Üdvözlet Mexikóból a 10 éves
Magyar Plakát Társaságnak! Az ünnepi kiállításon nem tudtam ott lenni, így csak idemásolom Katona Anikó megnyitóját és Korolovszky Anna fényképét, amelyeket az Internetről loptam le.
A mai
kiállítás megnyitó kettős ünnep, így a beszédem is az lesz: ünnepeljük a ma
nyíló tárlatunkat, és azt is, hogy idén 10 éves lett a Magyar Plakát Társaság.
10 év már
biztosan nevezhető egy korszaknak. Az eddigi legteljesebb magyar plakát
történeti munka, Bakos Katalin könyve 10 x10 év az utcán címmel jelent meg,
vagyis 10 év nemcsak hogy egy korszak, de lehet ezzel az időegységgel
korszakolni is.
Ha pedig
korszakolunk, akkor érdemes számot vetni (ezt teszik az itt kiállított
plakát-szelfik, de most én is) idézzük fel a múltat, az immár történetivé vált
pillanatot, az alapítást, az azóta megtett lépéseket, és a jövőbeli célokat.
Ha 10 év
már történelmileg korszak, akkor feldolgozásában alkalmazhatók a történészek
módszerei és elméletei. A mai leggyakrabban hivatkozott történész elméleti
szerző Hayden White, és az általa használt „metahistory” megközelítés, amely
relatívvá tette a történetírást, amikor felfedi: bizony objektív történelem nem
létezik, a történetírás is narratív, némileg irodalmi jellegű műfaj. És ha
nincs objektív történelem, akkor különböző, bizonyos szinten szubjektív
történelmi narratívák vannak.
Arra
gondoltam: most eljött az idő, hogy meghallgassuk a résztvevőket, a Plakát
Társaság alapítóit, az ő saját narratíváikat a Társaság múltjáról, vagyis
White-ot követve nézzük meg a szemtanúk narratíváit – egyébként ezt hívhatjuk
úgy is, hogy műveljünk egy kis oral history-t. Lehet, hogy egyesével mind
különbözőképpen fognak emlékezni a történtekre és az elmúlt 10 évre, mint
Kuroszava híres filmje, A vihar kapujában szereplői. Végigkérdeztem őket
aprólékosan, és az derült ki, hogy itt más a helyzet. Körülük senki nem akart
ferdíteni, így nem lettek nagyon különbözőek a narratívák. A 6 féle
narratívából kirajzolódott a közös történetünk.
A magyar
plakát társaság létrehozásának ötlete ugyanis 6 alapító atya fejéből pattant
ki: Árendás József, Baráth Ferenc, Ducki Krzysztof, Orosz István, Pinczehelyi
Sándor és Pócs Péter. Közülük négyen válaszoltak a kérdéseimre, ebből
kirajzolódnak bizonyos súlypontok. Vagyis – mielőtt nekikezdenénk a
szelfizésnek – kanyarodjunk vissza a 21. század hajnalára (10 évvel ezelőttre),
következzen most a Társaság rövid és szubjektív története:
A társaság
közvetlen előzménye a DOPP csoport volt, Ducki, Orosz, Pinczehelyi és Pócs
csapata, amely kulcsszerepet játszott a rendszerváltás idején az utcákat
elborító gyújtó hangú plakátjaikkal, de nagy hatású kiállításokat is szerveztek
a 90-es évektől, gyakran „DOPP csoport és barátai” (mint például Árendás és
Baráth) címmel.
A társaság
megalakulását megelőzte és elősegítette néhány kellemes közös külföldi út,
közülük a legemlékezetesebb az 1996-os japán utazás, ahol a DOPP-osok a híres
japán plakátművésszel, Fukuda mesterrel is megismerkedtek.
Hivatalosan
egyesületet alapítani azonban csak 10 fő felett lehet, és amúgyis volt itt még
sok remek kolléga, akiket nem lett volna érdemes kihagyni a buliból. Így a 6
alapító úgy döntött, mindegyikük megnevez még egy művész tagot, így jött létre
a 12+1 fős alapítói kör. (A plusz egy fő
Rostoka Vladislav szlovákiai magyar barátjuk volt). A történész itt hagy gyakorolhasson egy kis
feminista kritikát: a 13 tagból egy volt
hölgy, Keresztes Dóra, ezen az arányon azóta is igyekszünk javítani. A súlyos
férfi többség egyik oka lehetett, hogy a szerveződés minden bizonnyal alapult a
közös sörözéseken-borozásokon-pálinkázásokon (hogy ne említsük a Kristóf féle
lengyel zászlót illetve veszett kutyát), amelyben, tapasztalatból mondom, nem
mindig könnyű egy nőnek helyt állni. De erről egyik megkérdeztet alanyom sem
mesélt, ez már a történész saját narratívája.
Na de hol
is keressük a Magyar Plakát Társaság bölcsőjét? Fontos helyszín volt a Pécsi
Galéria, amelyet sok éven át Pinczehelyi Sándor vezetett, és az ottani
megnyitókon már formálódott a társaság ötlete. Hasonlóan fontos helyszín volt a
Lengyel Intézet, ahova Ducki közvetítésével juthatott be a csapat, és ahol a
hivatalos megalakulás is megtörtént.
Bármelyiküket
kérdeztem a társaság céljairól, mindenki Orosz István programadó szövegére
utalt, a sokat mondó „Baj van a plakáttal” címűre.
„BAJ VAN A
PLAKÁTTAL – kezdi Orosz – Ez abból is nyilvánvaló, hogy megalakult a Magyar
Plakát Társaság. Ha ugyanis minden rendben volna a plakát-fronton, fölösleges
lett volna létrehoznunk a társaságot. Mehetne minden úgy, ahogyan korábban.”
Azóta is
baj van a plakáttal, és azóta is sokat kell munkálkodnunk azért, hogy a
plakátos gondolkodásmód tovább tudjon élni ma Magyarországon. Tulajdonképpen ez
a fő célunk: a műfaj hagyományainak ápolása és a plakátra jellemző
gondolkodásmód életben tartása.
A
legfontosabb közös akciónak szinte mindenki az 1956 50. évfordulójára (azaz
2006-ban) rendezett tárlatot tartották, amire nemcsak nagyon jó anyag
született, de módot adott a fiatalabb generáció bevonására is, és ebből azóta
is sokat profitálunk. Emellett említették még a Római Magyar akadémián
rendezett kiállítást 2013-ból.
Megosztanám
Önökkel, mire jutottunk olyan kérdésekkel kapcsolatban, hogy miért sajátos ez a
társaság, miért különleges, és mi tartja életben?
„Hogy
egyáltalán létezik” – mondja Pinczehelyi Sándor.
„A lényeg:
hogy működjön és jó legyen ott lenni” – mondja Árendás József.
„Ilyen
szervezet nemzetközi szinten nincs, (társaság olyan tagokkal) akik nem csak
szakmai szinteken kapcsolódnak, hanem baráti társaságot is alkotnak” – mondja
Ducki Krzysztof.
Remélem,
hogy létezni fog még sokáig, jó lesz benne lenni, és mindannyian barátok
maradunk!
Az MPT
oldalán olvasható a társaság mottója: „A plakát a kor papírtükre”.
Plakátművészek fogalmazták, úgyhogy ne csodálkozzunk azon, milyen végletekig
tömör ez a mottó. Bővebben elmagyarázva: a plakát a mindennapi élet műfaja,
olyan művészet, amely benne él a korban, annak életében, és az utókor a
plakátokon keresztül egy korszak vizuális kultúráját látja.
Most
plakát szelfik készültek, vagyis mondhatjuk úgy, hogy ezek a plakátok a plakát
műfaj papírtükrei.
Direkt
választottunk egy trendi, kicsit közhelyes, mégis kortünetre utaló hívószót:
szelfi.
Orosz
István írja az MPT említett alapító nyilatkozatában: „Gyakran hallottuk a
fellengzős, öntelt jelszót, hogy a plakát a 20. század művészete. Ezt most már
úgy kell érteni, hogy: de nem a huszonegyediké. Az információ, a reklám
szerepét átvették gyorsabb, célratörőbb, hatékonyabb médiumok.”
Épp ezzel
a kihívással küzdve gondoltuk úgy, hogy most egy nagyon új, nagyon 21. századi
fogalommal próbáljuk meg értelmezni a plakátot, a 20. század műfaját.
Szelfi:
nemcsak egy trendi kifejezés, de kortünet: annak tünete, hogy ma mindennél
fontosabb az önreprezentáció. Bárki bármit csinál vagy gondol, azt a nyilvános
virtuális térben meg is akarja mutatni: és ez nem is áll olyan távol a plakát
műfaj lényegétől, hiszen ez a műfaj is a széles nyilvánosság megszólításával
válik/válhat élővé.
Ez a
plakát-szelfizés egyfajta önreflexióra volt felhívás: jubileumi pillanatban
vagyunk, nézzük meg, ki mit gondol a plakátról mint műfajról, és/vagy hogyan
gondolkodik önmagáról a plakátot készítő alkotó?
Fogalmazzuk
ezt meg képileg, tömören, frappánsan, valóban plakátosan.
Azt
hinnénk, milyen életidegen feladat, ilyet a plakát-virágkor huszadik században
biztos nem kapott éles megrendelésként senki.
Holott: dehogynem!
Abban a
korban, amikor rendszeresen rendeztek plakátkiállításokat, igazi
plakát-sereg-szemléket, mégpedig rangos helyszíneken, mint a Műcsarnok, vagy az
ide közel eső Dorottya utca, ezeket is plakátok hirdették, és nem volt mindegy,
ki kapja, és hogyan oldja meg a műfaj ars poeticájának tekinthető feladatot.
Hadd
említsem meg csak a legfontosabbakat! 1945 után, a politikai plakát egyik igen
rövid és nagyon ígéretes korszakát követően 1948-ban rendezték az első
nagyszabású plakátkiállítást az aktuális termésből, amelynek a fiatalabb
generáció tagjai közül többen is terveztek plakátot. (Igen, egy kiállításnak
volt több plakátja!) Ezt a tárlatot hirdette Reich Károly híres trombita-szem-kakasa,
Zala Tibor tervén messzi távlatot látunk hirdetőoszloppal és palettával, de
Rohonyi Károly és Gábor Pál is
tervezett, ezeken szintén szimbólumként szerepel a hirdetőoszlop.
Eltelt
néhány sötét év az ötvenes évek terrorjában és a szocreál egyeduralmával, míg
nem 1956 tavaszán újra modern felfogású plakátkiállítást rendeztek. Az 1956-os
tárlatot hirdette Gábor Pál kompozíciója tiszta síkokkal és betűkkel, Máté
András kakasos plakátja, és Tamássi Zoltán hirdetőoszlopból kiugró figurája is.
Ezt
követte az 1958-as tárlat, amelyet Darvas Árpád piros-fehér kakasos, látványos
plakátja hirdetett, Darvas egyik korai főműve. (Hadd jegyezzem meg itt, hogy
sajnos idén temettük Árpádot, aki társaságunk fontos tagja, sokunk barátja
volt. Halálakor azt írtam a Társaság honlapjára, hogy Árpád nincs többé köztünk
– és ezen sok barátunk joggal felháborodott, hiszen a műveivel mindig köztünk
lesz! Most plakátjain kívül látható a vele készült utolsó interjú is, remélem
így még inkább velünk van a mai estén.)
Visszatérve
a plakátkiállításokra, és a nagy nevekre, akik a műfaj önreprezentációit
ezidáig megfogalmazták: 1960-ban a műfaj múltját is feldolgozó kiállítást
rendeztek, ezt nem kisebb művész, mint Papp Gábor tipografikus plakátja
hirdette, és ő tervezte a katalógust is.
1972-ben
Szilvásy Nándor (szintén egykori tagunk) alkotta meg a plakátkiállítás számára
híres szimbólumát: az ordító lábas fejű P betű-t.
1986-ban
az eddigi legteljesebb áttekintő kiállítás valósult meg 100+1 éves a magyar
plakát címmel, amelyet Kemény György (tagunk) hatalmas ordító arccal
reklámozott, ami feldőlni látszott a Műcsarnok lépcsőin.
A plakát
öndefiníciójához sokféle jelképet használtak: hirdetőoszlopot, ami a plakát
helyére utal, a rikoltást, kiáltást hangsúlyozó kakast, trombitát, ordító
fejet, vagy éppen a tekintet megragadását szimbolizáló szemet.
Most sok
művész vallhat egyszerre, és a plakát műfajt mai szimbólumok és vizuális
megoldások jelenítik meg. A munkák között van tipografikus, van rajzos, fotós,
van saját sorsra, pályára és önképre reflektáló, van a műfaj egészére, vagy
éppen a szelfizés filozófiájára szimbólumot kereső alkotás is.
A
Társaságunk nem szeretne bezárkózni, sőt, akkor él igazán az általunk szeretett
műfaj, ha minél többen csinálják, és minél inkább keressük a kapcsolatot
egymással is. Ezért vettünk be idén két tehetséges, fiatal új tagot, és ezért
jelenik meg itt a jubileumi kiállításon az MPT tagsága 6 meghívott barátjukkal
együtt. Éppen úgy, ahogy a történet elején a DOPP meghívta barátait, majd az
alapítók hívtak még egy-egy művészt a csapatba. (Úgy tűnik, mágikus a hatos
szám, hisz ennyien voltak az alapítóink is).
Remélem,
hogy a sokféleség csak használ nekünk, és a plakátokat nézegetve tudunk együtt
örülni az elmúlt 10 év eredményeinek, nosztalgiázhatunk, beszélgethetünk. Nem
is szaporítom tovább a szót, kívánok jó szelfizést a plakátszelfikkel!
Budapest, Fúga, 2015. november19.
