…hát akkor folytatnám
ott, ahol abbahagytam, hogy tudniillik kétszer nem léphetsz ugyanabba a
Műcsarnokba. Szóljon a tétel úgy, hogy Műcsarnok mint olyan (Lulu barátom
szerint Műcsárda, Kriszta barátném szerint Mücsi) nincsen is. Azokból a
dolgokból áll össze, amiket képakasztó damilokon hintáztat a pinceszagú
fűtéshuzat, amik egyenposztamenseken ágaskodva lesnek át a korizókhoz, amik a
falakra, a monitorokra, vagy a tekerős vetítővásznakra projektálva …, de nem
is, rosszul mondom, nem ezekből, és nem is a kiötlők virágfüzéres eszmeszikráiból,
hanem azokból a kiállításnéző, megnyitóhallgató, olykor a megnyitó hallgatása
helyett egymással csevegő bámészokból, Duhamp-nál „le spectateur” – merci Marcel – akik olykor hazaviszik magukkal a
Műcsarnokot, cakkumpakk, hogy megjegyezzék és/vagy hogy elfelejtsék.
Ha mégis létezne
Műcsarnok – feltéve, de persze meg nem engedve – akkor a milyenség kérdését
lehetne vizsgálni, úgymint szellemdús vagy tahó, édesbús vagy metafizikus,
szakszerű vagy kóceráj. Egy barátom megállít: az a k. Műcsarnok… A k betű feloldása
esetünkben természetesen a Kunsthalle. (Mint tudjuk: megfesteni művészet, a
Műcsarnokban kiállításhoz jutni: kunszt)
Kilenc terem,
cikcakkban haladó, összefüggések, feltérképezhetők-e, mint a flipperkapuk koincidenciális,
csiki-csuki pofonjai. Úgy néz ki, mintha véletlenül, pedig dehogy. Lehetne
könnyeden ememázni meg szimázni, fele innen, fele onnan és jöhet a szkanderezés,
de a két hölgy és az urak fölötte vannak az ilyen parvenünek. Max
dzsenderezhetnék, hogy miért a 7:2? (ami kurátorilag 3:6)
Na jó, tudom,
hogy a kilencnek úgysincs fele (nota bene tele szimmetriákkal), azt azért
meglesném, súgja bent valaki, fittyet hányva a belém plántált píszí européer tiltakozására, mit csinálnak ezek itt, amikor leoltják a
villanyokat. Természetesen tudományos szempontból érdekel, hogy a megfigyelés
módosító hatásait kiküszöbölve, hogyan kurficol … na jó, mondok inkább
diskurzust, a Művészet. Vagy tereferél a kultúra. Schrödiger macskájára
tessenek gondolni. Mert a műalkotás, legyen festmény, szobor, grafika, vagy
megnyitóbeszéd ebből a szempontból a tüskés pikóval mutat rokonságot, hogy
tudniillik ha nézik, hallgatják, figyelik, másmilyen, mintha nem.
Ha valakinek meg
kell nyitni egy olyan kiállítást, amelyen több művész, esetünkben kilenc (ami
éppen a sok és a kevés közt félúton van – múzsaszám, páratlan szám, összetett
szám, négyzetszám, sőt szerencsés szám, amibe most nem megyek bele, hogy mi az,
szóval ha valakinek egy kilenc szereplős tárlatot kell bemutatnia, akkor
nyilván úgy kezdi, hogy kitalálja mi a kiállítókban a közös. A közös nevező jut
eszébe. Nekem viszont eszembe jut a bonmot: a rossz művészek hasonlítanak
egymásra, a jók pedig különböznek. Egy megnyitón illik jó művészek
gyülekezetének tartani azt a halmazt, akikről éppen szó van (ez momentán nem is
esik nehezemre, mi az, hogy nem, lábujjhegyre állok, hogy rám is vetüljék
valami a fényükből), következésképp nem keresem a közös nevezőt, eszembe sincs
átlagolni, törtezni, többszörösözni, nota bene, még összeadni se, hanem
lehetőleg egymásra sem hasonlító mondatokból rakok össze valami emlékezetesen
elfelejthető anagrammatikus összefüggéstelent. Például így:
Bullás Faa
Turcsányi - bús a látás cifra nyúl; Pázmándi Baksai Nagy - mai napság kádnyi
zab; Uray Lajtai Kapitány - ily utat árnyaik apja.
Ha nem is lenne
ildomos egyikből magyarázni a másikát, azért a környülállás, elegánsabban a géniusz loci csapdájába mégiscsak
besétálnék egy gondolatkísérlet erejéig. Képzeljük el helyszínünk, a Műcsarnok
alaprajzát egy luftballonra illesztve, majd fújjuk fel tárgyunkat
életnagyságúvá, hogy érzékelhetők legyenek a korrespondenciák, melyeket
jelöljünk az időléniából elcsippentett hurkapálcikákkal, Athanasius Kircher ozsonnáskosarából
számlálgatva által kőnigsberg-kalinyingrádi Euler turista-hátizsákjába (nem untatnám
önöket a számolással – illetve a séta-kísérletezés, az innen oda, onnan meg
amoda sorrendiségével, csupán jelzem, hogy az a bizonyos műcsarnok-kunsthallei „k”
esetünkben szuper k-vá avanzsíroz, vagyis gráfunk a kilenc egymásba nyíló műterem-labirintus
szuper-connectednek mondható.
Összeáll-e
valami olyan e szuperbonyolultság eredőjeként, amit az egyes művek nem nagyon
mutatnak, de mi valahogy meglátjuk, megérezzük, megfejtjük és elvisszük magunkban,
vagy legalább egy kicsit cipeljük. Hogy mi ez a bonyolult valami, ami tök
egyszerűnek látszik, vagy épp fordítva, egyszerű, de csak bonyolultan tudom
elmondani. Úgy se biztos, de azért egy kicsit gályázom a honorért.
A kilenc szoba
nyomán műtermekre kell asszociálnunk: egy kiállítóterem egyenlő egy műterem,
vagy inkább műhely, ami valami folyamatban lévőt, alakulót, lezáratlant
feltételez. Tessenek mélyet szippantani, friss olajszag és üde firnisz. Itt
tartunk, útközben vagyunk, semmi véglegesség, egyetemesség, kizárólagosság. És
semmi pátosz. Legföljebb az ideiglenesség apoteózisa. Vesszők, zárójelek,
gondolatjelek, sehol egy pont. Pláne felkiáltójel. A tézisek könnyed révülete a
szintézis kényszere nélkül. Eperlevél.
Itt az jönne,
hogy a képzőművészet alapállapota a begubózás. Hasonlítsák össze a többivel.
Irodalom.. zene … színház… vagyis az önreflexió itt manifeszt. Ha mégsem, akkor
a művészet állapotáról, ami kicsit tágabb, de azért kábé ugyanaz, tovább
szélesítve szólhat a nézővel való viszonyról, bár szerintem ezt csak mi nézők
hisszük, aztán a világról cakompakk. Akár
egy halom hasított fa – hogy Nagy Gabriellát citáljam. És változtasd meg
élted, hogy Turcsányit (Tóth Árpád fordításában). Meg Pázmándit az optimista
kertművelőt.
Ha mégis olyan
képpé kell forgatnom a kilenclyukú kaleidoszkópot, hogy fölcímkézhető képlet
csavarodjon elő, akkor legyen ez írva a postitre – egyelőre ideiglenesen és
bizonytalanul: légkör és lelkiállapot. Tudom egy kicsit kevésbé ártatlanul is:
valóság és közérzet. Tételezzük fel, hogy a kifejezés (ábrázolás?) nagyon is
különböző törekvéseit hasonló sejtések, tapasztalások és felismerések rokonítják.
Hogy az eltérő megoldások – tempók,
kódok, vágyak, helyzetek – hasonszőr következtetések eredményeként jelennek
meg. Olyanformán, hogy az egyszeri megnyitómondó akár ikonografikus elemzéssel
is megpróbálkozhat, meg úgy, hogy hiába is tenné, a szavak leperegnének a
képekről, elfogynának alóluk, szükségtelenné válnának… De azért mégis, mint
mondtam, a honor miá…
Az organikus
építészet kristály struktúráit, dimenzió lépcsőzeteit rombolva fölépítő, építve
leromboló Kapitány András posztdigitális univerzumában vagyunk. Strukturáltság
és a geometria öngerjesztő, apokaliptikus hálózata, melyben új szabályokat
inspiráló véletlenek és véletleneket generáló szabályok mentén rendeződik a
világ. Lehet, hogy megtanuljuk a szabadság fogalmát a mesterséges
intelligenciából levezetni, vagy hozzáadott mellék-dimenzióként relativizálni…
ahogy szorítja, nyomja, összefogja …
lábjegyzetnek mögöttem a 2x4,5 méteres Tavirózsa
triptichont ajánlom.
A szomszédban Baksai
József spirituális nyílvessző meditációit, kalligrafikus műhely-jegyzeteit,
befelé nyíló személyiség-próbáit láthatják, ahogyan olvasmányélmények preparált
tárgy-idő lemezein suhannak keresztül. Filozofikus eszme-redukciók. Kísérletek
a két jelen közt feszülő, pulzáló csöndidők kibontására. Akik Baksait a
vastagon felhordott, plasztikus olaj-domborzatokkal azonosították, azoknak most
odaát meglepetés ajtó tárul.
A következő
terem Bullás József majdnem végletes absztrakcióié, ha valaki csak a dátummá
redukált címadást nézné, könnyelműen napló-képeknek tarthatná őket, holott e
festmények alapos megtervezettsége, szisztematikus kimódoltsága, éppen a
napi-jegyzet ideiglenességet ellentételezi. Ha e nyilvánvaló fegyelmezettségben
mégis a játékosság ragadna magával, a játékosság, ahol a tudatosan véletlen
moarézik a véletlenül tudatos rovására, ahol a deklarált síkszerűség rafinált tércsapdák
foglya, akkor már sejtünk is valamit a Bullás-féle illúziók természetrajzáról.
Következzenek Lajtai
Péternek a világkép szétszóratására és összehordására, s az ezenközben
megejthető spirituális és számszaki leltárbavételre vonatkozó képi és
bölcseleti kísérletei. Egy korszak vége – figyelmeztet
legnagyobb méretű, csak műcsarnoki dimenziókban bemutatható, ortodox
ikonfalakat idéző kép-együttesének címe. Tessék a művészeti ágak
elkülönítésével nem bíbelődő Lajtai írásaiba is beleolvasni, van, amit
megtalálnak a terme falán is, ajánlom a passzust, melyben a világ kaotikus,
kegyetlen és önző voltával a meditációt állítja szembe.
A
szobrász-kerámikus, Pázmándi Antal a végtelen
örökbefogadása címszó mentén gyűjtötte egybe az utolsó bő évtized munkáit.
A kerámia és a plasztika, sőt a számára rendelt műcsarnoki terem határait is
szétfeszítő, zavarba ejtőn gazdag életmű-szakasz tiszteletet parancsol.
Kalapemelintést a technikát fölényesen uraló mester előtt, de legalább annyira
a szabadságukat megőrző, azt művekké formálva is demonstrálni képes ősi
anyagok, a föld, az agyag, a vas, a bronz előtt.
Ágnes von Uray termét
a nőtekintetet definiálni igyekvő különbözni vágyás, szándékoltan rossz, ám a
szándékok fölé emelten igaz elrajzolások, a boldogság mibenlétét,
megragadhatóságát és továbbadhatóságát firtató figuralitás jellemzi. Naplószerű
személyesség, társadalmi kontrollra és cenzurális elvárásokra fittyet hányó
természetesség. Ha meglátogatják az Uray (alias Szépfalvi) szobát, ne mulasszák
el a kézírásos képcímeket is elolvasni, sőt összeolvasni: Felszívom magam fénnyel … és aztán hagyom kiáradni… Csóközön.
Faa Balázs két
munkával is beérte, a nézők, mondjuk inkább úgy, spektátor-alkotótársak
aktivitásával is kalkuláló lélekszámláló (szám-lelkesítő) computer-programmal,
és a Geometriai testek című eleve megsemmisülésre
szánt installációval. A matematika rigorózus játékszabályai, (Penrose-parkettázás)
és nullásliszt. Ha egy percre kieshetnék az egyenlő arányokra ügyelő
megynyitómondó hivatalosságból, hej de szívesen beszélnék a keleti, főképp
Indiában dívó ősi szokásról, tán még ma is megvan, hogy az emberek – leginkább
az asszonyok – varázserejű és démonűző labirintusokat rajzoltak a tisztára
sepert udvarra, a házak bejárata elé. Egyetlen vonallal meghúzott, önmagába
visszatérő kígyózó, hullámos, útvesztőket, kolamnak nevezték őket, amelyeket a
markukból kifolyatott homokkal vagy liszttel (ők inkább rizsliszttel) húztak
meg, s minthogy évezredeken át naponta ismételték, meglehetős gyakorlatra
tettek szert benne. Ezeknek a kolamn-kacskaringóknak, rituális mintázatoknak a
geometrikussá tisztult folyományát nevezték mandalának, amiket meditációs
segédeszköztől kezdve a makrokozmosz leképezéséig sokféleképpen szoktak
magyarázni. Faa Balázs komputer generálta ultramodern munkájában a kolamn-motívumok
ősisége, de a leonardói-düreri geometria is fölsejlik, s üzenetként persze ott
van a szétszórtságból a harmóniához való visszaút keresése.
Turcsányi Antal
mitologikus torzói és ellen-mitologikus maszkjai következnek, Labdakidák, vagy Kaponyányimonyók.
Egy eredetmondában megjósolt sárkányfogvetemény, vagy a sárkánytojásokból kikelő
eredetmítosz panorámázik a hátsó körteremben. Vajon az idők geológiai mélységéből,
magmafényű alvilágából spirálozik föl az iszonyat, vagy időtlenné aktualizálva kerül
át minden nemzedék vállára? Gyanítom, a mester tudja a választ, de kíméletesen
hallgat.
Nagy
Gabriellának a festészet iskolás rafinériáiról lemondó, az alapeszközök
evidenciáit és metafizikáját felmutató, a romantika és az irónia határán egyensúlyozó
szakrális művészete jelenik meg a tőlünk legtávolabbi szobában. A téma a lét
animális tisztasága, sőt e tisztaság megszentelése. Szarvaskönny, báránykönny,
bagolykönny. Gyakorlott kiállítás-látogatóként megtanultunk közvetetten látni,
áttételesen, más szemén át, ami annyit tesz, hogy a látvány intellektusunk,
kulturális hátterünk és tapasztalataink szűrőjén át juthat el hozzánk. Nagy
Gabriella épp e képnézési dogmák ellenében alkot. A kötetlen, a színről színre
látás érdekli, a spirituális érzékelés.
A kilencszögű
kaleidoszkóp kilencszeri megcsavarintása eredményeképp feltáruló színpompás
együttállás egyfajta látlelet lenne arról, hogyan panorámázik a kortárs magyar
képzőművészet 2018. február 15-én este fél hét tájban? Nézem őket, elmegyek,
visszajárok, ácsorgok. Keresem, hol hegyesedik ki a figyelem: a művészi
absztrakció mentén, a kurátori koncentráció vonalán, vagy épp a megnyitói
fontoskodás fénytörésében? Ha valaki most önök közül fölteszi a kezét és azt
mondja, hogy itten az a közös, hogy nincsen közös, vegyem már, legyek szíves,
észre. Hát úgy is jó. A kiállítás attól még megnyílhat.(Elhangzott a Műcsarnok "9 műteremből" című kiállításának megnyitóján.)
