Ha már elkezdtem, folytatom- tudniillik a 2025-re történő visszaemlékezést. Az év legnagyobb munkája a regényféleség volt, melyet Grimm Vincéről írtam. Párbeszédes formájú ínterjú-regény, mit az tesz különlegessé, hogy a 19. század nyelvén íródott. Ha sikerül, a következő évben meg is jelenik, s rajzokkal lesz jócskán telehintve, hisz Grimm, kinek most nem kezdem minden foglalatosságát felsorolni, többek közt grafikus is volt, vagyis kolléga. A következő passzus a könyv egy rövid részlete.
– Sejdítem én, mi jár uraságod fejében. Talán, hogy Grimm nem igazán magyar. Noha volt kivétel, a Védegylet tagságának zöme már akkor magyarként kezelt, meg aztán kihez fordultak volna nyomda téren. Azok a kevesek, kik akkor Pesten kősajtót működtettek, csak törve beszélték a magyart, volt, ki úgy se még.
– Nem szerettem volna megbántani; de tán e gazdag nyelv melyen beszélgetünk, e pillanatban mégis szegény, hogy ily privátim fogalmak közt különbséget tegyen: Ungarländisch?..., Ungarisch?..., magyarisch?..., magyar? Úgy kérdem inkább, jobb volt a magyar áru, vagy hűségből vették meg csupán?
– Nyalt kend fagylaltot, mi szamócza, tejes gríz és spenót gombóczokból áll? Ha igen, akkor megért. Melléje álltam a Védegyletnek, ha kívülről kötöttek belé, de nem átallottam élczet csinálni nemzeti túlbuzgalmukon, s kaczagva rajzoltam le a piros-fehér-zöld védegyleti fagylaltot szopó eltökélt ajkakat. Lefelé görbült mind, hiszen a vanília-csokoládé sokkalta ízesebb volt, jóllehet a színe sárga-fekete. De hogy lássa, szó sincs róla, hogy orrolok, elmondom magyar nevem történetét, mi akkortájt esett, mikor a Védegylet kapcsán legmagasabbra volt fölsrófolva a magyarkodás. Történt, hogy egy nap hivatalos levelem érkezett, zárt boríték, pecsétekkel nyomott, hogy komolyan vegyem. Benne a Magyar Királyi Helytartótanács jóváhagyása, mely szerint kérvényem elfogadtatott, hogy német nevem a magyaros hangzású Morczonffy névre cserélem. Ezentúl circumspectus magister Morczonffy Vincze Ignácz Leopold néven szólíttathatok. Vajon miféle tréfa ez? Valóban az volt, hisz később bárkinek meséltem, mind kacagott rajta, hisz a grimm szó való igaz, mogorvát jelent, de ismerőseim szerint a nomen est omen rám nagyon nem állt … mondhatni: ellen állt. Ekkoriban lett Schedlből Toldy, Rothkrepf ből Mátray, Liebéből Szerelmey, hogy Petrovics-Petőfit már ne is citáljam; nem volt tehát ritka a névváltó kérvényezés, csakhogy én sosem kértem, nem is gondoltam ilyesmire. Ki tette ezt velem? Sejtelmem persze volt, hisz a Wurm-udvar minden játékra kapható pajtásaitól efféle tréfa igencsak kitelt. Ostábla, sakk, biliárd versenyek közt évődve gyakran játszottak nevemmel, Grimm helyett Zord urat, Mogorvárit, Ridegfalvit mondtak, s nevették, ha orczámon oly grimaszt véltek fölfedezni, mi illett a sorolt nevekhez. Goromba rab morog – e mondacsot a nagyterem tükrével szemben Szén skribálta föl, ki ily játékban sem volt verhető. Valami ellentréfa járhatott fejemben, midőn megunt fehér czilinderem belső falára bevarrtam arany betűkkel nomen card gyanánt a fölkínált nevet: c. mg. Morczonffy V., azon szándékkal, elveszítem, lássuk, lesz-e, ki tudja majd kié. Ha nem lesz, az se baj, hisz végét járta már a czilinderek kora. Mágnások és sznobok viselték már csupán. A Nemzeti Casinó kalaptartóján véletlen hagytam ott. A folytatást csak elbeszélésekből ösmerem. Történt, hogy akkor vettek föl egy új pinczérfiút, gyakorló napja volt, nem ismert senkit, de próbált imponálni. Nevezzük Benczének. Bencze látta, hogyan dúl-fúl folyvást az egyik úr, háborog minden potomság miatt, s szemöldbozontját sűrűn emelgeti. Mondjam, ki volt az; Széchenyi gróf, közeli barátoknak Stefi, ki személyes sértésnek vett valami elrontott portré-ábrázolást s pörölt mindenkivel, aki útjába jött. Nos Bencze, midőn a gróf távozott, bokáját összecsapva s földig hajolva nyújtotta át neki Morczonffy czilinderem.
