Oroszországban utazgató kiállításom
ötödik állomása Uljanovszk. Úgy mondom inkább, hogy a négy és feledik, mert
Szentpéterváron, Jekatyerinburgban, Nyízsnij Novgorodban és Kazányban a teljes
anyag ki lett állítva, az előzőeknél jóval kisebb uljanovszki tárlaton viszont
csak plakátok vannak. Első Olgával, aki kiválasztotta a helyszíneket és a
kiállításra vállalkozó galériákkal lelevelezte a részleteket, úgy találtuk ki a
megnyitókat, hogy mindegyikhez tartozzon egy könyvbemutató is. Egy éve, épp a
szentpétervári tárlat megnyitója előtt jelent meg ugyanis Vjacseszlav Szereda
fordításában és a Tri Kvadrata Kiadó gondozásában a Sakkparti a szigeten című
könyvem orosz változata. A bemutatók úgy zajlottak, hogy a megnyitó előtti
napon vagy a megnyitót követő estén levetítettem a Sakk! című rajzfilmet, aztán
a könyvből vett fotók, rajzok és idézetek segítségével beszéltem a könyvről –
Első Olga fordított –, majd az ilyenkor szokásos és többnyire élvezetes
kérdezz-felelek fázis után dedikálgattam.
A
könyvet azért említem, mert szoros összefüggésben van magával a kiállítással, megkockáztatom,
ha a könyv nem létezne, talán kiállításom sem lenne Uljanovszkban. Az én
korosztályomnak bizonyára nem kell magyarázni, a fiatalabbaknak azonban talán
fogalmuk sincs, hogy miről nevezetes a település. Itt született Uljanov. Vlagyimir
Iljics Uljanov. Róla lett elnevezve Uljanovszknak a város, amit eredetileg
Szimbirszknek hívtak. Ja igen, az álnevét, amit az illető a mozgalomban
használt, lehet, hogy jobban ismerik: Lenin. Lenin városában egy Leninről
szóló, ráadásul Lenint csak mérsékelten ajnározó, hogy ne mondjam,
ellenajnározó könyvvel megjelenni… – hát van némi kockázata a dolognak. Talán én
sem gondoltam komolyan, amikor a kazányi kiállítást szervezni kezdő Első
Olgának tréfásan odavetettem, ott van a közelben Uljanovszk is, de ott ugyebár
elképzelhetetlen lenne egy Orosz kiállítás. Pláne egy könyvbemutató. Első Olgát
azonban (aki nem is orosz, hanem igazi udmurt leányzó) nem olyan fából
faragták, hogy bármit is elképzelhetetlennek tartson. Kazány után Uljanovszkba
vonatozunk, közölte néhány napos szervezkedés után. Így fordulhat most elő az a
különös helyzet, hogy a Volga mentén egyszerre két városban is látható
kiállításom. Kazányban a Szmena Kulturális Központban egy nagyobb tárlat kb.
100 munkával, és Uljanovszkban, a Kvartal Galériában egy kisebb kiállítás kb.
40 plakáttal, köztük a cirill feliratos Továrisi konyeccel és az 1917-es
forradalom századik évfordulójára készített „Zombi Leninnel”. Beismerem, ezeket
eredetileg tapintatosan mellőzni akartam, de a kiállítás orosz kurátora üzent,
jöjjenek csak a „veszélyes” munkák is. Hát mentek, ráadásul a kiállítás úgy
lett megrendezve, hogy a mauzóleumból kilépő, alvajáróként előtámolygó Lenin a
főhelyre került.
A tárlatnak helyt adó Kvartal Galéria egyébként
a Leninről elnevezett utcában van, a 78-as számú épületben, az Uljanov család múzeummá
átalakított háza pedig, ahol Lenin felnőtt, a 68-as szám alatt található. A
távolság 137 lépés (új mobilom lépésszámlálója szerint), vagyis kb. 70 méter. A
kiállítás megnyitója előtti „sajtóbejáráson” persze jöttek a kérdések, mit
gondolok Leninről. Ekkor jutott eszembe Második Olga. Ő tanított oroszra
Kecskeméten és akkoriban nem is ment rosszul a nyelv, de mára szinte semmi nem
maradt meg. Mindegy, a megmaradt szinte semmiből azért valamit megosztok a
jegyzetelő, fényképezgető újságírókkal: „Lényin ragyilszja v Szimbirszke,
tyipér Uljánovszk”. Igen, ilyesmiket
kellett bemagolnunk akkoriban, ahelyett, hogy kérek egy pohár vizet, vagy
tetszik a szőke copfod, te kékszemű lány. Alighanem mindkét mondatnak több
hasznát vettem volna, az utóbbinak különösen, hisz tanulmányaimat egy olyan
iskolában kezdtem (Kecskemét, Zója Kozmogyenszkája utca), amelynek egyik
szárnyában a hazánkat megszálló szovjet hadsereg tisztjeinek gyermekei jártak.
Második Olga (kedvesen, kissé szlávosan törte a magyart) megtett ugyan mindent,
hogy megszeressük Puskin gyönyörű nyelvét, de a hivatalos tanterv, a kötelezően
bebiflázandó Lenin életrajzzal, bizony ellene dolgozott. Könnybe lábadt szemmel
nyugtázta ellenállásunkat és a legkisebb eredményért is hálás volt.
Pityorkákra, legföljebb csitvjorkákra emlékszem. Messze a legszelídebb tanárom
volt, aki úgy gondolta, eleve elrendelt küldetése, hogy személyesen tegye jóvá
a szovjet hadsereg városszerte hírhedt rémtetteit.
Mielőtt Harmadik Olgára rátérnék, meg
kell említenem a Leninnel való spontán találkozást. Na jó, legyen inkább így:
megjelenik Lenin szelleme. A kiállítás megnyitója után a galéria egyik termét
vetítőteremmé alakították, hogy bemutassák Sakk! című rajzfilmemet (ami Lenin
és Bogdanov híres sakkpartiját dokumentálja), majd elkezdődhessen a játszma
alapján írt könyv, a Sakkparti a szigeten bemutatója. A film végén, amikor
fölkattintották a villanyt, a közönség széksorai és az előadói asztal közti
sávban egy nagy, álmos kandúr kezdte nyújtóztatni a tagjait. Nem csak a
visszaemlékezések, sok híres fénykép, sőt egy filmhíradó is tanúsítja, mekkora nagy
macskabolond volt Lenin. Utolsó, Gorkijban töltött hónapjai során meg nem vált
volna fényesre simogatott szőrű gyönyörű cirmosától. Az uljanovszki kandúr
hunyorgott egy kicsit a hirtelen fényben, végigmérte az előadót (engem) és
tolmácsát (Első Olgát), majd farkát függőlegesre állítva méltóságteljesen elvonult
a döbbent közönség előtt.
A közönség soraiban ott volt Harmadik
Olga; az előadás végén odajött bemutatkozni, ő lesz másnap a vezetőnk, aki
bemutatja a várost. A beszélgetés első mondatait az óvatos puhatolózás
jellemezte: vajon a lenini örökségen ironizáló, léha fickó vagyok-e, vagy inkább
az eszme harcos megszállottját tisztelheti bennem. Azt hittem, a kiállított plakátok
és a bemutatott könyv alapján, elég nyilvánvaló az első változat, ám Harmadik
Olga biztosra akart menni. Kisvártatva kiderült, ő sem kedveli túlzottan Lenint,
hazugságnak tartja az Uljanov család puritanizmusáról, szociális elveiről és
elhivatottságáról szóló legendákat és viszket tőle, hogy jobb sorsra érdemes városában
minden Leninről szól. Tényleg olyan a város, mintha megállt volna benne az idő,
sőt vissza is fordult volna. Nota bene, valóságosan is visszafordult, hiszen az
órát is vissza kellett állítanunk Kazányhoz képest, ami csak kétszáz kilométerre
van, ráadásul ugyanazon a délkörön. A kétszáz kilométert egyébként öt óra alatt
teszi meg a vonat (a 650 kilométeres Moszkva–Szentpétervár táv négy óráig tart).
Harmadik Olga tesz egy reménytelen kísérletet, hogy Lenin nélkül mutassa be a
várost; beszél a szintén szimbirszki Goncsarovról és kulcsregényéről az Oblomovról,
akinek neve Oroszországban a semmittevés szinonimájává vált, Karamzinról, a
történetíróról, akinek klasszicista emlékműve a gimnázium előtti park dísze, Arkagyij
Plasztovról, a Rjepin epigon szocreál festőről, akinek a múzeumát föltétlen meg
kell néznünk, továbbá Kerenszkijről, a szocialista politikusról, akit 1917-ben
épp a Lenin vezette bolsevikok puccsoltak meg. Na tessék, mégis csak vissza
kellett kanyarodnia Leninhez. Hogy van az, kérdezzük Harmadik Olgát, hogy az
1917-es forradalom két legfontosabb embere idevaló volt, hogy a harmadikról, a
II. Sándor elleni merényletkísérlet miatt kivégzett Alekszandr Uljanovról,
Lenin fivéréről már ne is beszéljünk. A magyarázat elég meglepő, nem is értem meg
pontosan, de azért leírom, hátha a nálam haladóbb gondolkodással könnyedén felfogható
lesz. Szimbirszken (a mai Uljanovszkon) két folyó folyik keresztül. A Volga és
a Szvijaga. A két folyó egymással párhuzamosan fut, de ellenkező irányban. A
Volga északról délre, a Szvijaga délről északra. Akik a folyók közti területen születtek,
eleve a folyók dialektikáját és dinamizmusát örökölték, szóval az ilyenekből könnyebben
lesz forradalmár. Leninék utcája, az egykori Moszkovszkaja ulica ráadásul
merőleges mindkét folyóra. Érezvén, hogy szükséges még valami megerősítés,
elmondja, hogy a középső Uljanov fiú azért választotta titkos mozgalmi névként
a Lenint, mert folyónevet akart magának, a lehető legnagyobbat. A Lénát
választotta, a Volga ugyanis már foglalt volt, Plehanov lestoppolta (Volgin
álnéven írogatott), a kézenfekvő nevet a Szvijagint pedig azért vetette el,
mert az túl kicsi folyó, ráadásul előbb-utóbb belefolyik a Volgába. Világos,
ugye?!
De jöjjön a többi Olga. Harmadik Olga
elvitt a fiúgimnáziumba, ahol Vlagyimir (akkor még inkább Vologya névre hallgatva)
tanult, hogy átadjon a ma is működő gimnázium múzeummá alakított baloldali
szárnyában Negyedik Olgának, a Munkácsról származó, de magyarul állítólag nem értő
(?) idegenvezetőnek. Akkoriban a gimnázium igazgatója az öreg Kerenszkij volt,
a már emlegetett miniszterelnök papája, aki természetesen tanította Vologyát, ő
vezette az érettségi bizottságot, sőt ő fogalmazta a fiatalembert útra bocsájtó
jellemzést is. A jellemzésben a fiú bezárkózó voltát emelte ki, csupa olyasmit
írt, ami végül így összegződik: „általános társaságkerülés”. Ha mindehhez
hozzátesszük, hogy az érettségi vizsgák éppen akkor folytak, amikor a bátyja
elleni per zajlott, és mire megszületett az egyébként majdnem színjeles
bizonyítvány (Kerenszkij logikából négyest adott), Alekszandr Uljanovot föl is
akasztották, akkor Vologya „általános” bizalmatlansága, gyanakvó természete és
hajlama a magányosságra igencsak érthető.
A Kerenszkij és az Uljanov család egyébként már régóta jó kapcsolatban
volt egymással, olyannyira, hogy Vologya apjának halálát követően szinte
természetes volt, Kerenszkij igazgató úr legyen a fiú gyámja. Ha így olvassuk
újra az egyetemi felvételhez írt támogató jellemzést, a „társaságkerülés”,
amelynek egy egész bekezdést szentelt, új értelmet nyer. Visszavonultság,
távolságtartás, bezárkózás; egy ilyen fiatalembernél aligha kell attól tartani,
hogy gyanús társaságokkal, illegális csoportosulásokkal, ellenzéki körökkel
kerüljön kapcsolatba, pláne hogy ilyeneket szervezzen. Lássuk be, egy
cármerénylet miatt fölakasztott testvérrel terhelt életrajzzal nem lehet
kopogtatni semmilyen egyetem kapuján. A Kerenszkij-levél azonban a maga fondorlatos
észjárásával megoldotta a lehetetlent. A bizonyítvány egyetlen négyese
(logika!) pedig jelezte, az elfogultságnak halovány gyanúja sem merülhet föl.
Harmadik Olga révén jutottunk el Ötödik
Olgához is, aki a Lenin utcai Uljanov ház – a galériámtól 137 lépésre található
Lenin Múzeum vezetője. Neki már úgy lettem bemutatva, mint igazi piszátyel,
vagyis író, aki ráadásul Leninről írt könyvet. Ellentétben Harmadik Olgával, az
Ötödiken látszott, hogy igazi Lenin-fan, aki mindent tud szerelme tárgyáról,
sőt mindent jobban tud. Lelkesen vezetett végig az épületen, megengedte, hogy
kipróbáljam az Uljanov család sakk-készletét (sajna csak rekonstrukció) és eldicsekedett
vele, hogy magát Kádár Jánost is ő kalauzolta, amikor itt járt. A látogatás
végén megajándékozott egy angol nyelvű könyvvel – néhány fejezetét ő maga írta –,
amelyben helyre rakják a Leninnel foglalkozó szakirodalom rosszindulatú
feltételezéseit és eligazítanak a közkeletű tévedések labirintusában. Cserébe
én is adtam Ötödik Olgának egy orosz nyelvű Sakkpartit… azt hiszem remek
nyersanyag lesz a kezében egy bővített kiadás, de akár egy második kötet
számára is. Láttam, ahogy kiléptem a kapun, hogy máris olvasni kezdte. Hogy is
van az első mondat?
– Mi a faszt vár
még? Mi az apja faszát, Alekszandr Alekszandrovics?
A Szegedi Új Nemzedék című újság 1944. augusztus 17-i
számában jelent meg a városi asztalitenisz hölgyversenyről szóló hír. A második
helyezett – állítólag meglepetésre, de megérdemelten – az én 19 éves anyukám
lett. Én is láttam pingpongozni, tényleg remekül játszott, ráadásul balkezes
volt, ami komoly előny a jobbkezesekhez szokott versenyzőkkel szemben. Az első
egyébként a testvére, a keresztanyám lett, a negyedik helyezett pedig az
unokatestvérük, szóval nagy családi diadal volt. A férfiverseny elhalasztásának
oka alighanem az volt, hogy Szegeden éppen nem voltak férfiak. Eltűntek valahol
a Don kanyarban. 
