A képek Guadalajarában és a közeli Ajíjicben készültek 2012-ben, a szöveg pedig a Páternoszter című regény ideillő részlete.
Anya migráns lett odaát. Én meg talán itt vagyok az. Migráns, aki egyszerre emigráns is. Az elhagyott ország szemszögéből kivándorló, a megcélzott ország felől nézve bevándorló, akit bizalmatlanul méregetnek mindegyikben. Valódi kapcsolata nem volt a mexikóiakkal, használta a buszaikat, kibetűzte a plakátokon a torreádorok nevét, olykor aláírta a corridák betiltását követelő íveket (talán más lapokat is aláírt, mert szégyellte bevallani, nem érti, mit követelnek bennük), és megtanulta (leginkább miattam tanulta meg), mire valók az Európában ismeretlen gyümölcsök, és hogyan kell bánni velük. Pitaja, maracuja, guava, csillaggyümölcs… A mindennapi érintkezéshez szükséges locsi-fecsiből azonban – úgy mondták, charla –, amely Ciudad de Mexico lakói számára oly alapvető, mint a levegővétel, kimaradt. Észre kellett vennie, hogy lelassítják a beszédüket, kicsit fel is hangosítják, hogy értse őket, hogy egyszerűbb szavakat válogatnak, hogy a testbeszéddel is próbálnak segíteni, de épp az ilyen jó szándékú gesztusokkal tették reménytelenül idegenné. Ha volt is a városban magyar kolónia, nem kereste a kapcsolatot velük, igaz, ők sem találtak rá. Egyetlen esetre emlékszem, amikor egy ottani magyarral való találkozás örömet okozott neki. Azért írom, hogy magyarral, mert az illető hölgy így nevezte magát – húngara –, holott igencsak törve beszélte a magyart, és a kinézete sem utalt a származására, ráncos barna indiánarca mégis könnybe lábadt, ahogy a beszédünket meghallva utánunk eredt. Día de los Muertos volt, halottak napja, az anyám által csak nagypiacnak hívott Mercado Cozme del Razo csontvázdíszletei közt bolyongtunk. Igen, magyarok vagyunk, mondta Amaya, így mondta, többes számban, de főleg nagypapa az, gyertek el, most épp lehet találkozni vele.
A nagypapával való találkozás elé egy kis történelmi magyarázatot kell illesztenem. Vendéglátóink is megpróbálkoztak vele, mire megérkeztünk a Coyoacán városrészben álló kétszintes házhoz (a földszinten autóbontó), már vagy negyvenen vártak ránk, de mivel nagyon rossz magyarsággal, ráadásul egymás szavába vágva próbáltak beavatni bennünket közös történelmünkbe (hiába bizonygattam, hogy nekem spanyolul is mondhatnák), hosszú időbe telt, mire megértettük, illetve még hosszabb időbe, mire kiderült, a bemutatni kívánt nagypapa érkezésünk óta ott állt előttünk a nagyszoba közepén terpeszkedő háromszintes oltár legtetején, pálmalevél boltív alatt, émelyítő szagú cempasúchitl virágok közt, egy kiszínezett fénykép formájában. Bigote húngaro, magyarázta valamelyik büszke leszármazott. Díjnyertes bajusz. A történet veleje – részletesebben is el lehetne mondani – a következő. A leghosszabban uralkodó magyar király és osztrák császár, Ferenc József trón nélkül maradt öccse, Habsburg Ferdinánd Miksa (Max, ahogy bátyja hívta) 1863-tól Mexikó császára lett. Benito Juárez köztársaságpárti felkelése azonban hamar megdöntötte uralmát, megfosztották trónjától, és 1867-ben kivégezték. A történetet az európaiak Manet festményeiről (legalább négyszer festette meg), a mexikóiak meg a feltámadó császár legendájából ismerik. Az oltáron mosolygó nagypapa ahhoz a hadsereghez tartozott, amelyik Miksát a kudarcba fulladt mexikói kaland során elkísérte. Osztrák és belga katonák mellett (Miksa felesége, Sarolta a belga király lánya volt) ezerkétszáz magyar huszár volt a Veracrúzba érkező csapatban, köztük Orsós Rafael bácsi, aki ugyan megsebesült valamelyik csatában (esztergált, virágmintás falába a papírcsipkés oltár középső polcán hevert ereklyeként), de túlélte császárát, olyannyira, hogy 1942-ben, éppen a századik születésnapján halt meg, igaz, születési dátumát maga sem tudta pontosan. A rokonok legalább tíz dátumot tartanak számon, de a vitát megelőzendő, mindig november elsején gyűlnek össze. Három indián feleséget élt túl, mindegyik több gyermeket is szült, csupa lányt, így bár a házban bolyongó családtagok folyamatosan cserélődtek, az ötven körüli létszám ottlétünk során végig állandó maradt. Természetesen meg kellett ismerkednünk a feltámadó császár legendájával is. Valójában továbbélőt kellett volna mondani. Akik látták a Mexikóvárosban közszemlére tett holtestet, és jól ismerték Miksa fizimiskáját – Orsós bácsi közéjük tartozott –, azok biztosak voltak benne, hogy egy másik hulla volt a fölállított fadobozban. Azt, hogy Bécsben Zsófia főhercegnő sem ismert rá, talán nem meglepő, hiszen többhónapos huzavona előzte meg fia testének hazaszállítását, ám annak, hogy a Mexikóban maradt magyarok mind kételkedtek, mégis jelentenie kellett valamit. Az álmodozó szemű szőke Miksa, bátyjával ellentétben, szerette a magyarokat, megbízott bennük, személyes testőrségét magyar önkéntesek közül válogatta, szóval olyan emberek nézhették meg a bebalzsamozott hullát (állítólag sebtében és igencsak pancserül balzsamozták be), akik sokszor láthatták, amíg élt. Nem halt meg, bizonygatták a coyoacáni leszármazottak is, sőt azt is tudták, hol és milyen álnéven élt tovább, de haláluk percéig őrizték a titkot. Amikor Bigote húngaro halni készült – mesélte rózsafüzérét morzsolgatva Amaya –, magyarul mondta el a Miatyánkot, spanyolul, hogy mit hagy ránk (kilenc lánya egy-egy 99 évre szóló bérletet kapott az América nevű futballcsapat meccseire), és suttogott valamit en lenguaje gitano, talán a császár titkát mondta el, de cigányul már nem értett egyikünk sem.
