Buda Ferenc verse - alcíme szerint visszhangok – avagy: visszfények – Orosz István műveire
Vándor megállj, tekints a néma éjbe:
a léted ki, a lépteid bemérve …
Fényből, homályból, lásd, ki integet:
teremt csodákat, elmozdult teret,
s játszván, akár a gyermek önfeledten,
világot szerkeszt jól kimért keretben.
Háromszögű vonalzó, cirkalom.
Napóra áll – vagy jár – a kőfalon.
Ember? No nem: csupán egy mellszobor.
S a kőpárkányon rászitál a por.
Abszurditás? Kimódolt képtelenség?
Belekódolva jó meg balszerencsénk.
Test sziluettje pőre szirtfokon.
Hang vagy huzal szorul a torkodon?
A fej körül kerengő grádicsok
mögött angyal vagy ördög incseleg?
A 100-as szöggel átvert búzafej
vércseppjeit ugyan ki fogja fel,
s vajon mi szállong, átok vagy ima
lebegő létünk oszlopaira?
Falak, útvesztőkőből összerakva.
Csipkéből csótány mászik homlokodra.
Eltávolodva táguló sinek
nekizuhintanak a semminek,
s az itt, meg ott már végképp összeforr –
minden irányban zöld a szemafor.
Vándor, agyő! S ha futja még türelmed,
biccentsél oda jó Albrecht Dürernek.
Lásd: a káoszból élet meg halál
hengertükörben végül összeáll.
Folytathatnám még akár reggelig,
mígnem a tér igékkel megtelik,
ám a hunyorgó elme visszarebben,
hisz itt a Látvány lép fel főszerepben,
s nem pelyva-szó, amit szemünkbe mond.
Soraimat zárja be hát e pont.
Utóirat:
Mielőtt még bagolyra fölcserélne,
veréb pajtás, pottyants a bölcs fejére
s magasból less rá, akár a Hold.
Rövid az élet, el ne tékozold.
