…
és egyebekről Európa ürügyén.
Egy
passaui szimpóziumra (Künstler über Europa) írt dolgozat
Július
20. Ma van a holdra szállás napja van. Éppen ötven éve szállt le az Apolló 11.
Pontosan emlékszem a percre, valahogy összekapcsolódott későbbi életemmel is,
azzal, hogy ilyen művészféleség lettem, mert épp egy magyarországi, ráadásul egy
Duna parti diák festő-táborban (Zebegényben) időztem. Eredetileg azért jelentkeztem,
mert a szakkörben, ahová jártam, a nagyobb fiúk azt mondták, ott lehet végre női
aktot rajzolni – naná, hogy érdekelt a dolog (18-adik évemhez közeledtem) sokkal
jobban, mint az addigi kockák meg korsós csendéletek, de most a holdra
szállásról akarok beszélni. A holdra szállást – igaz, homályosan, akadozva és
rossz minőségben, de végül a magyar tévé is közvetítette. Tudtuk, hogy három
nappal korábban fölszállt egy űrhajó és ott kering valahol a Hold körül a leereszkedési
parancsot várva, az azonban, hogy láthatjuk-e a leszállás pillanatát,
bizonytalan volt. Inkább hittük, hogy nem. Kelet Európában az 1960-as évek
elsősorban a szovjet űrkutatás fényezésével teltek, az amerikai siker
bemutatása nem nagyon illett a képbe. Az azonban tudható volt, hogy a
nyugat-magyarországi régióban bejön az osztrák tévé, továbbá a fél ország (a
bátrabbik fél!) követi a Münchenből sugárzó Szabad Európa rádiót, az Amerika
Hangjáról nem is beszélve, vagyis titokban azért nem lehet tartani az eseményt.
Szóval ott Zebegényben, a Duna parton, egy kultúrház árnyképes, zsizsikes
fekete-fehér televízióján tényleg láttam valamit, amiről el lehetett képzelni,
hogy a Hold felszíne, azt is, hogy a holdkomp közeledik hozzá, aztán odaér.
Persze szükség volt a képzelőerőnkre, de abban nem volt hiány. Nem csak azt
képzeltük el, ahogy Neil Armstrong megteszi azokat a bizonyos első lépéseket
ott fönt a fejünk felett (tiszta, csillagfényes égbolt ragyogott fölöttünk), de
a képzelet jóvoltából hirtelen közösség teremtődött az esemény tanúi között, távoli
hangokat hozott és vitt a víz, az öröm hangjait a Duna hosszán, végig a Fekete
erdőig és a Fekete tengerig és tovább… Azt éreztük, fiúk, lányok, akik az adás
végén lefutottunk a partra és hanyatt dőltünk az áradó folyóban, hogy ugyanazt
gondoljuk, hisszük, reméljük mindnyájan, bárhol is éljünk, Európában, Ázsiában,
Amerikában, mint a többi ember. Hogy része vagyunk valami szívderítő közös
élménynek, ami jó lenne, ha nem múlna el.
Talán
kellene arról is beszélnem, hogy a Hold napja (1969. július 20.) majdnem
pontosan egy évvel követte azt a szomorú napot, 1968. augusztus 20-át, amikor a
Varsói Szerződés tankjai – köztük a magyar tankok is – támadást indítottak Csehszlovákia
ellen, nehogy a kis közép-európai állam megpróbáljon kiszakadni a szovjet
blokkból. Nehogy már önállósítsa magát. A Hold-nap persze nem tett jóvá semmit,
de valahogy kitágította a képet, távlatot adott a jövőnek. A csehszlovák 68-at
otthon, Magyarországon mindenki 56-hoz, a magyar forradalomhoz hasonlította,
amiről nekem alig volt emlékem, ha volt, azok inkább a szüleim elbeszéléséből
táplálkoztak, meg persze abból, hogy renitens szülők gyermekeként én is
megbélyegzett lettem, vagyis komoly nehézségekkel kellett számolnom, ha tovább
akartam tanulni, ha el akartam helyezkedni, mert akkor olyan világ volt.
1989-re,
a határnyitások évére – Magyarországon többnyire a rendszerváltás szót használják
– úgy szoktunk gondolni, mint az újrakezdésre, holott a történelemben nincs újrakezdés nincsen tabula rasa. Pedig
milyen egyszerű is volna olykor fölkapni a történelem sarkát és sebtében, amúgy
heribertilligesen alásöpörni néhány évet, évtizedet, évszázadot. Ahogy nem
törlendő például a magyar történelemből a mohácsi vész és a Buda visszavétele
közti 160 esztendő, nem lehet negligálni a szovjet típusú negyven évet és a
rákövetkező harmincat sem. Ha a poklok fenekére kívánjuk, akkor sem, sőt
bizonyos értelemben szükségünk van rá. Nem áltatom magam azzal, hogy a
tanulságai majd hasznosulnak, anatómiailag van rá szükség, élettanilag kell,
akár a púpos tevének kell a hátára a púp.
1989-et azért mégiscsak úgy éltük meg mi magyarok,
mint a kettészelt Európa egyesítését, az Európába való visszatalálást, szóval
újrakezdést. Lázasan igyekeztünk bepótolni az elvesztegetett időt. 1989-ben
három másik grafikussal Csehszlovákiába mentünk. A cél egy brnói tárlat lett
volna, de a megnyitó elmaradt, mert éppen kitört a bársonyosnak nevezett forradalom.
Akarunk-e segíteni, kérdezték vendéglátóink. Akartunk. Plakátokat rajzoltunk
egy éjszakai tornateremben, terveket, vázlatokat, amelyeket a cseh diákok
másnapra fölnagyítottak és teleragasztották velük a várost. A kelet-európaiak hirtelen
érdekesek lettek és meghívásokat kaptak azokra a rendezvényekre, amelyek addig
nélkülük zajlottak. Számomra az első egy Hágában rendezett grafikai konferencia
volt. Egy lengyel kollégával autóztunk oda, útközben Németországban kilyukadt a
benzintartályunk, csöpögni kezdett, ciki volt, megálltunk egy szerelőnél,
mutogattunk, s ő miután kicserélte, amit ki kellett, mosolygott és jó utat
kívánt. Ja ez itt Európa néztünk össze a lengyellel, mert otthon ez nem ment volna
ilyen flottul. A berlini fal emlékére rajzoltam egy luftballonos plakátot.
Ezzel a plakáttal vettem részt a Berlini AGI (Alliance Graphique International)
kongresszuson. Egy elszálló lufi volt a képen a fal nehéz köveiből összerakva. Szeretném
hinni, hogy a plakátom adta az ötletét a 25. évfordulóra emlékező projektnek (Lichtgrenze), a lebontott fal vonalára világító léggömböket
telepítettek, majd egyszerre eresztették őket szélnek. Ott Berlinben egy plakáttervező
kolléga (az egyik lábán fehér, a másikon fekete cipő volt) elhívott a Reichstag
épületéhez, hogy kezet rázzon velem a tábla előtt (fotó van róla), ami a magyar
határnyitásra emlékeztet, a határnyitásra, ami megnyitotta az utat a német
egyesítéshez. A kétnyelvű táblára ez volt írva: „1989. szeptember 10. A
magyar és a német nép barátságának jelképeként, az egységes Németországért, a
demokratikus Európáért.” Most itt ez a passaui tárlat; kitalálta valaki,
hogy az én 89-es plakátomra Tschüss feliratot tesznek. Otthon még az
volt odaírva, hogy konyec, hogy a szovjet hadsereg is értse. Annyit jelent vége
– elvtársak, vége. A tschüss könnyedebb, játékosabb szó, mert már vidámabban
gondolunk akkori életünkre is, észrevesszük a nevetni való pillanatokat is, nem
csak a tragikusakat. Eszünkbe jut a határon az átvágott szögesdrót, amit újra
és újra kifeszítettek, hogy a fotoriporterek kedvéért újra és újra átvághassák
a politikusok.
Európa tágabb dolog, mint az aktuális EU
adminisztráció. Homérosz és Dante, Leonardo és Rubljov, Erasmus és Rembrandt,
Bach és Einstein, Bartók és Picasso, Fellini és Bergman, Szolzsenyicin és
Pamuk… Igen, az EU-n kívüli oroszok, sőt törökök is, mert az ugye világos, hogy
Shakespeare a Brexit után is Európa jelzőlámpása lesz. Európára úgy gondolok,
mint közös kultúrára, melyet a nemzeti kultúrák éltetnek. És persze a nemzeti
nyelvek. Tudom, sokan inkább a különböző kormányok politikáját azonosítják
Európával, de én másról beszélek. A kormány ide-oda tekereg, néha eltörik,
olykor ellopják, de a hajó valahogy mégsem borul föl. A kiel miatt van.
Kiel – nálunk német jövevényszó, itt önöknél bizonyára sokkal jobban ismerik,
bár lehet, hogy Schiffbaunak mondják, úgy is jó, a lényeg, hogy a
tárgyra mint jelképre is gondoljanak. Kiel. Egyszerűbben úgy mondhatnám,
hogy a kultúra, a nemzet tőkesúlya. A kielt más szóval ballasztnak is hívják. A
kultúrát olykor ballasztnak hiszik, vagyis fölöslegesnek. Voltaképp érthető, hiszen nem is látszik,
jóval a felszín alatt van, sőt épp az a lényege, hogy a kiel révén a
hajó súlypontja is a víz alá kerüljön. Amúgy, hivatalosan a hajó
gerincvonalából lefelé nyúló nehéz, áramvonalas test a kiel, mely a szükséges visszaállító nyomatékot szolgáltatja a
szelek dühe meg a hullámok pofonjai
ellenében.
Európában a politikai rendszerek jönnek és mennek, az állandó bennük
csupán az ideiglenesség, s ha akad köztük, amelyik egyáltalán tudomást vesz a
kultúra, a tudomány, a művészetek, az irodalom létezéséről, az csupán azok kiparcellázására
(még jó, ha nem agitprop felhasználására) gondol. Kevés olyan hatalom volt, már
maga a hatalom kifejezés is kétségessé teszi ilyesmi feltételezését, amelyik
képes lett volna a társadalomépítéshez nélkülözhetetlen alapkutatásként
tekinteni a kultúrára, s amelyik fölfogta volna, hogy e nehezen kiismerhető
másik világ palimpszeszt rétegződése nélkül már önmaga sem létezhetne. Igaz,
ami igaz: nem is olyan könnyű megérteni, hogy akkor van rendben a dolog, ha
valami nagy, súlyos-iszamós, drótos-csavaros kolonc lóg alattunk, azt meg
végképp nehéz belátni, hogy minél zordabb idők járnak (értsd: minél
tajtékosabban csapkod az ár), annál fontosabb az a bizonyos kiel, az ellensúly,
olyankor nem lefaragni kell belőle, hanem éppen növelni ildomos. Kellemetlen
valami, legalábbis fentről nézvést az. Gazsulálni nem szokott, az elvárásokra
nem reagál, s ha olykor lojális, akkor sem parancsra. (Ha most, sebtében ide
kéne, a papír sarkára skiccelnem, valami gerinc-formára hajazna leginkább.)
Az európai kultúrában sem volt pauza, a zivataros
századokban sem, akkor sem, amikor népei egymás ellen fordultak, országai alig
jutottak levegőhöz. Diktatúrákban nem hallgatnak a múzsák, eszük ágában sincs,
sőt némelyik akkor van igazán elemében, ha megorrontja a hazugságok illatát. “Olvass a sorok között!”,
“nézz a kép mögé”! hányszor lehetett hallani ilyesmit. Sok éve, még a budapesti
főiskola plakátrajz stúdiumain jutott eszembe, hogy éppen a plakát, amelyet
olykor nagyon messziről látunk meg, máskor viszont szinte beleütközünk,
különösen alkalmas médiuma a kettős jelentésű ábrázolásoknak. Egyik kép a
távoli szemlélőnek, a másik meg annak, aki hajlandó közelebb jönni. Tartalmi
okokból is izgalmas volt akkoriban az egy képben megjelenő több ábrázolat,
hiszen az elrejtett üzenetekre vadászó cenzorok korában éltünk. Vagy már a
cenzorok bosszantásának korában? Létrejött egy hallgatólagos megállapodás
alkotók és közönség között, s e paktumnak előbb-utóbb a cenzúra szende és
szundi képviselői is részesévé váltak. Elfogadták, hogy a lényeg a felszín
alatt van, s az első pillantásra nyilvánvaló mondanivaló mögött illik keresni
egy fontosabb, csak kiválasztottaknak szóló másikat is, s ennek megtalálása
egyfajta katarzis volt, cinkos összekacsintás a hatalom háta mögött.
Az
úgynevezett alkalmazott művészetek esetén, (könyvillusztrációt és plakáttervezést
tanultam valaha), gyakran merül föl a csorbuló önállóság problémája. Nos, azt
hittem, lehet naivul, a második, az elrejtett ábrázolat álcájában nagyobb
szabadságot élvezhetek. A szabadság fogalmának tágasságába persze beleértendő a
választás lehetőségében megbúvó kényszer is: döntenünk kell, itt nem kész
panelek vannak, csupán lehetőségek. A néző voltaképpen alkotótárs: állást
foglal a kép jelentéseinek egyike mellett. Talán nem véletlen, hogy Hamletet,
ezt a hatalommal szembefordulni kényszerülő egzisztencialista-előfutárt is
azzal jellemezte Shakespeare, hogy szabálytalan felhő-formákban képeket
láttatott vele. Menyét? Teve? Cethal?
Az egymásra figyelés nagy hálója, így képzelem, ha jobban tetszik egy web
a kultúra, atomi kötések sűrű hálózata és szinte mindegy, hogy egy tárlaton a
képem mellé akasztott fotográfia ezüstrétege mögül sandít rám valaki kortárs,
vagy mondjuk Albrecht Dürerrel akad össze a tekintetünk egy fametszetének
vonalhálózatán keresztül. (Zárójelben azért idemondom, hátha a migránsokról is
akarnak hallani valamit – naná, hogy akarnak – a legnagyobb német grafikus
apukája valaha Magyarországról emigrált Nürnbergbe). Ha Európáról kell
beszélnem, egyből a kultúrára gondolok, és ha a kultúrát emlegetem, általában (és
zsigerből) a művészetek jutnak eszembe, ilyesmivel foglalkozom, ilyen körökben
mozgok, néhány szeletéhez tán konyítok is, de persze ideértődik az a szélesebb
környülállás, amelyben a tudomány, a technika, a vallás konstellációja is bent
foglaltatik. A kultúra az, ami az egyedeket személyiséggé formálja, vagyis ami különbözővé
teszi az embereket. A különbözőség vonzalmakat és ellenszenveket indukál,
ezekből a vonzásokból és taszításokból születő mágneses erőtér működteti
Európát, a világot. Ilyen egyszerű…. Mért olyan nehéz mégis felfognunk?
Az uniós szabályzók és a piaci kényszerek bármily bölcsen eszeltetnek is
ki, önmagukban nem sok hatással vannak a társadalmi kohézióra. Belső,
spirituális törvények azok, amelyek Európát teszik. Azt hiszem – talán inkább
szeretném hinni, hogy Európa a kultúrához való kapcsolatán keresztül
identifikálja magát, úgy, ahogy a hagyományokhoz viszonyul, és ahogyan
jövőképet vizionál. Ez az a fogalom, amely képes összefogni a társadalmat,
sokkal szélesebb gyűrűt rajzolván az emberek csoportja köré, mint a politikum
által kijelölt körök. A közösen megszenvedett sorsoktól az együtt megtanult
dalokig, az együtt gyakorolt hitektől a közösen látott filmekig, a közösen
megélt történelemtől az együtt megtapsolt gólokig, az együtt vállalt
kockázatoktól a közösen elkövetett vétkekig, a közös emlékezetbe gyűlő
élményektől az együtt megbűnhődött múlt és jövendő elviseléséig kanyarognak
ezek a varázskörök. Lehet, hogy csak az egyszerűség kedvéért nevezem
kultúrának ezt az élő organizmust, az emlékezés és a feledés véletlen
szálaiból szőtt, az idő pólusai között zizegő természetes mintázatot, amely
egyáltalán nem hasonlít a kulturálisnak nevezett minisztériumok képernyőin
pulzáló webtérképre. Nincs persze ellenemre, ha valaki a pénzosztó hivatalok
csúcsán a homlokára csap, és mondjuk képzőművész műtermek iránt kezdi
csörgedeztetni az euróit, de igazából a kultúrát éltető, és az azt megélő
középosztály, csúnya szóval a felvevő közeg épülése lenne fontos. Azé a
középosztályé, amelyet a háborúk, a holokauszt, a kommunista diktatúra
kivéreztetett, amely a levert forradalmak után disszidált, amely például a
legvidámabb barakkban (ez volt Magyarország állandó jelzője) amnéziás lett,
amelyet a bankok bedaráltak. Szép és fátumos természete a kultúrának, hogy miközben
történelmi sodra egy egész kontinenssel hajóz, mégis mindenkiben külön kell
megfogannia, egyenként kell hullámot vetnie. Egyedeken keresztül terjed,
burjánzik, rajzolja ki láthatatlan mágneses erőtereit és rendeződik újabb
formációkba. Ebben az értelemben persze az újrakezdés fogalma is megáll, sőt a
konstans újrakezdés, a folyamatos megújulás paradoxonja is. La nave va a
múlandóság ellenében is hullámzanak itt az ablakunk alatt a folyók, a Duna, az
Inn az Ilz.
Ha számon kérjük a katarzist, ami a 30 évvel ezelőtti politikai átrendeződésből kimaradt, szóval ha
a közösen megélt, a vállakat egymáshoz billentő, a sóhajtásokat elegyítő, (vagy
már csak a porokat összeszitáló) katarzist keresnénk, ami az újrakezdés és a felelős
folytatás legfőbb, megkockáztatom, egyetlen igazi feltétele lenne, akkor is a
kultúra felé kell fordulnunk. Pátosztalanabb dumával ez valami olyasmit jelent,
hogy Európán át kéne fusson újra a nagy töredezettségmentesítő program. Mikor
volt itten utoljára defragmentáció, csóválja fejét computerem bölcs szerelője.
Időről időre kötelező! Hát igen, volt egykor néhány, én a 69-es nagy közös
Hold-bámulást is ide sorolom… de azóta?
Hát ne csodálkozz, ha lelassul, ha olykor lefagy, fagy le a mosoly a Nagy
Rendszergazda ábrázatáról.
Néhány
éve kiállításom nyílt Hágában, az ottani. Escher Múzeum fölső emeletén.
Szépséges palota a város közepén, két szinten a mester munkái, a harmadikon meg
én. Persze hogy igyekeztem a legjobbat kipréselni magamból a megnyitót követő
sajtóbeszélgetésen is, egy kérdésre azonban képtelen voltam válaszolni:
mennyire érzem hollandnak M. C. Escher művészetét? Olyan váratlanul ért, hogy
újra elismételtettem, majd kitérő válaszomra, sosem jutott eszembe, hogy ebből
a szemszögből vizsgálódjam, újabb, egyre makacsabb kérdések jöttek. Bevallom, eladdig
én Eschert európai művésznek láttam, nemzettől, nyelvtől független kozmopolita
alkotónak. Azok a furcsa téri paradoxonok, amelyekről elhíresült, elsősorban a
geometriához köthetők, amely ugyebár egyetemes, földrajzi határokhoz, és
korokhoz aligha kapcsolódik. Ráadásul Escher munkái jó részét Itáliában és
Svájcban rajzolta, formavilágára az iszlám művészet Spanyolországban megismert
elemei voltak hatással, híressé amerikai kiállításai nyomán vált, arról nem is
beszélve, hogy izgalmas síklefedéssel foglalkozó grafikáinak alapjait a magyar
Pólya Györgytől tanulta el. Keresztneveit, Maurice Cornelis, szinte sosem írta
le, így aztán a név alapján sem volt betájolható a származás. Hát mennyire
holland ez az ember, ez az életmű? Bevallom, némi provokációt is éreztem a
kérdésben, talán volt is benne. Az újságírók persze tovább firtatták a dolgot
és elkezdtek rávezetni, az ottani protestáns kultúra puritán formai hagyományain,
geometriai és építészeti tradícióin, a Gouden
Eeuw festészetére oly jellemző különös perspektíván és térszemléleten,
illetve a filozófia és a természettudományok évszázados összefonódásán át arra,
hogyan előlegezte meg mindez Escher hollandiai színrelépését.
Na
jó, tehát Escher holland, a következő kérdést már csak magamnak tettem föl,
jó-e az, ha holland, jobb művész-e attól, ha hollandabb, mint eddig hittem? Egyáltalán
ciki-e, hogy ott a művelt nyugaton ilyesmin rugóznak a polgárok? Egyszerre több
közöm lett Escherhez, emberibb lett, kevésbé éteri, talán kicsit kevésbé
tökéletes, de szeretni valóbb. Közelebbi. Észrevehetőbb. Teljesebb. Most már
arról is lehetett beszélni, hogy mennyire jó a tejeskávé a büfében és mekkora giccs
a csillár az amúgy kifogástalan múzeumban. Később, amikor Leuwarden környékén
bicikliztem, a tükörlap sima táj és a csatornahálózat komplikált labirintusa,
illetve e kettő kontrasztja nyilvánvalóvá tették, hogy az Escher-oeuvre tényleg
csakis ott születhetett meg.
Tudtam
én, persze, hogy is ne tudtam volna, hogy ki kell hallani azt is a
kérdezősködésből, hát vajon én mennyire vagyok magyar? Amit csinálok, ugyan betagozható-e
az otthoni tenyészetbe. Mondják, hogy egy művésznek nem kell figyelnie arra,
hogy a genius loci megjelenjék a
műveiben, ott lesz az magától is. Talán így van, vagy inkább így volt sokáig. A
kommunikáció szintjén színesnek és változatosnak tudott Európa rohamosan
homogenizálódik. Persze nem az áhított irányba, hogy tudniillik gazdasági téren
tűnjenek el a különbségek. Éppen a kultúra terén a leggyorsabb a változás. Egyazon
Pomádékirály konfekcióban divatozik mindenki, s a digitalizált eszmék a bináris
számrendszer redukciójában egymáshoz szürkülnek. Csekélyke vigasznak is csak ironikus
felhanggal nevezhető a trend, melynek mentén az európai kultúra is feloldódni
látszik egy még általánosabb világmasszában. Egyre kevesebben vannak, akiknek
az európai nem csak földrajzi, a keresztény nem csak archeológiai fogalom, a
kultúra pedig nem több mint valami poros fosszília. Ma már nem diplomáciai vagy
katonai eszközökkel győzedelmeskednek a nemzetek fölött álló pénzügyi
nagyhatalmak; a média segítségével szereznek befolyást az emberek gondolkodása
felett, s innen már csak egyetlen lépés a „megdolgozott” tömeg piaci meghódítása.
A kulturális gyarmatosítás megelőzi, sőt tulajdonképpen fölöslegessé teszi a
politikai gyarmatosítást.
Rajzolóként
van némi fogalmam a perspektíváról, önálló magyar szó is van rá: távlattan. Németül
hogyan mondjátok? Olykor azt hiszem, hogy az üres rajzlapon elkezdett vonalak irányát
ismerem a látómezőn kívül is, képes vagyok megsaccolni, hol metsződnek majd
össze, és azt is, hogy mikor. Tudok az ortogonálisokról, a horizontról is, és
persze tudok, hogyne tudnék az enyészpontról, bár olykor megpróbálom elfelejteni.
Az emlékezés légtornásza meg kell barátkozzon a feledéssel is. Az már nem a
térben, az időben zajlik. Ki tudjuk-e hámozni a vanból a voltot. Még
csak-csak, de a leszt, a jövőt is? Azt
már nehezebb, de meg kell próbálni legalább, és a nagy, töredékesen is szépséges
Európa képet türelmesen rendezgetni kell tovább, tovább, amíg csak itt élnünk
adatik.
