HAJDINÁSKODOM

A csongrádi mesemondónál, Palásti Annánál (1889-1957), pontosabban a meséit lejegyző Katona Imrénél találom a szót: hajdináskodni. Ahogy leírom, alá is húzza nyomban a Word javítóprogramja: ilyen szó pedig nincsen. Már én is kezdtem elbizonytalanodni, Kárpátaljáról származó nagyanyámtól ugyan sokszor hallottam, amikor kisfiúként nagy magabiztosan valami kihaénnem emberkedésbe fogtam, na ne hajdináskodj, de másoktól soha. Faggattam író, költő barátaimat, még a beregi népköltészet bölcs gyűjtőjét is megkérdeztem, de nem ismerték a szót. Az Erdélyben haricska, másutt tatárbúza néven is emlegetett hajdináról persze mindenki tudott, sőt a hajdinakása, a hajdinalepény ismeretével sem volt gond, de az igét nem hallották. Lehet, hogy nagymama sem otthonról hozta, Trianon után az Alföldre került, a tiszazugi Csépán élt, Csongrádtól nem is messze, ott tanulhatta meg a hajdináskodást, ami, legalábbis úgy képzelem, önálló szó. A növény és az ige közt csak véletlen, formai egyezés lehet, nem kell köztük tartalmi összefüggést keresni. Hangulatfestő szónak hiszem, a szó hangzása nagyon is emlékeztet arra a hadováló, betyárkodó, duhajkodó gesztusra, amiért nagymama rám szólt: Istvánka, ne hajdináskodj már annyit!

PANNONHALMA

Egy kicsit elhanyagoltam a naplót, kimaradt például ez a múlt heti kiállítás Pannonhalmán, a bencés gimnázium galériájában. A címe: Dürer az erdőben. Leírom, amíg emlékszem a részletekre: Borián Elréd atya szervezte a kiállítást, a megnyitó előtt körbevezetett az apátságban (könyvtár, templom, gimnázium), Verba Andrea tartotta a megnyitó beszédet (a képek alatt elolvasható a teljes, a diákok számára lábjegyzetekkel is ellátott szöveg) és Borka Vince csinálta a fényképeket. Köszönet mindnyájuknak. A kiállítás előtt megnéztük Hefter Laci Üvegmúzeumát a hegy tövében és együtt ebédeltünk. Laci számára is emlékezetes nap lehetett, mert este kapta meg a megyei Primissima-díjat. 

Képekről képekben

Orosz István „Dürer az erdőben” című kiállítása

Kedves Diákok és Tanárok, fiatalok és idősebbek, kedves Vendégek!

Engedjék meg, engedjétek meg, hogy „itt és most” egy kicsit személyesebb hangvétellelszóljak, és egy röpke pillanatra a múló idő nyomába szegődjünk…

Emlékszel még a felhők vonulására, ahogy az égbolton fodrozódó „sárkánykocsi” felhőponyvája lassan szertefoszlott? Fel tudod idézni, ahogy hazafelé bandukolva a tócsák tükröződéseiben észrevetted a felsejlő, fordított világot, vagy a fák meghasadt kérge mentén kirajzolódó, furcsa arcvonásokat? Vajon mire gondoltál, amikor a kihalt vasútállomáson egykedvűen bámultad a hámló vakolat groteszk rétegrajzait? Talán ismerősek számodra ezek a pillanatok, de lehet, hogy a benyomás rögtön elillant, mit sem sejtve továbbléptél, és azt sem vetted észre, hogy közben odébb görgettél néhány útszéli kavicsot.

Mindez nem meglepő, a hétköznapi realitás fogságában a szabadon lebegő éber figyelem gyakran kikapcsol, csak elvétve vagyunk képesek követni a véletlen benyomások adta új impulzusokat.[1] 

Orosz István, grafikus, író, plakáttervező, animációs-film rendező, egyetemi tanár, a közismert, rendszerváltó plakát, a Tovarisi konyec alkotója.[2] A 2018-as esztendő invenciózus[3] bemutatkozásai közül külön figyelmet érdemel az elmúlt nyáron Szem-fény-vesztés címen Polgár Botond szobrászművésszel nyílt közös tárlata Tihanyban, vagy a Kínában megrendezésre kerülő Lélek-Jelen-Lét címmel megnyílt, a magyar képző- és iparművészetet reprezentáló[4] kiállítás.  A Bencés Gimnázium Galériájában most látható művei különös belső utazásra hívnak bennünket. 

A kiállított grafikai lapok meghökkentő módon átrajzolják a realitásról alkotott elképzelésünket, a bennünk élő, ismertnek vélt, biztonságos tér képét. E művekben az ábrázolt kép tere olyan látlelet, ahol minden egyszerre látszik, és mégis azt tapasztaljuk, nem látunk tisztán. Ez a konkrét, szeretetteli, aprólékos gonddal, minden finom részletre kiterjedő figyelemmel leképezett tér, úgy tűnik, szétfeszíti felfogóképességünk határait. Az ide-oda pásztázó tekintet szüntelen gellert[5] kap, a percepció[6] elindul, de a következő kanyarban – rövid úton – zsákutcába jut. Az észlelt forma részleteit nézve, az előtér és a háttér egymáshoz való viszonya, a képtárgyak téri helyzete zavarba ejtő, nehezen lokalizálható.

Orosz István talányos, a múló idő teréből kilépő képei az „itt és most”-ban valódi jelen-létre hívnak. A látás megtöretett stációiban a néző – minden ellenkezésének dacára – tevékeny képalkotóvá válik. Szemünk mozgását követve, a szüntelen oda-vissza olvasatban, az érzékelés – észlelés folyamatát kétségek kísérik, bizonyosságunkat veszítve csöndes keresztutat járunk. Fent vagy lent, kint vagy bent, a tükröződő, önmagukba visszaforduló, folyton átlényegülő tér-szegmentumok[7] minduntalan felülírják a bennünk élő, régmúltban bevésődött, egyértelmű észlelési koordinátákra számító, archaikus mintázatot. A kép elrejt és feltár, az állandó kettős olvasatban edződő tekintet végül megadóan a felfoghatatlan elfogadására, a paradox térélmény tudatos befogadására kényszerül.

Orosz István az európai művészettörténetbe ágyazódó művészi képrejtvényei Holbein, Leonardo, Dürer, Arcimboldo, Magritte, Escher talányos alkotásaival tartanak rokonságot. Képei a megidézett művészek és a letűnt korok emblematikus[8] épülettöredékei révén az újrafelfedezés örömével ajándékozzák meg a nézőt. A szimbolikus tér kitüntetett pontjai olyan találkozási pontok, ahol a jelen bámészkodó metszéspontján a múlt és a jövő egymásba játszik, a folytonosan ismétlődő, észrevétlen nézőpontváltásban újra meg újra tetten érhető egyfajta finoman oszcilláló[9] átváltozás. A stabilnak látszó, épített tér talán éppen ezért – elsősorban az állandóan változó, folyamatosan megnyíló tereptárgyak: a lépcső, kút, ablak, ajtó, kapu, boltív- vagy balusztrádsor mobil kontinuumaként[10] van jelen. Az ismerős és ismeretlen formák határán, örök jelen időben lebegő kompozíciókon a hiány jelképes értelmet kap. A síkot váltó falak észrevétlen elmozdulnak, a karcsú oszlopok és a tovafutó boltívek sora a végtelen térbe vezetik a tárgytól lassan eloldozódó, a gyermeki szem újra megtalált frissességével, szabadon kalandozó tekintetet.

Az ismétlődő, mégis folyton átváltozó motívumokat szemlélve már-már úgy érezzük, magunk is Odüsszeuszként bolyongunk a kollektív emlékezet nyomokban felbukkanó képtöredékei között, pedig utunkon a fortélyos görög, küklopszokat is megtévesztő Utisz / Senkise álruhájában maga a biztos kezű művész vezet. A leírhatatlan téri formációk, mint megannyi rejtelmes képlet magányos szigetként húzódnak meg tudatunk peremén. Az itt-ott feltűnő paradicsomi kertben és a sűrű erdő mélyén a közeledés-távolodás archaikus aranykort idéző ritmusában gyermekkori emlékek sejlenek fel. A Dürer az erdőben című kompozíción közelről a tájkép részleteiben gyönyörködünk, távolabbról az összeolvadó részletek nyomán kirajzolódó ismerős művészportré ad arcot a tájnak.

És vajon mit adhat nekünk a kiállított képek tükrében az itt kibontakozó Genius loci, a hely szelleme? Hol kezdődik az „itt”, és van-e határa a „most”-nak? Milyen spiritualitásból táplálkozik ez a különös perspektívájú képtér és az adott hely, a közös Ház univerzuma? Az apátság, a bazilika és a monostor épületegyüttese, az arborétum és a benne rejlő labirintus, a gimnázium és az összekötő folyosók – a terek, amelyeket olyan jól ismertek –, a torony és a kupola, a sportpálya, a mozgókép és a zene díszterme, a galéria és a hozzá kanyarodó lépcső… Vajon hogyan lehet átlépni, esetleg egy megálmodott lyukas órán átlógni a kép terébe? Amit most együtt látunk: az mindig elmozdulás, nézőpontváltás. Alászállás és felemelkedés, kapcsolódás és elengedés – szüntelen úton lét…

Amit még látni vélünk, az az enciklopédikus[11] szakavatottsággal megírt természetrajz és a hajdani, különleges perspektívatorzulások kiábrázolásával foglalatoskodó, 17. századi minorita szerzetes geometria tankönyvén[12] nevelkedett, annak minden fortélyával megáldott térlátás és játékos teremtőerő. Az anamorfikus geometria[13] és a melankólia[14] bűvöletében formálódó, hasadt világunkat újra meg újra lenyűgöző tér-idő rezervátum, kincses sziget, mentális Wunderkammer,[15] amiben békésen megfér egymás mellett az egykori különleges uralkodói ajándék, bolygónk egyik legveszélyeztetettebb állatfaja, a kihalófélben is fenséges rinocérosz, az emberi kétségeket ébresztő, testetlen diadalív, Piranesi[16] Budapesten, és a tócsában villanó penge fény…

Kérem, fogadjátok szeretettel a kiállítást!

(Verba Andrea)

---

[1]impulzus: hirtelen hatás, (erős) külső vagy belső késztetés. (Az idegen szavakat, kifejezéseket Borián Elréd atya kérésére lábjegyzeteltem a megnyitó szöveg gimnáziumi honlapon megjelenő változata számára.)

[2]A Tovarisi konyec! – Elvtársak vége! című plakátról ld. Orosz István: A húsz éves plakát című írását: utisz-utisz.blogspot.com/2009/06/husz-eves-plakat.html   

[3]invenciózus: leleményes, ötletgazdag, művészi alkotóképességgel teljes, ihletett

[4]reprezentáló: bemutató

[5]gellert kap: akadályba ütközik és ezért irányt változtat

[6]percepció: érzékelés – észlelés folyamata

[7]tér-szegmentum: tér - szelet, metszet, rész

[8]emblematikus: jelképes

[9]oszcilálló: időben ismétlődően változó / mozgó, rezgő, ide-oda mozgó

[10]kontinuum: folytonosság

[11]enciklopédikus: minden ismeretet átfogó, minden emberi tudást magába foglaló

[12]A matematikus és illuzionista Jean-François Niceron minorita szerzetes, 1638-ban kiadott La Perspective Curieuse, ou magie artificielle des effets merveilleux című könyve nagy hatással volt Orosz István művészetére, munkáiban a Niceron-féle anamorfikus szerkesztési elvet fejlesztette tovább.

[13]anamorfikus geometria: geometrikus térformákból álló, több jelentésű, szerkesztett vetületi kép. Anamorfózis: ’átalakulás’ A művészettörténetben a csak egy különös nézőpontból, vagy egy tükörtárgy segítségével felismerhető, torzított perspektívájú kép, optikai illúzió elnevezése.

[14]melankólia: mélabú, búskomor lelkiállapot, itt egyúttal utalás: Dürer: Melankólia című kompozíciójára.

[15]Wunderkammer vagy Kunstkammer: a reneszánsztól kezdődően a főúri, nemesi és a nagypolgári élet csodakamrája, művészeti magángyűjteménye, egyfajta házi univerzum. A gyűjteményben található különleges természeti képződmények, műalkotások és egyéb kuriózumok összessége egyúttal jellegzetes szellemi univerzumot is képvisel.

[16]Piranesi 18. századi itáliai rajzművész, rézmetsző, építész. Többek között az antik és a korabeli Róma városképét megörökítő grafikai sorozataival megteremtette a régészeti publikáció alapjait. Ugyanakkor Piranesi Budapesten utalás Orosz István itt kiállított művére.

AZ ÖRÖK FOLYOSÓ

(Babits Mihály parafrázis)

A perspektívák folyosóján
árad tovább, tovább a fény,
zuhog az oszlopok során,

árnyékra lelni nincs remény.
Ömlik, dől, árad és szakad,
szikrázó kvantum őrlemény,

űz, követ, elébed szalad,
körülvesz, hozzád idomul,
úgy érzed, belőled fakad,

minden távlattan felborul,
egy bibliai, messzi város
pulzál az éjben valahol.

Ívek, kövek, balusztrádos
korlátok és párkányzatok.
Minden törvény oly talányos,

s mindegyik sor csak új titok.
Mint mágnespatkó reszelék
rendeződik a pólusok

mentén a táj, a teremtés
előtti pillanat lehet,
a sík fölött a karcos ég,

mint nukleáris por lebeg.
Sejtburjánzás a növő Hold,
Galaktikus tükörlelet,

minden színt egyszerre kiolt.
Lüktet, akár egy költemény
a most mögött a lesz s a volt.

Zakatol az ívek során,
tovább, tovább, a fény, a fény
a perspektívák folyosóján…

(s megint előröl)

(A fénykép a szekszárdi Babits-házban készült, a szobrot Farkas Pál készítette).