Bányai Istvánról az Országútban
... és ide kattintva megnézhető újra a HAMM. és itt az Oxygen.
Az Iparművészeti Főiskolára járt, építész akart lenni, aztán mégis grafikusként diplomázott. Állítólag, a Beatles-filmet, a Sárga tengeralattjárót látva határozott így. Grafikus és filmanimátor. Könnyű kézzel illusztrált könyvek, emlékezetes lemezborítók, remek filmplakátok rajzolása közben 1977-ben a Pannóniában készítette el a Hammot, Ferreri Nagy Zabálásának filozofikus rajzfilm parafrázisát. A következő animációs munka szinte magától adódott, 1980-ban a René Laloux rendezte, ma már kultuszfilmként emlegetett játékfilm, Az idő urai egyik háttértervezője lett, amelyben a francia sztárgrafikus a Moebius művésznéven ismert Jean Giraud által kiválasztott stábban dolgozhatott. Az Angersben készülő munka végeztével egy évig Franciaországban maradt, majd az USA-ba emigrált. Újságokat, magazinokat, könyveket illusztrált. A legnevesebb amerikai rajzolók közt tartották számon. Internetoldalán öntudatosan (meg hogy a nevének kiejtésével járó permanens problémát feloldja) így mutatkozott be: „1st-one”, Tisztára amerikai lett, mondogatták róla az itthoni pályatársak, akik a rajzok frissességére gondoltak, amelyek oly fölényes iróniával integrálták a pop artot, Disneyt, a Push-pin és a New Yorker stílusát. Mennyire európai maradt, gondolták róla odakint, és megérezték az intellektus mindenen átütő jelenlétét. „Sophisticated” – mondogatták róla, s talán olyanok is akadtak, akik nem a középső dupla oldalon nyitották ki a Playboyt, hanem ott, ahol a Bányai-rajzok szoktak lenni. Egy interjúban így jellemezte magát: „A századfordulós bécsi retró amerikai popzenével kombinálva, némi európai abszurditással megspékelve, s rajzfilmes palettán föltálalva.” Igen, a rajzfilmhez sosem sem lett hűtlen. Jean-Michel Jarre Oxygene című videoklipje a rajzanimáció digitális megújulását jelentette, de a világhírt meghozó két könyv a Zoom és a Re-zoom is a filmes gondolkodás terméke. Egyetlen szó sincs a „Zoomokban”, ám ez korántsem jelenti azt, hogy ne lehetne olvasni őket. Bizony lehet, történetük is van, sőt leginkább filozófiájuk. Leegyszerűsítve úgy fordíthatnánk le az alapkérdést: van-e a világnak eleje és vége? S ha igen, a térben vagy az időben keressük? Bányai látszólag minden irányt nyitva hagyott: az első kötetet a kozmikussá táguló tér képével zárta, a másodikat egy óra számlapján kezdte el. Könnyed képi utalások, ironikus célzások, játékos idézetek terelgetik a képzeletet, s ejtenek zavarba, a valót látjuk-e vagy annak mását. S ha illúzióval van dolgunk, melyik hatványán billegünk? A kép képének a képét látjuk, vagy már egy következő lépcsőfokra hágtunk? Ahogy lecövekelünk az egyik megoldás mellett, máris érezzük, hogy rosszul döntöttünk. Lapoznunk kell tovább – vagy éppen vissza. Meglepő sajátossága mindkét könyvnek – persze ha a gondolataink hálóján egyre gyakrabban fönnakadó relativitás szóra ügyelünk, nem is olyan meglepő sajátosság ez –, hogy tudniillik fordítva is „olvashatók”. A könyvek megkérdőjelezik Albert Einstein híres bon-mot-ját „Az időnek egyetlen oka van, minden nem történhet egyszerre.” Bányai eljátszik a gondolattal: „Miért ne történhetne…?” Hogy Einstein mit válaszolna, nem tudhatjuk, de egyfajta felelet, hogy a legrangosabb tudományos folyóirat, a Scientific American szerkesztői föltették a Zoomokat arra a listára, amelyen olvasóiknak a tudományok legfőbb újdonságait szokták ajánlani. Igen, a tudományokét és nem művészetekét.
