KÖLTŐI FELADVÁNY

Írjatok mélyen szántó filozofikus költeményt, olyat, amelynek első és utolsó szava megegyezik!

 

Hány kilogramm anyagot

vesz magához az ember

egy élet során,

s mennyitől szabadul meg ezalatt?

Hány köbmétert ürít,

hány hektót pisál,

hány litert izzad, köp, könnyezik,

s mennyi az vajon,

amit őkelme hány?

 

Szánt-e a sors, mondd egyébre,

Mint szenvedni élten át?

Ás, kapál és küzd az ember,

Nyugodalmat soha nem lel,

Szikes földben nyögve szánt.

 

Légy hercegem, akárki, bárki,

Mindegy hol élsz, s hogy merre mégy,

A halál legyőz, bárki vagy,

Legyél bár ló, vagy cseppnyi légy.

 

KISS IVÁN - HALÁLTÁNC

Egy képzőművészeti kiállítást kell megnyitnom, mégis a filmmel fogom kezdeni. Rajzfilmesként ismertem meg Kiss Ivánt, kollégák voltunk az egykor oly híres Pannónia Stúdióban, s meg sem tudom mondani, hány filmen dolgoztunk együtt, vagy figyeltük egymás munkálkodását.
Szokták mondani, hogy egy animációs filmben fölöslegesek a jó rajzok, elég, ha a rajzok összessége, a mozdulatsor tökéletes, hiszen ki tudna koncentrálni arra, ami csak egy villanásra tűnik föl, csupán a másodperc töredéke alatt látszik, konkrétan egy-tizenketted, gyakran csak egy-huszonnegyed másodpercig jelenik meg a vásznon vagy a képernyőn?  Voltak persze minden hájjal megkent öreg kollégák, tán vannak is még, akik kiszúrnak pillanatokat, akik számára egy villanás is élmény, akik emlékezni képesek az elfutó filmkockákra is, és sokáig emlegetnek egy-egy jelenetet, amelyet mások észre sem vettek.
Filmre érett fázisok, gondoltam, vagy inkább egy képpé sűrűsült film-esszenciák, amikor áthívott Iván, hogy a budakeszi parasztház műteremmé alakított padlásszintjén kitegye a staflájra legújabb sorozatát, a Haláltánc lapjait. Lavírozott tusrajzok, lendületes monokróm képek, ott van az álló lapokban is a mozgás, ott van a lélek… nem akarok nagy szavakat mondani, de hát nekünk animációval foglalkozóknak az anima nem az a páztoszos nagy szó, amit egy költő manapság már le sem merne írni, mert oly rettentőn ódivatú, hanem egyszerű szakmai terminus technicus. Animus…, anima…, animáció.  
Kiss Iván 1949-ben született Budapesten. Igen, jól számolnak, kerek évszámot ünnepelünk.  Érettségi után szakkörökben, szabadiskolákban tanult festeni, rajzolni. Mesterének: Litkey György festőművészt szokta mondani. 20 éves volt, amikor egy újonnan létrehozott független művészeti csoport, a NO. 1. tagja lett. Azóta vesz részt csoportos kiállításokon és rendez önálló tárlatokat itthon, és szerte a világban. Spanyolországot, Krétát, Algériát szokták említeni a róla szóló életrajzok – és Patmosz szigetét, ami egy kopár Égei tengeri szigetke, de mégis látomásos helyszín lehet, ha János apostolra gondolunk, s az ő nevezetes apokalipszisére, aminek sodrása, vagy e sodrás távoli utóörvénylése a most kiállított képsorban is előspiráloz, olyannyira, hogy a róluk a János és Iván név azonossága is eszembe jut. Animációval 1970-ben kezdett foglalkozni, ahol előbb mások filmjeiben segédkezett, majd 1986-ban megrendezte első önálló opusát, a B-A-C-H-ot. És aztán sorjáztak a többiek, A tánc, Az út. a Fény és káosz, az Átváltozás, a Töredékek 1956 és a Senkiföldjén.
Felismerhető karakter, pontos dramaturgia, filozofikus mélység; a lélek elszánt megmutatkozása mindegyik mozi. „Úgy hanyatlom el, mint az árnyék az ő megnyúlásakor; ide s tova hányattatom, mint a sáska.” Idézi Károli Gáspár átköltésében a 109. zsoltárt, s hozzá Ovidiust, Kafkát, Hamvas Bélát az Átváltozás című film. A sokadik fénykorát élő, egyre változatosabb magyar rajzfilmes szcénából is kitűntek különös stílusukkal Kiss Iván munkái. Többnyire monokróm grafit-átiratban megelevenedő fényrajzolatok és lüktető metamorfózisok.
A közös munkahely és az ottani közös munkák mellett egy közös jóbarát kapcsolt még össze bennünket. Nagy Gáspár. Iván és Gáspár ugyanabban az évben született, ami esetükben a közös múlt mellé azonos világszemléletet is adott. 1956-hoz kiskamaszként volt közük, ugyanazt a történelmet élték, ugyanazt a valóságot szenvedték. A levert forradalom sebe egyformán vérezte át mindkettejük sorsát, jövőjét. A Gáspár versében izzó Öröknyárt idézve egyszerre mondhatták: elmúltam 9 éves.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára, 2006-ban jelent meg a Püski Kiadó gondozásában a Nagy Gáspárral közösen készített 1956 Fénylő arcai című album, amelyben a költő és a grafikus együtt állított emléket a forradalom ismert és ismeretlen hőseinek. Gáspár írt, Iván pedig rajzolt, lerajzolta a forradalmárokat, hogy megtanulja az arcukat; és hogy az alkotás kegyelmi pillanataiban azonossá váljék velük. Mert ott volt ő is a monokróm portrékban, a szabadkézi rajz esetlegességében és többletében.
A rajzoláshoz konyító kolléga a satírozó vonalköteg irányát és ívelését figyelve még azt is észreveheti, hogy bal kezében fogta a ceruzát Iván, úgy mint Leonardo, mint Petőfi, mint Escher – vagy mint az anyukám. Lényegtelen, tán szóra nem is érdemes, vélhetnék, ha nem tudnánk, hogy a mostani kiállítás képeit rajzolva az ecsetet a másik kezébe vette át. Ez így már lényeges szupplementum, nemdebár?! Ferenczy Béniről tudható, hogy egy stroke miatt jobb kéz helyett ballal tanult meg dolgozni, s alighanem így tett Mucius Scaevola is, bár az ő képzőművészeti ténykedése még föltárásra vár. Kiss Ivánét viszont ismerhetjük, sőt itt a kiállításon birtokba is vehetjük az új, jobbkezes Haláltánc sorozatot. A balkezes Holbein Totentanzának modern parafrázisát.
Együtt látván az anyagot, az egymással párbeszédbe lépő, egymás sodró energiáit  összegző képeket egy beavatási szertarás rituáléja is felsejlhet a néző előtt. „Minden misztérium, minden misztikus élmény és az egész beavatás a túlvilág és az egyetemes lét azonosításán nyugszik. A lét magasabb fokát elérni annyi, mint a túlvilág bizonyos állomását elérni. A beavatásra váró tanítvány ugyanazt az utat teszi meg, mint az emberi lélek, amikor az anyagi természetből eltávozik.” Hamvast idéztem, akire gyakran hivatkozik Iván, s a sorozat nézőiként e beavatásra várótanítványok szerepe ránk, a nézőkre vár.   Hozzátehetném még, ahogy szokás - itt e fontoskodás végén -, hogy a kiállítást megnyitom, de nem tőlem nyílik meg, attól lesz megnyitva, ha önök is hírét viszik, hogy itt a mélyben, kicsivel tán a Duna alatt is, rajzok sorjáznak, amelyeket meg kell nézni. Rajzok a mélyből… De profundis… Rajzok, amelyek visszanéznek ránk… önökre… rátok.    

A kiállítás a Három Holló Kulturális Központ Duna szalonjában (Budapest, Piarista köz 1)  2025. január 8-ig nézhető meg.

ABSOLUT 1ST-ONE

     I vagyis indián, S, azaz sirály, T, vagyis teve, V, azaz vonat, Á, vagyis árnyék, N, azaz nadrág. Lerajzolta angol szavakkal is, hogy ki tudják Amerikában is ejteni a nevét, de azok inkább maradtak a first-one-nál. Nem csak azért, mert hajazott az Ist-vánra, de benne volt a lényeg. Hogy az első. Mert odaát is az volt. A legjobb. Egyszer valami könyvben ki is nyomtatták, István persze rögtön áthúzta, s azt írta fölé: bullshit. I’m a plumber. Vízvezetékszerelő vagyok, olyan, akit kibérelnek, mondta az illusztrátorok csúcsgalériájában, a Rockwell Múzeumban rendezett kiállításán. Aztán egy megbocsájtóbb pillanatban, amikor már nem maradt olyan magazin odaát, amelyben ne lett volna Bányai rajz, végre így fogalmazott: „talán rákerültem a térképre”.  

     A térképre, amelyen egy terepasztal falusi házikóit rakosgatja egy masnis kislány, akiről kiderül, hogy egy színes újság címlapjára van rajzolva, a címlapot egy szőke fiú olvassa egy hajó fedélzetén, a hajó egy utazási iroda reklámjaként egy autóbusz oldalára van festve, a busz egy manhattani sugárúton halad, a forgalmat a tévé közvetíti s valahol az arizonai sivatagban egy cowboy nézi, ami, tudniillik a sivatag egy 29 centes bélyegen látszik, ami egy olyan borítékra van ragasztva, amelyet épp kézhez vesz egy távoli sziget bennszülöttje, aki fölött egy sárga sportrepülő húz el…    

     Bizonyára rájöttek, hogy az egykori Aranyrajzszög-díjas Bányai István világhíres könyvének, a Zoomnak a képeit próbáltam szavakká fordítani. A Zoomot, amelyet 1995-ben az „év könyvévé” választottak New Yorkban, s folytatásával, a Re-zoommal együtt igazi világkarriert futott be. Vagy húsz országban adták ki őket újra meg újra, ami azért különös, mert fordításukra egyáltalán nem volt szükség. A Zoomokban ugyanis egyetlen betű sincsen. Rajzolt oldalak követik egymást ám ez korántsem jelenti azt, hogy ne lehetne olvasni ezeket a könyveket. Bizony lehet, történetük is van, sőt leginkább filozófiájuk.

   Leegyszerűsítve így fordíthatnánk le az alapkérdést: van-e a világnak eleje és vége? Persze el is bizonytalanodunk, vajon térben, vagy időben képzeljük-e el a világ kiterjedését. Játsszunk vele, vagy komolyan vegyük? Bányai látszólag minden irányt nyitva hagyott: az első kötetet a kozmikussá táguló tér képével zárja, a másodikat egy óra számlapján kezdi el. Könnyed képi utalások, ironikus célzások, játékos idézetek terelgetik a képzeletet, s ejtenek zavarba, a valót látjuk-e, vagy annak mását.  S ha illúzióval van dolgunk, melyik hatványán billegünk? A kép képének a képét látjuk, vagy már egy következő lépcsőfokra hágtunk? Ahogy lecövekelünk az egyik megoldás mellett, máris érezzük, hogy rosszul döntöttünk. Lapoznunk kell tovább – vagy éppen vissza. Meglepő sajátossága mindkét könyvnek – persze ha a gondolataink hálóján egyre gyakrabban fönnakadó relativitás szóra ügyelünk, nem is olyan meglepő, hogy tudniillik fordítva is „olvashatók”.  

     Vajon azért jutott eszembe a relativitás, mert Albert Einstein is föltűnik az egyik lapon? És vajon Bányainak azért-e, mert sorstársát látta az emigráns európaiban?  Vagy azért, mert eszébe jutott a híres Einstein-féle szállóige: „Az időnek egyetlen oka van, minden nem történhet meg egyszerre”. Elképzeltem Bányai Istvánt, ahogy leteszi a ceruzáját, rágyújt egy Gauloises-ra, hátradől, s kifújja a füstöt: „Ugyan, miért ne történhetne …?”

     Egyetlen szó sincs tehát a Zoomokban, de valami fülszövegféleséget mégis csak kell mondanom Bányai Istvánról. Az Iparművészeti Főiskolára járt (ami azóta MOMÉre magyarosította a nevét) építésznek készült, de miután megnézte a Yellow Submarine-t, úgy döntött, inkább ilyesmivel akar foglalkozni.  Rajzoló lesz és filmanimátor. Könnyű kézzel illusztrált könyvek, emlékezetes lemezborítók, remek filmplakátok és egy káprázatos animációs film, a Hamm, amit Magyarországon hagyott.

    1980-ban emigrált: Párizs, Santa Monica, stúdió a New York-i West Village-ben, aztán már önálló villa Connecticut északnyugati részén, ahol a friss hóban őzikék sétálnak. A legnevesebb amerikai rajzolók közé tartozott. Manhattani kollégája Seymour Chwast mondta róla: „Bányai nem csak rajzolni tud, gondolkozni is! … ritka kombináció errefelé”. A "grafik-dizájn" főteoretikusa, Steven Heller szerint „vizuális nyelve egyszerre érhető és titokzatos”. Egyszer, amikor New Yorkban jártam, fölhívott: bejelentettelek Miltonnál, mondta, 3-kor vár. A grafikusok közt egyszerűen csak a „grafik dizájn pápájaként” emlegetett Milton Glaser majdhogynem szalutált nekem, akinek egyetlen érdemem az volt, hogy ismertem Bányait.  

     Ez a Pista tisztára amerikai lett, mondogattuk róla – itthoni pályatársak – és a rajzok könnyed eleganciájára gondoltunk, amelyek oly fölényes iróniával integrálták a pop artot, Diesnyt, a Push-pin és a New Yorker stílusát. Hogy ez a Mr. First-one mennyire európai maradt – mondták róla az USA-ban, mert érezték az intellektus mindenen átütő jelenlétét.

     Hogy kik hatottak rá, azt a Rockwell Múzeum filmjében sorolta: Follon, Klimt, Toulouse Lautrec és leginkább Degas. Hogy kiket szeretett, azt egy 1994-ben küldött megfakult fax alapján silabizálom, „Szeretnék valamit a honfoglalásról, egy képes magyar történelmet lehetőleg a mai napig, jó lenne, ha küldenél valamit Kassákról, és talán népmeséket és költészetet. Főleg Nagy Lászlót, mert József Attila, Szabó Lőrinc van és van Ady is.”

     Azt, hogy ő hogyan jellemezte magát, Kurt Andersen nekrológjában találtam meg: „a századfordulós bécsi retró amerikai popzenével kombinálva, némi európai abszurditással spékelve s rajzfilmes palettán tálalva föl”. – És persze első 30 évéhez hozzátartozott a kommunista ország a maga szocreáljával – teszi hozzá a barát –, amiből Bányai nem kért. Ha szocreál nem is, a Zoom-könyvek matrjoska-babás rafinált szerkezetéhez mégiscsak kellettek a vasfüggöny mögötti évek – következtetem ki Andersen méltatásából. Vagy csak én képzelem bele, hogy kellettek?

     Ha ki nem is betűzhető, de azért jól kiolvasható a Bányai-könyvek legfontosabb kérdése – hirtelenjében nem is tudnék olyat találni, amelyet többet firtatott volna tudomány és bölcselet: vajon megismerhető-e a világ? Mikroszkóp és távcső kérdése minden, s többet tudhatunk, mint a Teremtő. Bányai azonban szkeptikus: az ő világában hiába távolodunk el valamiről, nem jutunk távolabbra, hiába közelítünk rá valamire, nem kerülünk közelebb hozzá. Éppen, amikor azt kezdenénk hinni, tudjuk, hol vagyunk, akkor derül ki, hogy semmi sem az, aminek látszik. Rajzai folytonos figyelmeztetések: gondold végig még egyszer, tedd föl a kérdést újra meg újra: „hol vagy”. S aki végiglapozza a Zoomot és a Rezoomot, önkéntelenül saját magára kezd figyelni: „miért is gondoltam ezt?”, „hogyan is hihettem azt?” Végül talán azon is elmereng: „ki is vagyok én voltaképp ebben a rohadt nagy hóbelevancban?”

     Persze Bányai Pista aligha fogalmazott volna ilyen otrombán; kifújná még egyszer a füstöt, elnyomná a csikket valamelyik manhattani kávéházában (Andersen szerint azokat szerette, amelyek elegánsak voltak, kicsit melankolikusak, Wes Anderson-stílusúak és persze olyanok, ahol még szabad volt dohányozni) és Arany Jánost idézné: „gondolta a fene.” Hogy a fene mit gondol, nem pontosan tudható, az is csupán sejthető, hogy a legrangosabb tudományos folyóirat, a Scientific American szerkesztői mit gondoltak, amikor föltették a Zoomokat arra a listára, amelyen olvasóiknak a tudomány – nem a művészet, a tudomány – legfőbb újdonságait szokták ajánlani. …

     2021-ben a Rostoka Lászlónak e-mailezett ars poetica egyúttal búcsú is: „A rajz a vallásom volt, a világom, a személyes felfogásom, minden létező és elképzelt dolgok megértésének eszköze! … A többi csak hiúság vagy vesződség, nem érdekes…"    

A faxpapírok kifakulnak a fényben, az e-mailek törlődnek, a telefonszámok megváltoznak. A könyvek is szétszóródnak és elkezdik élni a saját életüket, sorsuk lesz, akaratuk, emlékeik, s egyszer talán ott fekszenek majd annak a kis felvidéki parasztháznak az ablakpárkányán, ami az első Zoom legelső illusztrációja, ahonnan egy kislány és egy kisfiú a kakaskukorékolást hallgatják. Fölkel a nap. És szépen, lassan elkezdődik minden elölről….

 (Elhangzott a Vigadó Galéria Bányai Istvánra emlékező "Aranyrajzszög" kiállításán.)

NOVEMBERI ANZIX

 

Lezajlott az amerikai elnökválasztás, amihez annyi közöm volt, hogy hosszú szünet után a Washington Post újra tőlem rendelt illusztrációt egy cikkéhez: Hypnosis? Colonoscopy? What some people will do to avoid Election Day. Ide kattintva olvasható. Bezártak a bukaresti kiállítások, megkezdődtek viszont a jövő évi füredi kiállítás (Vaszary Villa) előmunkálatai; a kurátor, Török András, magnetofonra vette hosszú beszélgetésünket, amely szándékunk szerint majd a katalógus alapja lesz. Kinyó Ferenczy Tamás a kamerája előtt kérdezgetett a művészeti akadémiák őstörténetéről. Megnyílt a főiskolán (MOMÉN) Bányai Pista emlékkiállítása – december 3-án egy nagyobb tárlata is nyílik a Vigadóban, az Aranyrajzszög kiállítás keretében, amelyet majd én nyitok meg. Plakátos hír, hogy több nekifutásban lezajlott Ducki Krzysztof lakásán a Posterfest nemzetközi plakátkiállítás előzsűrizése. Az egyik szeánszon részt vettem. Volt egy irodalommal kapcsolatos esemény is: a Hajnal Éva által alapított Litera-Túra magazin Kecskeméten ünnepelte születésnapját, a városhoz kötődő szerzők közt én is fölolvashattam három verset. Egyet ide is teszek. Irodalmi hír az is, hogy a Mozgó Világban Pető Iván kritikát írt a Hasonmásról. Megtisztelő, hogy a non-fiction művekkel foglalkozó történész Rév Júlia kapcsán tollat ragadott.  Récit címen keressétek a cikket. Mellesleg a Grimm könyvön dolgozom, Sütheö Péter nyersfordítása nyomán a Jellacsichiadét pofozgatom és megpróbálok Füredre is összehozni néhány új munkát. 

 

HOGY MIKOR...

Hogy mért lépett be az életembe,

És mikor költözött végképp ide,

Már nem tudom. Előbb kezdődött-e,

Vagy akkor indult minden, pont vele?

 

Megszoktam, hogy tesz-vesz körülöttem,

Fülembe suttog és lábamhoz ül,

A verseimhez rímet ő talál

És pasziánszt rak, míg teánk kihűl.

 

Tán nem is tudnék élni nélküle,

Hiányozna, ha nem, lenne velem,

Megszoktam, mint medrét a folyó,

Mit érne nélküled,

                 Halál, az életem!?

 

AMÚGY...

Amúgy Pista vagyok. Csak ha majd szóba kerülnék esetleg én is. Végigültem egy kényelmetlen fotelben a nyakkendősök klubbeszélgetését, de nem sokat értettem belőle, fogalmam sem volt ugyanis, hogy kik a kedélyesen emlegetett Jutkák, Lacik, Jóskák és satöbbik. Vagy alig volt fogalmam róluk. Néhányuk épp a pikszisbe került, másik néhányuk meg épp pottyant onnan kifelé. Az urambátyám bizalmaskodáshoz egy kicsit sem passzolt a szigorú kultúrukáz: nemzet és kereszténység. És punktum. Ha már Lacik vagyunk és Pisták, nem lehetne egy kicsit szofisztikáltabban, miniszter úr. Mert ez azért csak a pezsgők és az egyébként príma kacsamájas kosárkák miatt különbözött a Szabad Nép félóráktól.

RUBIK 80 / 50

 

Rubik Ernő kockája 50 éves, ő maga pedig 80. Az alkalomra rendezett vándorkiállítás 2024. október 3-10 között a tokiói Good Design Galériában debütált, november második felében New Yorkban kerül bemutatásra, decemberben Helsinkiben lesz látható. Könyvtár című rézkarcomat örömmel fedeztem föl a kiállítás nyitófalán, ha valaki hajlandó a kép részletei közt bogarászni, Ernőt nevét is megtalálhatja rajta.