zömét is, akik ha meg akarnak élni, nem úszhatnak szembe az árral. Döntsön a piac – hirdeti a kulturális imperializmus, s álszent jelszava nyomán a könnyen fogyasztható rózsaszín bóvli önti el „demokratikus művészet” címmel a világot. Furcsa, és „örömtelinek” legföljebb idézőjelek közt nevezhető paradoxon, hogy a sokat átkozott nyűg, a nyelvhez kötöttség kolonca révén az irodalom talán egy kicsit később válik kiszolgáltatottá. Szóval, ha megkérdik, miért írok, és a válaszra több idő van, ilyesmivel szoktam előhozakodni.
Március 15! Grimm jut eszembe róla, Grimm Vince, a grafikus-szépműkereskedő-sakkbajnok, akinek ekkor volt a születésnapja. A negyvenhetedik. Alighanem el is felejtkezett róla, a pesti események – a történelem – zárójelbe tették a Geburtstagokat. A Magyar Színházban este a Bánk bán volt műsoron, de csak annyi ment belőle, hogy a királynőt leszúrják, ki a tapsvihartól rögvest föl is támadott, s Laborfalvi Róza néven kokárdát kezdett osztani. A Noththeaterre is átterjedt a kokárda divat. A legnagyobbat Herr Döbler, azaz Döbler Lajos viselte. Az előző évben leégett német színház helyett emelt szükségépület volt a Noththeater a Nagypiac terén, két esztendőt sem állt, hisz ’47 nyarán avatták s ’49 májusában Hentzi bombázta össze. A főproduktum a Döbler-féle optikai színelőadás volt, melyben Grimm közreműködését is kérte a bécsi varázsló. A plakátok Phantaskopnak nevezték a produkciót, és március 15-e előtt már meg is történt minden előkészület. A „paraplés forradalom” hatására annyi módosult csupán, ami nem kevés, hogy a főelőadáson, melynek dátuma a következő kedd volt, a ködfátyolképek csarnokába magyar hősök is lettek vetítve. Néhányukra maga Grimm tett javaslatot. Köztük volt Béla, Keve, Kadocsa, Attila és Buda, Árpád vezér, Corvinus Mátyás és persze ott volt József nádor is. Vajon a forradalom nélkül is őket mutatta volna Döbler? Némelyiket bizonnyal, mert nem csak bűvésznek volt kivételes, az üzlethez is jó orra volt. Buda díszpolgára lett, s tudta, hogy kell a népnek udvarolni a testvérvárosban is.
Und späte Enkel sollen einst erfahren,
Durch alle Herzen bebte ein Gefühl,
Ein Geist beseelte Deutsche und Magyaren,
Sie gingen Hand in Hand zu einem Ziel !
S unokákban támad föl majd egyszer
Az érzés, mi német s magyar szivet
Összefont és egy czél iránt vezetve
Egy ritmusban együtt remegtetett.
RETROFUTURISTA és KULTÚRA - ezeken a szájtokon jelent meg velem készült interjú az elmúlt héten. Kattintsatok a szavakra, hogy kinyíljanak az oldalak.
Egy kedves párizsi ismerősöm üzent, hogy a Monnaie de Paris museumban a nagy retrospektív Escher kiállításon látta, hogy én is ott vagyok. A mester munkái mellett néhány olyan képzőművész művei is kikerültek a falakra, akik előzményként, vagy utózmányként kapcsolatba hozhatók M. C. Escherrel. Előzményként ott volt Piranesi, kortársként Reutersvard, utódként pedig szerénységem a Lépcsők című lappal. Mivel a november óta látogatható tárlat csak március elsejéig lesz nyitva, igyekeznem kellett. Igencsak meglepett, hogy hányan kíváncsiak még ma is Escherre. Hét végéig minden jegy elővételben elkelt, tárta szét kezét a kapuőr. Kénytelen voltam bevallani, hogy az egyik teremben, valahol a kiállítás vége felé tőlem is ki van akasztva valami, így aztán végül szerencsésen bejutottam. A Lépcsők (néha Az idő látképei címmel is ki volt már állítva) az itáliai Maurits Collection anyagábólé került át a párizsi kiállításra. A Maurits Gyűjteményben úgy tűnik, legalábbis az Internet adatok szerint, hogy több képem is van. A Sarokházat is csatolom.
