... avagy a Janicsek-ügy
Úgy látszik a
médiában megjelent hírt csak én tarthattam érdekesnek, mert egyik hírportálon
sem tértek vissza rá, és a rendőrségen sem értették, miért akarok foglalkozni a
szerintük jelentéktelen üggyel. Először azt mondták, a lezáratlan nyomozásra
való tekintettel nem kaphatok hivatalos tájékoztatást, aztán egy neve
elhallgatását kérő hölgy – századosként mutatkozott be – mégis hajlandó volt válaszolni
néhány kérdéseimre.
– Szeptember
folyamán Janicsek Ábrahám festőművész egy nappal azután, hogy átvett egy
kitüntetést, a Budapesti Rendőr-főkapitányságon bejelentette, hogy eltűnt egy nagy
értékű festménye. Állítása szerint a képet a műterméből lopták el, és helyére
megtévesztésül egy pontos másolatot tettek. Bár erős kétségeink voltak az idős
és zavart művész szavahihetőségét illetően, mivel a megjelölt érték meglepően
magas volt, megkezdtük a nyomozást. Az enyhén szólva is aggályos történet
miatt, meg persze azért, mert diplomáciai összefüggése is volt a feltételezett
bűnténynek, titkos nyomozást rendeltünk el, a sajtó kizárásával.
– Miféle
diplomáciai összefüggésről volt szó?
– A
pápalátogatás idején történt az eset, és ha jól tudom, egy vatikáni
szervezettől kapott az illető valamilyen elismerést.
– A művész
telefonon tette a bejelentést?
– Igen,
ismeretlen elkövető elleni feljelentésként kezeltük.
– Az imént
azt a kifejezést használta, hogy titkos nyomozás. Nem tartottak-e tőle, hogy a
titkos szó miatt elkezdenek terjedni a pletykák.
– Nem vettünk
észre ilyet. Később, ha jól emlékszem, október végén, miután a feljelentő nem
került kihallgatható állapotba, illetve sem a tanúk, sem a szakértők
meghallgatása, sem a megismételt helyszíni szemle nem vezetett eredményre,
tartottunk egy rövid sajtótájékoztatót, amelyen közölték… közöltük, hogy
bűncselekmény hiányában felfüggesztjük a nyomozást.
– Felfüggesztik…
Mi történt Janicsekkel, miért nem volt kihallgatható?
– Tudtommal
agyvérzés miatt kórházba került, így csak a telefonos bejelentés volt a
támpont.
A rendőrség
után a minisztériumban próbáltam érdeklődni. Az Emberi Erőforrások
Minisztériuma külkapcsolati referenséhez kapcsoltak.
*
– PhD Soltész
Aranka vagyok, a mi
osztályunk intézi a kitüntetésekkel kapcsolatos protokollt, illetve hozzánk
futottak be a kérdéses időszakban a Janicsek művész úr elismertségére vonatkozó
díjmegkeresések.
– Milyen
díjról volt szó?
– Ja, igen,
ha még nem hangzott el, a Pápai Akadémiák Díjáról volt szó, aminek az adta a
fontosságát, hogy akkor adták át, amikor Ferenc pápa is Budapesten tartózkodott,
és számítani lehetett rá, hogy esetleg részt akar venni a ceremónián, ami egy
csomó biztonsági kockázattal járt volna.
– Miféle
kockázattal?
– Jó, akkor
kezdem azzal, hogy Janicsek úr idős és beteges, már az előző kitüntetését is a
műtermében vette át. Akkor kerültünk kapcsolatba, és az akkori díjátadót
tekintettük mintául a mostani…
– Az akkori
díjról is elárul valamit?
– Akkor, ha
szabad, még korábbról mondom. Úgy volt, hogy a francia Becsületrendet kapja
meg, aztán meg úgy, hogy egy festőről elnevezett díjat, a Courbet Prize nevű
plakettet, de végül megkapta mind a kettőt. Na persze kellett hozzá néhány
telefon, úgy értem, egy kis kultúrdiplomácia a részünkről, és az sem ártott,
hogy elterjedtek a Janicsek úr betegségéről szóló hírek. Akkor még úgy tudtuk,
semmi komoly, legalábbis dr. Szárd… Szárd Ferenc, ha jól emlékszem… erről
tájékoztatott, de azért ahhoz elegendő, hogy a szokásos nagykövetségi díjátadó
helyett a műteremben vehesse át a jutalmakat. Kényelmesebb volt neki, de
tulajdonképpen nekünk is, mert nagy műterme volt Janicsek úrnak, sokkal
nagyobb, mint amit a rezidencián a rendelkezésére bocsájtottak volna, így aztán
sokkal több meghívót lehetett postázni.
– Önök voltak
a rendező fél?
– A francia
díjaknál a költségek felét állta a minisztérium, a másik felét a nagykövetség.
Meg persze a bort, természetesen az is francia volt. Bordeaux-i. Most viszont
az MMA, amelynek rendes tagja Janicsek…
– MMA?
– Az. Magyar
Művészeti Akadémia. Ők fizettek mindent, ami a cateringhez kellett, az ő
pincéreik szolgáltak fel, és az ő nyomdájuk csinálta a meghívókat, illetve azt
a háromnyelvű A/4-es leporellót, amelyben bemutatták a művészt. A
minisztériumot, pontosabban engem csak az előző rendezvény tapasztalatai miatt
vontak be mint tanácsadót, meg mint aki szót tud érteni az öreggel… bocsánat… az
akadémikus úrral.
– És a pápa?
– A szentatya
végül nem vett részt a ceremónián, de ezt nem tudhattuk előre. Előző nap a
vatikáni titkosszolgálat, aznap reggel pedig a TEK…
– Terrorelhárítási Központ…
– …
igen, az ő embereik vizsgálták át a helyszínt. Bombakereső kutyákat is hoztak.
Szóval a programban benne volt.
Természetesen
fölhívtam dr. Szárd Felíciánt, a neves belgyógyászt és műgyűjtőt, aki a festőt
korábban kezelte, s akiről úgy hírlik, a legnagyobb Janicsek-gyűjteménnyel
rendelkezik, a Nemzeti Galériáét is beleértve. Arra kért, ne faggassam Janicsek
aktuális állapotáról, de az ominózus képről szívesen beszélt.
– „Nagy
kanyar” vagy „Nagy csavar”? Mindkét címet hallottam tőle. Hogy főmű lett volna…
hát nem tudom… amire a kritikusok most azt mondják, hogy főmű, nem biztos, hogy
ötven év múlva a művészettörténészeknek is az lesz.
– Ön szerint?
– Inkább azt
mondanám, egyfajta összegzés. Azt hiszem, ráunt arra a misztikus, teozófikus
világképre, ami már a nyolcvanas évek eleje óta jellemezte, és váltani akart. Színesebb,
expresszívebb irányba akart menni, de úgy, hogy a figuralitás azért
megmaradjon. Egy ilyen híres festő esetén persze nem könnyű a váltás, pláne
ebben az életkorban, gondoljon Chiricóra, vagy Magritte-ra, hogy fölsültek a
stílusváltással, de mindegy, Ábrahám is meg akarta próbálni.
– Ott, a
díjátadáson látta először?
– Igen.
Akkorra lett kész. Állítólag. Ott leplezték le. Meg is lepett a leleplezés,
hogy egy képet leleplezzenek. Elég gyakran járok ilyen eseményre, de olyat még
soha nem láttam, hogy egy festményt leleplezzenek. Pláne a festő saját
műtermében. Féltem is, hogy a lepedő beleragad a friss olajba, de szerencsére
megoldották valahogy.
– Talán
mégsem volt olyan friss.
– Talán.
Persze, vannak rá trükkök, szárító a firniszbe, ilyesmik…
– Maga nemcsak
gyűjtője, de orvosa, sőt barátja is volt Janicseknek, mégsem látta korábban a
képet? Mondjuk félkész állapotban?
– Nem láttam.
Jártam nála többször, tényleg voltak panaszai, de semmi komoly, inkább csak
hipochondria. Vagy olyasmi, amit egy művész esetén másként kell kezelni, mint
egy civilnél.
– Hogyan?
– Nézze, a
hallucinációk vagy a víziók kóros dolgok, a megszüntetésükre törekszik a legtöbb
kolléga, normális esetben én is, de ezek egy művész számára ihletforrások is lehetnek.
Náluk a tünetek eltüntetése vagy mérséklése helyett stabilizálásuk, sőt akár
fokozásuk is szóba jöhet. Na persze belgyógyászként én csak kevéssé vagyok
kompetens. Szervi baja nem volt, amikor vizsgáltam.
– Mikor
vizsgálta utoljára?
– Két-három
héttel a halála előtt. De olyankor a „Csavar” mindig a falnak volt fordítva.
Viccelődött, hogy nem akarja, hogy beleszóljak. Kiszámíthatatlan volt. Gyakran
igényelte a véleményemet, várta a tanácsaimat, máskor meg titkolózott. A „Csavar”-ról
azt mondta, a fejében már kész, úgysem fogadná el a kritikát. Hát ráhagytam.
– Szóval egy
korszak lezárásának tekintette.
– Annak.
Mondta is, de a körülmények is arra utaltak. Hosszabb ideig csinálta, mint egy
ekkora képet szokás. Egy-két hét alatt be lehetett volna fejezni, na jó,
tényleg elég nagy, maximum egy hónap, ő meg mióta kente.
– Mióta is?
– Fogalmam
sincs. Évek. Soha nem mutatta meg félkészen, de tudtuk, hogy azért csinálgatja
folyamatosan.
– Mekkora is
a kép?
– Itt lesz,
felírtam valahova. Mindegy, olaj, vászon, kábé két méter magas és kettőötven
széles.
– Aztán
megfestette egy új változatban? Bizonyára azért, hogy megmaradjon neki is. Mert
az egyik, ugye, a pápáé lesz. Ebből is úgy tűnik, főműnek tekintette.
– Valamiért
fontos volt neki, az biztos. Hogy miért, az számomra rejtély. „Nagy csavar”. Na
persze az is benne lehetett, hogy akadt rá másik vevő is.
– Önön kívül?
– A pápán
kívül. Én nem akartam megvenni. Különösen nem azon a fölvert áron, amin a díjak
meg az egyházi vásárlás után a Kieselbachnál licitálni lehetett volna rá.
– Mekkora is?
– Szerintem
legalább ötmilláról indították volna.
– Nem az ár,
a mérete mekkora is a képnek?
– Ja, nem
mondtam? Megvan, mondom: 194 × 248 centiméter[MN2] . Fekvő
formátum, szóval a magassága a 194, és a szélessége a 248.
*
Völgyi
Gergelyt, az MMA protokollügyekkel foglalkozó titkárát is telefonon sikerült
elérnem. Alighanem mások is hívhatták a Janicsek-ügy miatt, vagy számított rá,
hogy hívni fogják, mert hallottam, ahogy az előkészített jegyzetek között
lapozgat.
– Ha jól
tudom, egy pápai kitüntetésről volt szó.
– Janicsek
akadémikus úr, képzőművészeti tagozatunk doyenje rajtunk keresztül ajánlotta
föl egy festményét a Szentatyának. Ilyenkor az a protokoll, hogy az ajándékot a
Pápai Akadémiák Koordinációs Tanácsa elé terjesztik, majd a végleges döntést a
szakértői konzisztórium javaslata alapján hozza meg a Szentatya személyesen. Ez
történt esetünkben is, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy kvázi
ellentételezésként fölajánlották Janicsek művész úrnak a Pápai Akadémiák
húszezer eurós nagydíját, igaz, egy argentin éremművésszel megosztva, de ez is
hatalmas megtiszteltetés.
– Ha jól
értem, akkor tíz-tíz ezerről beszélünk.
– Az erkölcsi
érték pénzben ki sem fejezhető. A Pápai Akadémiák a Kultúra Pápai Tanácsa
felügyelete alatt működnek. Ezen belül található a Pantheon Virtuózainak
Akadémiája, ami a Szentszék szépművészeti és irodalmi akadémiájaként a 16.
század óta létezik. Minden idők legnevesebb Rómában alkotó művészeit tömöríti…
nem untatom?
– Nem, dehogy!
– … akik a
17. századtól kezdve a Pantheon oszlopcsarnokában tartják időszaki
kiállításaikat. Céljuk a keresztény vizuális kultúra népszerűsítése, az
egyházművészet fejlődésének előmozdítása és az alkotók lelki istápolása.
Világhírű festők, szobrászok, zenészek, költők és írók, építészek, sőt
filmrendezők vannak a társaságban. Személyesen nevezi ki őket a pápa, létszámuk
maximum ötven fő lehet, akik nyolcvanadik életévüket betöltve tiszteletbeli
„emeritus” akadémikussá válnak. Ez utóbbira is föl akarják kérni Janicsek
akadémikus urat, de a váratlan betegség miatt erre ugyebár egyelőre nem
kerülhetett sor. Reménykedjünk benne, hogy stb… stb…
Miközben a
titkár kihangosított monológját hallgattam, a századossal történt beszélgetés
letisztázott változatát próbáltam a laptopon korrigálni. Megakadt a szemem az
utolsó mondatnál: felfüggesztik a nyomozást. Bűncselekmény hiányában
felfüggesztik… nem megszüntetik vagy lezárják, ahogy természetes lenne, esetleg
ad acta teszik, ahogy a magas hivatalhoz illene, hanem felfüggesztik. A
szóhasználat meglepő volta alighanem csak engem zavart, hisz amikor a rendőrség
semmitmondó sajtótájékoztatóján is elhangzott, már szinte mindenki
megfeledkezett az ügyről és talán Janicsekről is. Órákkal később még mindig a
különös kifejezés fölött meditáltam, amikor valaki fölhívott. Egy neve
elhallgatását kérő ismerős volt, akiről a rövid beszélgetés alatt képtelen
voltam eldönteni, óvni akar attól, hogy Janicsekkel foglalkozzam, vagy épp
bátorítani szeretne rá. Ismerőst írtam, holott csak a médiából ismertem X-et
(így fogom nevezni), s azt, hogy tudja rólam, ki vagyok, ráadásul azt is, hogy
foglalkozom a témával, nem is sejtettem. X, ahogy mondani szokták,
kormányközeli értelmiségi, olykor tanácsadóként is emlegették, vagy csak így:
mértékadó személyiség. Sosem tudtam meg, milyen állást tölt be, azt hiszem,
olyan háttérember volt, akinek hivatalos funkció nélkül is fontosabb a szerepe,
mint néhány miniszternek. Az alábbi beszélgetést emlékezetből jegyeztem le. X
kérésére a neve mellett az időpontot sem közlöm, a számát pedig nem is lenne
érdemes, soha senki nem vette föl később a 34-971-es (Ibiza) számmal kezdődő
mobilt.
– Úgy
értesültem, mióta az a bizonyos eset megtörtént, alaposan utánanézett Janicsek
Ábrahámnak.
– Az
értesülése majdnem jó, de az alaposan
szó azért túlzás. Érdekelt a dolog, de bevallom, sokkal okosabb nem lettem.
– Hol tart
most?
– Tudom, hogy
szeptember közepén volt valami fura képlopási ügye, amiről később kiderült,
hogy álhír. A legutolsó infó meg az, hogy lélegeztető gépre került.
– Tegnapelőtt
meghalt, holnap jelenti be az MMA. Hogy saját halottjuk.
– Szegény.
– Az. Arról a
bizonyos ügyről mit tud, a Janicsek-ügyről, amit most alighanem újra elővesz a
sajtó?
– Alig
többet, mint amit annak idején a média… hogy a képét kicserélték egy másolatra,
legalábbis a festő szerint, de mert semmi bizonyítéka nem volt…
– … ejtették
az ügyet. Meglepően gyorsan ejtették. Nézze, én pozíciómnál fogva nem
nyomozhatok, és nem is akarom befolyásolni magát azzal, hogy elmondok mindent,
amit sejtek, vagy talán tudok is. Írásait ismerve úgy érzem, ez magának való
téma.
– Köszönöm,
hogy olvassa az írásaimat, de ez így elég kevés. Még nekem is… talán ha…
– Hogy mégse
a semmiben tapogatózzon, induljon ki abból, hogy nem álhír a képlopás. Nem az.
És keresse meg az újságírót, aki a följelentés után még beszélni tudott
Janicsekkel. Többet tényleg nem mondhatok, és kérem, ne hívjon és ne is
keressen akkor sem, ha sikerül kiderítenie valamit. Azt aztán, hogy amit
megtud, megtartja magának vagy nyilvánosságra hozza, magára bízom.
Hamar Tibold
újságíró mellé a temetés végén léptem. Valaha, igaz, csak néhány hónapig közös
szerkesztőségben ültünk, rögtön megismert, és azonnal elfogadta meghívásomat a
farkasréti Augusztba.
– Véletlenül
keveredtem bele az ügybe, és akaratom ellenére, sőt tudtomon kívül váltam a
legfontosabb tanúvá. Meglepve olvastam, hogy a bulvársajtó néhány nap múltán
már úgy emlegetett mint koronatanút. A kereskedelmi tévékben rejtélyes
képhamisításként tálalták az ügyet. Az illető, Janicsek Ábrahám festőművész
maga jelentette be, hogy ellopták egy értékes képét, pontosabban egy
megtévesztésig hasonló másolatra cserélték. A feljelentés egy hétfői napon,
2021. szeptember 13-án telefonon történt. Azt már nem tudom, szerkesztőségünket
is fölhívta-e Janicsek, vagy rendőrségtől, ottani kapcsolatunk révén kaptuk a
fülest, mindenesetre én voltam, aki először ért a helyszínre, s akinek Janicsek
beszámolt a bűntényről. Azért küldtek engem, mert a bűnügyekkel foglalkozó kolléga
egy török repülőtéren pozitív Covid-tesztet produkált, és lekésett egy
átszállást; a művészeti szerkesztőnknek pedig akkor volt a válópere, szóval
csak jobb híján esett rám a választás, hogy ugorjak ki a Százados útra, a
Janicsek-műterembe. Még mindig itt vannak a spirálnoteszben a jegyzeteim, mert
nem akarta, hogy magnót használjak, azt mondta, attól leblokkol, nekem meg
mindegy volt, mert gyorsírással is elég pontos vagyok. A sportrovatnál ez alap.
Ha akarod, hamarosan elmondom azt is, mit tudtam meg, de most meglepőbb
dologról lesz szó. Mondom, én értem oda először, olyannyira én, hogy a
rendőrségtől csak másnap, de az is lehet, hogy csak szerdán küldtek oda egy
kezdő nyomozót, illetve mindegy, kit, az illető ugyanis már nem tudott
Janicsekkel beszélni. Erős agyvérzése lehetett, képtelen volt megszólalni, s a
kórházba szállítás, illetve az operáció után már nem is nyerte vissza az
eszméletét. Másfél hónapig feküdt kómában a Péterfyben, aztán átvitték a
budakeszi „rehabba”, ott halt meg valamikor november közepén. November 13-án,
pontosan tudom, a Facebookon láttam, hogy ismerősei kitették a fényképét, amin
igencsak meglepődtem. Az illető ugyanis, akit Janicsek műtermében meglátogattam,
aki nekem az állítólagos képhamisításról részletesen beszámolt, és akinek a
szavait továbbmondtam a rendőrségen, meg ami alapján megírtam a riportot, nem
Janicsek volt. Érted!? Még csak nem is hasonlított rá.
– Ezek
szerint te nem ismerted korábban Janicseket?
– Te is
tudod, hogy melyik rovatnál vagyok. Ismerem az összes focistát és edzőt, az
idegenlégiósokat, a másodosztályban játszókat is, de kiállításokra járni nem
marad időm. Nekem a kiállítás az, amikor a játékvezető felmutatja a piros lapot.
Szóval egy festőt, már megbocsáss, miért kellett volna ismernem?
– Azt értem,
hogy hangfelvételed nincs, de nem is fényképeztél?
– A kérdéses
képet, illetve az otthagyott másolatot természetesen lefotóztam, de Janicseket,
illetve azt, aki Janicseknek mondta magát, őt nem. Szóval képem tényleg nincs,
de hangfelvételem…
– Azt
mondtad, nem akarta, hogy bekapcsold a magnót.
– Tényleg nem
akarta. Nem is kapcsoltam be; de amikor behívtak a rendőrségre, hogy a
rögzített anyagot visszajátsszák, azt, amin Janicsek telefonon bejelenti a fura
képcserét, akkor már benyomva felejtettem a zsebemben a mobilt.
– Ügyes. Meg
is van?
– Naná.
Figyelj!
*
– Halló. Jó
napot. Janicsek Ábrahám festőművész beszélek. Egy olyan ügyben…
– Hallgatom.
Bejelentést szeretne tenni?
– Azt.
Festőművész vagyok. Janicsek. Ismerős?… Halló…
– Tessék.
Hallgatom.
– Egy értékes
képet… egy nagyon fontos képet, ami itt volt a műteremben. Itt állt… Egyébként olajkép,
a mérete… mindegy… ugyanakkora… És eltűnt, pontosabban kicserélték…
–
Kicserélték?
– Egy
másikat, ami ugyanolyan, azt hagyták itt.
– Egy
hamisítványra cserélték?
– Mondhatni,
igen.
– Tudja, hogy
ki a hamisító?
– Hát persze.
Azt is én festettem… illetve azt festettem én.
– Nem
pontosan értem…
– Nem is kell
érteni. Nem is lehet. Csak azt, hogy nem azt vitték el, amit kellett volna. A
másikat.
– Ha mind a
kettőt ön festette, akkor nem mindegy, hogy melyiket adta oda?
– Dehogy
mindegy. Látom, illetve tudom… a másik az, ami itt maradt… nem az, amit eredetileg…
– Uram,
nyugodjon meg, próbáljon pontosan…
– Próbálok…
– Mekkora
becsült értékről van szó? Tól -ig kérném. Százezernél több?
– Nézze, most
nem a kép…. Azonnal … Persze hogy több. Százados út 3-13… Janicsek…
Becsületrend… díjas… Sürgősen…
*
– Akkor ez az
igazi Janicsek? A hangja, gondolom nem hasonlított ahhoz, akivel te beszéltél.
– Nem hát. Az
teljesen másképp beszélt. Hogy is mondjam, olyan vidékiesen. A szentatyát például
így mondta: szentátyá. A macskát meg úgy, hogy mácská.
– Miért? Macskákról
is beszélgettetek?
– Ja. Egy
csomó macska volt a műteremben. Öt-hat, vagy több. Whiskast szórt ki nekik a
zongora alá, ilyen lila dobozost; azt ismerem, mert a menyeméknél is volt
macska, míg Vilmám allergiás nem lett a macskaszőrre.
Dr. Balázsi
Demeter művészettörténészt, aki nagymonográfiát írt Janicsekről, és persze
akitől a legtöbb lap nekrológot is rendelt, a temetés másnapján sikerült
elérnem.
– Úgy tudom,
nem indult éppen szokványosan a pályája.
– Egy
képzőművésznél nem számít szokatlannak, ha nem végez főiskolát, az viszont már
furcsa, ha a diploma előtti napokban hagyja azt ott. Janicsekkel pont ez
történt.
– Gondolom,
nem önként.
– Erről maga
is ellentmondásosan nyilatkozott. A lényeg, hogy összekülönbözött a mesterével,
az általa csak Van Gőghnek nevezett Bernáth Auréllal. Egyikük sem volt épp
halvérű, de az tény, hogy csak Janicseknek volt vesztenivalója, és őt viselte
meg jobban a dolog.
– Lehet
tudni, hogy miért akasztottak tengelyt?
– Lehet.
Csontváry miatt. A negyvenes évek végén ott voltak a főiskolán a legjobb képei.
Gerlóczy Gedeon, aki fölfedezte Csontváryt, és megvásárolta a képeit,
negyvenvalahányat, ha jól emlékszem, akkoriban a Képzőművészeti Főiskolán
tanított építészetet, és a legnagyobb öt képet, amelyet képtelen volt otthon
tárolni, a diákjaival átvitette az iskola épületébe, ahol ki is akasztotta őket
a díszteremben, a könyvtárban és a tanári műtermekben. Bernáth, aki akkoriban,
friss Kossuth-díjával, alighanem a legbefolyásosabb tanár volt, nem bírta
elviselni, hogy mindennap Csontvárykat kell látnia. Meg is írta, és 1947-ben
meg is jelentette Illyés folyóiratában, a Válaszban, hogy ez a festő hót
dilettáns. A Taormináról azt írta, kocsmadekoráció, a nagy Tátra-kép meg még az
se. Soha szánalmasabb favágást a festészetben – ez volt a lead, vagy ez lett
volna, ha már akkor lett volna lead az újságokban. Favágás… szó szerint. Nemcsak
a képek dühítették, hanem az talán még jobban, hogy a tanítványai másolgatják
őket. Köztük a Janicsek. Mindennaposak lettek a viták, amik Van Gőgh részéről
olykor hisztérikus kirohanássá fajultak, melyekben az esztétikai érvek mellett
már a politikaiak is helyet kaptak. 1949-ben, amikor Rákosiék hatalomra
jutottak, Bernáth kijárta, hogy Gerlóczyt elbocsássák, és a képek, amelyeket
közben francia meghívásra kivittek egy párizsi kiállításra, ahol mellesleg
Picasso és Chagall is látta őket, ne kerüljenek vissza. Azt hiszem, ekkor
sokallt be Janicsek, a kirúgott Gerlóczyval együtt ő is vette a kalapját,
szóval saját elhatározásából távozott, bár lehet, hogy csak megelőzte
Bernáthot, aki úgyis eltávolíttatta volna.
– És a
képekkel mi lett? Egyáltalán hogy juthattak ki Nyugatra?
A „vörös gróf”
Károlyi Mihály, az egykori miniszterelnök, aki a háború után franciaországi
követ lett, valamikor ’48 táján valami fogadásra kölcsönkért Gerlóczytól néhány
Csontváry-képet. Ott, Károlyiék rózsadombi villájában, a festmények közt
poharazva szeretett bele egy francia múzeumigazgató a „Dunai Rousseau-ba”, és ő
találta ki a párizsi bemutatót. Szóval Károlyi révén utaztak ki a képek, aki
aztán a visszajuttatásukban már nem segíthetett. Rajk letartóztatása után ugyanis
már nem akart hazajönni, azután meg, hogy Rákosiék a kommunista L'Humanitében
írattak ellene egy cikket, mely szerint átállt az imperializmus oldalára, már
gondolni sem mert ilyesmire. 1949 nyarán lemondott, és ’55-ben meghalt. A képek
pedig nemhogy vissza nem kerültek a főiskolára, hanem egyenesen nyomuk veszett.
Helyettük haladó szovjet festmények, Sztálinok és Leninek, partizánok és
traktoroslányok virítottak a Sztálin úti főiskola falain. 1950-ben a
kétségbeesett leveleket küldöző és a minisztériumba naponta betelefonáló
Gerlóczyt azzal rázták le, hogy a képek Párizs és Budapest között szőrén-szálán
eltűntek. 1956-ban kerültek aztán elő; kiderült, hogy a Szépművészeti nyirkos,
penészes pincéjében álltak évekig feltekerve, egymásra hányva. Ott volt köztük
például a „Magyarok bejövetelé”-nek hatalmas kartonja, amit már nem is lehetett
megmenteni.
– Vagyis hat
évig úgy látszott, hogy Csontváry kimarad a művészettörténetből?
– Úgy. Hogy
mennyire úgy, azt jól mutatja, hogy 53-ban, a centenárium évében nemhogy
megemlékezés nem volt, hanem épp akkor számolták föl a sírját az óbudai
temetőben, mert nem akadt senki, aki a sírhely költségét kifizesse. Egy közös
gödörbe szórták a hamvakat. A kisebb képek Gerlóczy Galamb utcai lakásában voltak
összezsúfolva, egy hatodik emeleti lakásban, ahol gyakori vendég lett az
egyébként a Nemzeti Galéria restaurátorműhelyében segédmunkásként alkalmazott
Janicsek, aki mindegyik képről festett legalább egy pontos másolatot. A
másolásra Gerlóczy is ösztönözte, mert a közhangulaton, az eltűnt képeken, a
fölszámolt síron okulva úgy érezte, és talán nem is jogtalanul, hogy a
megmaradtak sorsáért is aggódnia kell.
– Janicsek és
Bernáth később sem békült ki?
–’56 októberében
láttam Janicseket az Ernstben a kétnapos Bernáth-tárlat megnyitóján. Azon
persze mindenki ott volt, mert éreztük, hogy már a levegőben lóg valami…
– Kétnapos?
– Az,
kétnapos. Szombaton, 20-án nyílt, vasárnap még nyitva volt, a hétfő ugyebár szünnap
a múzeumokban, kedden meg kitört a forradalom.
– Szóval ott
volt Janicsek… és?
– Azt nem
mondom, hogy Bernáth miatt volt ott. Inkább Nagy Imre miatt, akiről lehetett
tudni, eljön, mert ő is kaposvári, Bernáth földije, barátja… és pont akkor
kerültek elő a Csontváryk, szóval Gerlóczy is meg ő is valami hasznot remélt a
politika megváltozásától. Úgy értem, hasznot a Csontváry-recepció tekintetében.
– Ami aztán
hiú reménynek bizonyult.
– Igen is,
nem is. Érdekes lehetne, egy időben töprengtem is rajta, megírni 1956-ot
Csontváry-szemszögből. Vagy fordítva: Csontváryt a forradalom felől nézve. Volt
a Műcsarnokban ’56 nyarán egy furcsa kiállítás, a politikai enyhülés egyfajta
manifesztuma: „Kertészet a magyar képzőművészetben”. A különös cím mögé rejtve a
művészeti életből korábban kirekesztett „tehetséges ígéreteket” gyűjtötték
össze, akiket, úgymond, végre meg lehet mutatni. Egyfajta nyilvános
részvétnyilvánítás volt a tárlat, legalábbis annak indult, de mivel egészen
őszig nyitva volt, fokozatosan fölértékelődött. Az irodalmi, a színházi
eseményekkel ugyan nem mérhetően, de mégis része lett a forradalmi erjedésnek. Díszpálmák,
szanzavérák, filodendronok közt Csontváryk, Rippl-Rónayk, Egryk… Olyannyira
része, hogy még a legradikálisabb fórumnak számító Irodalmi Újság
kritikusa is ilyesmiket írt: arra semmi szükség, hogy ezeket a festőket tüntető
gesztussal vigyük közönség elé, quasi „harcolva” értük. Mert ez történt.
Hüledező sopánkodások hallatszottak: Csontváry nagy cédrusát kiállították,
hűha, ez igen… A következő „hűha” éve 1958. A brüsszeli világkiállításhoz
kapcsolódó „50 év modern művészete” című tárlatra a rendezők meghívnak egy
Csontváry-képet is. Idehaza alighanem már a meghívást is provokációnak érezték,
azt meg pláne, hogy aranyéremmel jutalmazták a főműnek még nagy jóindulattal
sem tekinthető „Sétakocsizás”-t. 1958: ne felejtse el, folyik a megtorlás, ezrek
vannak börtönben, Nagy Imre a kivégzését várja… Némi hezitálás után Kádár –
vagy a helyette gondolkozó Aczél György – úgy dönt, az Expó mégiscsak alkalom,
hogy megpróbálják szalonképessé tenni a rezsimet, fölépül a magyar pavilon a
híressé vált Atomium szomszédságában, és a pavilon falára egy méreteiben csak
Csontváry festményeihez fogható hatalmas alumíniumpannó kerül, egy csillogó-villogó
Budapest-panoráma, aminek az alkotója nem más, mint…
– Engedje meg,
hogy kitaláljam: Bernáth Aurél.
– Hát persze.
Van Gőgh. Abban azért volt némi pikantéria, hogy a ravasz Aczél, aki
művelődésügyi miniszterhelyettesként az Expót is felügyelte, úgy döntött, hogy odabenn
a magyar pavilonban is lógjon néhány Csontváry, amivel rögvest semlegesíteni
lehet a provokációnak szánt belga kitüntetést.
– Ezt Bernáth
torkán lenyomni… hát, az azért nem lehetett egyszerű.
A Balázsi
Demeterrel folytatott beszélgetés után jutott eszembe Huszárik Zoltán filmje.
És benne a hatalmas Csontváry-vásznak. Kikölcsönöztem, többször végignéztem a
filmet, majd fölkerestem Cserepes Eszter filmtörténészt a Budakeszi úti
archívumban.
– A hetvenes
évek végén forgatta, 1980-ban lett kész, vagyis digitális megoldások még szóba
se jöhettek. Arra gondolok, hogy talán…
– Sejtem,
mire gondolsz. Arra, hogy Janicseket kérte föl Huszárik a filmben szereplő
másolatok megfestésére. Igen. Így történt. De Janicsek nem vállalta.
Pontosabban először igent mondott, aztán hirtelen visszautasította a munkát.
Pedig nem volt sok megrendelése akkoriban, nem keresett jól, mégsem állt
kötélnek. Egy fiatalabb kollégát ajánlott maga helyett, Szkok Ivánt, aki meg is
festette a kívánt vásznakat egy az egyben. Az óriás „Baalbek” most is megvan;
ha bekéredzkedsz az Ajtósi Dürer soron a Szent István Gimnázium tanárijába, meg
is nézheted eredetiben. Legalább hat-hét méter. Vagy több. El sem férne másutt.
Tényleg hatalmas kép. Úgy vettem észre, a tanárok
élvezik, hogy a nagy Csontváry-másolat alatt kávézgatnak, vagy javítják a
számtandolgozatokat. Mert természetesen elmentem a gimnáziumba, hogy lássak egy
igazi másolatot. Egy városligeti padról hívtam föl újra Balázsi Demetert, aki
végig sem hagyta mondani első kérdésemet.
– Nem
képzelhető el, hogy Janicsek nem csak másolt…?
– Hanem
hamisított? Nem… Nem képzelhető el.
– Említette
az általa festett másolatokat. Azt, hogy a főiskolán is, aztán Gerlóczynál is
foglalkozott ilyennel.
– A hamisításhoz
más lelkület kell. Janicsek Ábrahám azért másolt, és Gerlóczy is azért hagyta,
mert veszélyben érezték az eredeti műveket. Veszélyt látták már abban is, ahogy
a politika el akarta tüntetni, de abban talán még inkább, ahogy ki akarta
használni őket. Na jó, nem akarok itt prédikálni, meg aztán nem is teljesen
jogtalan a kérdése. Mert való igaz, rengeteg Csontváry-másolat van az
országban. Tényleg. Tudja ki az a dr. Gegesi? Vagy ki volt?
– Gegesi? Nem
tudom.
– Gegesi Kiss
Pál gyerekorvos kábé százharminc ál-Csontváryt szedett össze. Nagyobb pénzekért
vehette, mint Gerlóczy az eredetiket. Illetve úgy vásárolta ő is, mintha azok
lennének: eredetik. A stílus, a motívumok stimmelnek is, keleti tájak, olasz
városok, Ferenc Jóska lóháton, Mózes a tábláival … de szemenszedett hamisítvány
mind.
– A
kvalitásuk?
– Nem könnyű
kérdés. Bizonyára észrevette, hogy csak a középszerű művészek dolgoznak
egyenletes színvonalon. A legnagyobbak műhelyéből a remekművek mellett gyakran
kerülnek ki silány fércmunkák is. A zsenik rossz képeit és a hamisítványokat
megkülönböztetni, – hát, szakember legyen a talpán, akinek sikerül. Csontváryt
azért hamisították, mert azt hitték, egy naiv, iskolázatlan, hogy ne mondjam,
dilettáns festőt nem nehéz utánozni. És nem is alaptalanul. Néhány hamis kép
nem nagyon marad el a rosszul sikerült eredetik színvonalától. Sőt!
– Ki festette
a hamisítványokat?
– Ne
reménykedjen, a mi Ábrahámunk óvodás volt, amikor a Gegesi-kollekció zöme
készült. Vagy még az se.
– Azt
tudja-e, hogy hol vannak, kinél vannak most a Janicsek által festett
Csontváry-másolatok?
– Szárd
doktortól kérdezte már?
Természetesen
újra fölhívtam Szárd Felíciánt, akit Janicsek halála óta nemcsak az újságoktól,
de magyar és külföldi múzeumoktól is sokan kerestek.
– Észen kell
lenni. Ha meghal egy művész, könnyen elsikkadhat az életmű. De az is
előfordulhat, hogy hirtelen felértékelődik, ha jó kezekbe kerül a hagyaték.
Janicseknek, ha Matildkát leszámítjuk, nincs hozzátartozója, így az én dolgom,
hogy Janicsek híres legyen… vagy az maradjon.
– Matildka? Ő
kicsoda?
– Hausmann
Edit, csak Ábrahám hívta valamiért Matildnak. Gondozó, ápoló, takarító volt a
műteremben. Meg modell. És néha állítólag ott is aludt. Amúgy kulturális
antropológiára jár az ELTE-re. Lobogtat most valami végrendeletet, amit az
ügyvédek vizsgálnak. Meg persze a grafológusok.
– Ön jól
ismeri az életművet. Úgy értesültem, hogy főiskolásként, majd később
Gerlóczyéknál a Galamb utcai lakásban Csontvárykat másolt. Tudja-e, hogy hol
vannak ezek a másolatok?
– Én nem
gyűjtök másolatokat.
– Nem,
persze, de csak látta őket?
– Nem. Nekem
nem mutatta sosem.
– Mikor is
ismerte meg Janicseket?
– ’81-ben… vagy
’80-ban. Akkor robbant be. Akkor volt tárlata az Ernstben, tudja, abban a
Nagymező utcai múzeumban, ami azóta megszűnt.
– Lehet, hogy
akkorra már eladta őket?
–
Másolatokat? Nem hinném. Másolatokkal nem lehet komoly pénzt csinálni. A
hamisítványokkal persze más a helyzet.
Természetesen
a Matildnak nevezett Hausmann Edittel is megpróbáltam fölvenni a kapcsolatot.
Először egy elmaradt szigorlatára (vallásantropológia) hivatkozva mondta le a
találkozót, aztán azért, mert olyan közeli lelki kapcsolatban volt Janicsekkel,
hogy nagyon megviselné, ha beszélnie kellene róla.
A Képzőművészeti Egyetem könyvtárában viszont elég sok
anyagot találtam Janicsekről. Megvolt az Ernst Múzeumban rendezett kiállítás harminckét
oldalas katalógusa, benne az összes mű pontos adatával (évszám, méret,
technika) és a legfontosabbak fekete-fehér reprodukciójával. Eduskát, az ismerős
könyvtárost kérnem sem kellett, máris fénymásolni kezdte a füzetet.
– Gondolom,
nem sokan keresték az utóbbi ötven évben.
– Az utolsó
ötven évben talán nem, de az utolsó öt héten már igen. A kölcsönzési napló
szerint csak elseje óta hatszor kérték ki, sőt másoltatták le. Pedig a reprók,
nézd, elég gyöngék, és a bevezető szöveg is semmitmondó a Balázsi-féle
monográfiához képest.
– És
Csontváryval hogy álltok?
– Ő azért más
kávéház. A digitális katalógusban 126 találat van. Lehel Ferenc, Németh Lajos, Pap
Gábor meg a székesfehérvári emlékkiállítás kiadványa, ami miatt az utolsóból
majdnem az első T-be került.
– T-be?
– Támogatott
– tűrt – tiltott. 1963-ban Hruscsov épp Kádárral tárgyalt Pesten, a feleségét
meg a lányait közben, hogy ne unatkozzanak, levitték a Balatonhoz, de valamiért
megállt a konvoj Fehérváron. Az egyik lány, Jelena Hruscsova, benézett a
múzeumba, aztán állítólag azt találta mondani Tamáska Máriának, Kádár
feleségének, hogy Párizsban sem látott ilyen intyeresznij hudozsnyikot,
mint ez a Tivadarovics. Másnap már üzent Aczél György, hogy Pesten is ki szabad
állítani Csontváryt.
– Mert Pesten
addig nem…
– Nem,
illetve volt egy furcsa pesti, pontosabban budai tárlat, a Fillér utcában, a Kommunista
Párt II. kerületi székházában rendezték 1946 októberében. Erről nincs
katalógus, csak a MAFIRT híradója. Nem is a tárlat volt fura, hanem maga a
film. 54 másodperc, aminek a közepén van egy ügyetlen ugrás. Egy snittet
kivágtak a pozitívból, és eltüntettek a negatívból is. Nehéz lenne mással magyarázni,
mint azzal, hogy olyan Csontváry-képek látszódtak a kivágott kockákon,
amelyeket eltulajdonított valaki főpotentát. Mert az ugye világos, hogy a
filmhíradókba akárki nem vagdoshat bele.
– Szóval
vannak ismeretlen helyre került Csontváry-képek.
– Vannak,
amiket a Nemzeti Bank trezorjaiból a Vörös Hadsereg vitt ki a Szovjetunióba, és
hazai magángyűjteményekben is lehet jó néhány. A Fülep-interjú után nőtt meg
igazán a kommunisták érdeklődése.
– Milyen
interjú?
– Fülep
Lajos. Műtörténész és református pap egy személyben. Lukács barátja, szóval a
baloldalon is figyeltek rá. Azt találta mondani, azt hiszem, a fehérvári
kiállítás táján, hogy ez az igazi szocialista realizmus.
– Ne… Hogy
Csontváry szocreál!?
– Az. Úgy
magyarázta, hogy az a művészet, ami mindenkié akar lenni, márpedig a
közönségsikerből erre következtetett, az eleve szocreál. Nem érdekes, hogy egyáltalán
nem hasonlít ahhoz, amit ezzel a névvel szoktak illetni. Régi tapasztalat
szerinte, még tán Hegellel is előhozakodott, hogy amit akarunk, az gyakran más
úton-módon és más formában teljesül, mint ahogy akarnánk. Szóval Csonty a
proletáriátusé, és kész. Lehet, hogy a fondor lelkületű lelkész csak azt akarta
elérni, hogy az aktuális kultúrpolitika elfogadja a festőt, de alaposan túllőtt
a célon.
– Ajaj. Eddig
attól kellett tartani, hogy dilettáns giccsfestőként negligálják, most meg,
hogy kisajátítják.
– Mind a két
megítélésnek volt veszélye. Az utóbbinak talán nagyobb, mert ha Csontváry
tényleg a dolgozó tömegeké, akkor ezeknek a tömegeknek alanyi joguk lesz, hogy
lássák, vagyis el kell kezdeni hozni-vinni, vidéki múzeumok, üzemcsarnokok,
kultúrházak közt szállítgatni az anyagot, ami a nagy képek esetében csak
föltekerve oldható meg. Nem sok hiányzott, hidd el, hogy csupa jószándékból
elkezdjék megsemmisíteni az amúgy is agyonretusált festményeket.
– Kérdezhetek
még valamit, Edus? Valami egész mást: ismersz valakit, akit úgy hívnak: Hausmann
Matild… vagy Edit?
– Persze,
nálunk volt aktmodell. Az anatómia tanszéken. Sokszor fölvételizett, de sosem
került be. Vannak, akik felkészítő szakkörökbe járnak, Matildka azt gondolta,
ha itt ül vagy áll vagy fekszik, és lesi, hogyan rajzolgatják, akik bejutottak,
rájön ő is a dolog forszára.
– Rájött?
– Nem tudom,
mert ahogy Gyenes mester átkerült az ELTE-re, őt is magával vitte. Oda egyből
fölvették.
– Gyenes?
– Gyenes Kolos.
Nálunk az anatómia tanszék adjunktusa volt, ott meg talán docens a
kultúranalógián vagy min.
–
Antropológián. Hogy néz ki ez a Gyenes?
– Most?
– Most? Miért
kérded?
– Mert néhány
napja összefutottam vele, bejött a könyvtárba, hogy leadjon egy könyvet… ja,
épp a Janicsek-dossziéból valamit… fura, nem?... hát alig ismertem meg. Rövid
séró, borotvált arc, még a szemüvege is más volt. Ilyen széles, átlátszó, mint
a régi SZTK-keretek. Lehet, hogy újra divat?
Megmutattam a
Gyenes Kolosról összeszedhető minden internetes fotót Hamar
Tiboldnak, de nem ismerte föl benne a magát Janicseknek kiadó férfit. Újra
elmagyarázta: kicsi, görbe lábú, kopaszodó, szakállas emberkét keressünk,
olyat, aki Gyenesnél legalább harminc kilóval könnyebb.
Balázsi
Demetertől a Hadik-házban kértem randevút. Noha egyikünkhöz sem esik közel a
Bartók Béla úti épület, de olyan fontos bejelentésre készültem, amihez illőbb
helyszínt nehezen találhattam volna. 1912 körül ott, a Hadik Kávéház felett
rendezte be budapesti műtermét Csontváry Kosztka Tivadar, s ott, a műteremben,
a Gárdonyi Géza térre néző ablakok alatt talált rá 1919 végén Gerlóczy Gedeon a
hagyatékra, amelyben azonnal meglátta a zsenialitást.
– Mint egy
regény. A fiatal építész véletlenül vette észre a feliratot, hogy kiadó a
helyiség, s botlott bele odafönt a Kosztka család tagjaiba, akik épp
lomtalanították néhány hónapja meghalt idős rokonuk műtermét. A helyiség már ki
volt adva, és a föltekert vásznakból árverést tartottak. Mivel kitűnő minőségű
vásznak voltak, fuvarosok alkudtak rájuk, akik kocsitakaró ponyvaként akarták
használni a Csontváry-festményeket. Azt hitték, hogy Gerlóczy csak az árakat
akarja felverni, mert elképzelhetetlennek tartották, hogy valakinek tetszhetnek
a mázolmányok. Majdnem verekedésbe torkollt a licit.
– Úgy
olvastam, a Magányos cédrust göngyölte ki először Gerlóczy, abba
szeretett bele először…
– Igen
pontosan ezt írta a visszaemlékezéseiben.
– Az 1907-ben
festett Magányos cédrus most a Nemzeti Galériában lóg. Olaj, vászon… a
mérete 194 × 248 cm.
– Stimmel.
– Még egyszer
mondom, a mérete 194 × 248 cm.
– Igen.
Értem. Bizonyára pontosan utánanézett.
– Pontosan.
És annak is, hogy a „Nagy csavar” című Janicsek-kép mérete is éppen ekkora. 194 × 248 cm.
– Érdekes.
– Szerintem
is. Az azonban talán több, mint érdekes, hogy Janicsek 1980-as kiállításán
mindegyik festmény mérete azonos egy Csontváry-kép méretével. Hadd mutassam a
katalógusban. A szív komédiája 362 × 515 cm, és a Mária kútja
Názáretben 362 × 515 cm. A diadalmas alkonyat 205 × 293 cm és A
Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben 205 × 293 cm. Az Utcakép
sorbanállókkal 72 × 171,5 cm és A tengerparti sétalovaglás is
ugyanekkora. Hasonlítsa össze a két oszlopot! Mind a negyvenkét kép mérete
megegyezik egy Csontváry-festmény méretével.
– Azt akarja
mondani, hogy…
– …hogy az
igazi, az eredeti Csontváry-életmű a Janicsek Ábrahám-képek alatt van. Igen.
Öntől tudom, hogy védelemre szorult, hogy meg kellett menteni Csontváryt. Van-e
biztosabb módszer a védelemre, mint óvatosan átfesteni őket? Azt is ön árulta
el, hogy a főiskoláról kitett Janicseket a Galéria restaurátor-műhelyében
alkalmazták. Hol másutt lehetne megtanulni az átfestést, ha nem ott, ahol nap
mint nap találkoznak ilyesmivel? Pontosan tudják, hogy lehet elővarázsolni az
átfestések mögül az értékes eredetiket. Janicsek megfordította a folyamatot.
Elrejtette őket a Csontváry befogadására méltatlan világ szeme elől. 1950 és ’56,
vagy inkább ’63 közt nem is nagyon csinált mást, mint másolt. Aztán amikor a
másolatokból összeállt a teljes anyag, az eredetikre ráfestette a saját
kompozícióit.
– Azért annak
utána lehetne járni, hogy a Csontváry által használt vásznak, festékek, alapozók,
vagy a festékbe ragadt ecsetszőrök azonosak-e azzal, amit Janicsek használt.
– Úgy
gondolom, Janicseknek volt rá módja, hogy mindezt alaposan kitanulja. Nemcsak
Gerlóczyéknál, de már diákként is. A főiskolán tárolt vásznakat, amelyek egyszerűen
nem fértek el a Galamb utcai lakásban, nem nagyon védte semmi. Nem volt gond
lekaparni egy kis festéket, a Taormina sarkáról, vagy kihúzni egy szálat
a Tarpatak vásznából. Jól gondolom?
– Igen. Azért
az talán mégis rizikós, hogy az átfestés leszedhető-e a képről, úgy értem, a
sérülés veszélye nélkül.
– Nem nagy
rizikó. Utánajártam ennek is. Minden forrás megerősíti, hogy Csontváry kiváló
vásznakat használt, és a minőségi festékeket – ne felejtse el, eredetileg
patikus volt – maga állította elő. Amit az egyszerűség kedvéért a szakirodalom
olajnak jelöl, az egy speciális kevercs volt, amibe az olaj mellé temperát,
anilint, sőt kaolint is kevert. Ráadásul az az egyedi festéstechnika, amivel
dolgozott, lehetővé teszi a kromofág használatát. Azt, hogy a ráfestett réteget
úgy marhassák le a valószínűleg lakkal is levédett eredeti fölül, hogy az
egyáltalán ne sérüljön. Hogy tökéletesen ép maradjon. Az Ernst Múzeumban
rendezett kiállítás első datált képe 1964-ből való. És az utolsó… Az utolsó
alighanem a Magányos cédrusra festett Nagy csavar volt, amit az
ismert okok miatt kétszer is meg kellett festenie. A másodikat szánta a
szentatyának, azt, amelyik alatt nem volt semmi, de valami véletlen folytán a
cédrusos változatot vitték a Vatikánba. Azt, amelyik százszor értékesebb volt.
Ugye érthető…
– … az
agyvérzés? Hát igen. Az ön elmélete szerint tehát a ma ismert Csontváry-képek
mindegyike, a pécsi a Janus Pannonius utca 11. alatt lógó negyvenvalahány festmény,
a törzsanyag, ami Gerlóczy, sőt Csontváry szándéka szerint együtt maradt, hogy
ez mind, mind másolat lenne?
– Nézze, az
utóbbi heteket azzal töltöttem, hogy előkerítettem mindent Janicsekről, amit
lehetett. Találtam egy filmfelvételt, valamikor a nyolcvanas években készült,
amiben egy riporter Csontváryról is faggatta. Arról beszél, hogy ami Pécsnek
talán jó, az életmű, sőt a magyar művészet szempontjából tragédia. Ha sikerült
volna eladni legalább egy főművet, vagy akár elajándékozni a nagy nyugati
utaztatás során, ha ott lóghatna a Louvre-ban, a Tate-ben, a Metropolitanben,
mondjuk, a Magányos cédrus, akkor a többi kép, az oeuvre maradéka
azonnal fölértékelődne. Érti? És ha most ezt továbbgondoljuk, ha eszünkbe jut,
hogy épp bekerül egy kép a Vatikán gyűjteményébe…
– Azt hiszi,
hogy csak idő kérdése, hogy előbb-utóbb rájön valaki, hogy megröntgenezik… hú.
Végigfutott a hátamon a hideg…
– Lehet, hogy
épp ezt akarta Ábrahám? Hogy minél előbb leleplezzük?
– Egy kérdés
azért még maradt. Ki lehetett a magát Janicseknek kiadó ismeretlen férfi, aki
az elsőként odaküldött újságíróval beszélt?
– Vagyis
akiről az én sportriporter kollégám, Hamar Tibold azt hitte, hogy ő Janicsek. Egzaltált kicsi emberként írta le,
bazedovos szemekkel és erős palóc akcentussal… Hogy ki lehetett? Erről egyelőre
fogalmam sincs.
