Szerb Antal
irodalomtörténetei. Az elsőt 1941 karácsonyára kapta apám. Megismerem nagyanyám
írását. „Lacikának szeretettel: Anyu és Apu.” 16 éves volt. Története is van a
könyvnek, 1944-ben ezt vitte magával a „menekülésbe” - és valahogy elvesztette. Arra,
amikor a hatvanas években mégis előkerült, egy szombathelyi rokon talált rá,
már én is emlékszem. Nem csoda, ha egy kissé csapzott, nem csak a front ment át
fölötte, talán többször is, de én és a húgom is ezen nőttünk föl. Most itt áll
a polcomon. A másikba, a háromkötetesbe már maga írta be a nevét. 1946-ban, 21
éves korában vette. A szerző akkor már nem élt. Ezt is nagyjából rongyosra
olvastuk, de eszem ágában sincs az egyébként megvett új kiadást bújni, mert hova
lenne az élmény a vénülő papír színe, a lapok illata, az oldalak
tapintása, az ólombetűk domborzata nélkül. Ebből a régi Világirodalomból olvasom most, az első
kötetéből: „… hogy a magyar irodalom sokkal többet ér, mint amennyi helyet tölt
be a világirodalmi tudatban, azzal mindnyájan tisztában vagyunk.” De azt azért talán
nem mindnyájan gondoljuk, hogy vastagabb könyvben kellett volna megírni a
magyar irodalom történetét, mint a maradék világét. Vagy mégis? Egy minapi
tévés megmondó szerint úgy illett volna. Szerb egyébként egy 1930-as erdélyi pályázat
nyomán kapott megbízást a Magyar Irodalomtörténetre, a pályázaton Szerb
jeligéje ez volt: „Invitis nubibus”. Azt jelenti: baljós felhők.
