HALÁLFEJ ALULNÉZETBEN

Ott a National Gallery 4-es számú termében úgy van a Követek kiállítva, és a magyarázó szöveg is arra biztat, hogy a kép jobb oldalára állva, ferdén lefelé nézve kell keresni az ideális látószöget. Ugyanezt ajánlja John North is, azzal a különbséggel, hogy ő pontosan tudja – hiszen egy egész könyvet szentelt a témának –, hogy éppen 27 fokos szög alatt láthatjuk meg a halálfej torzításmentes képét. Nem a szöggel van a baj, hanem az iránnyal. Van ugyanis egy másik nézőpont, ahonnan szintúgy élethű koponyának látszik az anamorfózis. Balról és alulról. Igen, ha a hosszúkásra torzított forma tengelyére illeszkedik a szemsugár, onnan balról is, éppen az ellenkező oldalról, kifogástalan a kép. A festmény reprodukcióin könnyűszerrel ellenőrizhetjük, a valóságban körülményesebb lenne, hiszen a kiállító terem padlójára fekve, a látogatókat megrémítve és a teremőrök türelmével játszva sikerülne csak megtalálni a megfelelő helyet. (Persze azért így sem lehetetlen: kipróbáltam!) Nem kell túl sok fantázia ahhoz, hogy olyan helyzetben képzeljük el a festményt, ahol ez a balról-alulról szemszög természetesnek hat. Egy lépcső melletti fal jöhet számításba, vagy a fal a lépcső tetején, amelyen a haladási iránnyal párhuzamosan függ a kép. Egy kényelmes emelkedésű díszlépcső dőlésszöge ráadásul éppen megegyezik azzal a bizonyos 27 fokos szöggel, a John North által kiszámított tengellyel, ahonnan nézvést a legjobban láthatóvá válik az anamorfózis. Aki a lépcsőn halad, nem is nagyon tud másfelé nézni, mint fölfelé, a célja felé, vagyis a koponya irányába. Nem is kell neki elmagyarázni, hogy ott azon a fönti képen van egy elrejtett ábra, mert eleve csak azt látja, a hagyományosan nézendő kép csak később, fokozatosan válik láthatóvá számára a lépcső tetejére érve. Ha el akarjuk dönteni, melyik az igazi nézőpont, az-e, amelyet a National Gallery kiállításrendezői ajánlanak, vagy amelyet az imént ismertettem, akkor elegendő a kép hatásmechanizmusát megvizsgálnunk. Az első esetben a kettős portrét látjuk meg először, a második esetben csakis a koponya látszik, és amikor „eltűnik”, vagyis a néző szembe találja magát a festménnyel, akkor már eleve a „memento mori” üzenetével néz szembe a két szereplővel. Az első esetben, a szokásos módon szemlélődve elgyönyörködünk a kettős portréban, s csak ha felhívja valaki a figyelmünket, akkor húzódunk a fal mellé, hogy onnan is megnézzük a képet, ahonnan amúgy eszünk ágában sem lett volna. Vannak, akik szerint Polisyban a kastély szalonjában egy ajtó mellé volt akasztva a kép, s ha azon az ajtón kiment valaki, s távoztában visszanézett, akkor láthatta meg a koponyát. Észrevette, vagy sem, a véletlenen múlott. Ha szerencséje volt, oldalt pillantott, s ha nem esett hasra, feltárult a titok. A lépcsőző látogatónak nem volt szüksége szerencsére, ő biztosan meglátta a koponyát. Aligha kell bizonygatnom, hogy ebben az esetben a kép megtekintésének pontosan végiggondolt, másodpercekre, vagy ha tetszik, lépcsőfokokra átszámítható dramaturgiai rendje van, a hatás, az üzenet, pedig összehasonlíthatatlanul erősebb, mint az általánosan elfogadott nézőpont esetében. Minthogy a festmény egy meghatározott helyre, Dinteville Polisyban álló kastélyába készült, biztosra vehetjük, hogy a követ pontos helyszínrajzot készített, amikor a kompozíciót, illetve a kép majdani elhelyezését kigondolták.

Egyszerűbb lenne eldöntenünk, jobbról vagy balról nézendő-e az anamorfózis, ha nem csupán egy elnyújtott formát látnánk, hanem ennek a formának a tőlünk távolabb levő részletei nagyobbak is lennének. A perspektíva szabályának megfelelően a messzebb lévő dolgok kisebbnek látszanak, az anamorfózisok esetében viszont megfordul a helyzet, a jó helyről nézett anamorfózisnak éppen az eltúlzott, a “felgyorsított” perspektívát kellene visszatorzítania.  Nos, a Követek anamorfózisa egy elnyújtott ábra, amelyen a perspektíva jól ismert hatásai szinte egyáltalán nem jelentkeznek. Ebből egyelőre még csak az következik, mindegy, hogy jobbról vagy balról keressük-e meg a koponyát, gyakorlatilag ugyanazt kell látnunk. Ha “szabályos” perspektivikus anamorfózist szerkesztett volna a festő (aki talán Holbein volt, talán más), olyasmit, mint Leonardo vázlatrajzai a Codex Atlanticusban, vagy William Scrots VI. Edwardja a National Gallery portré szekciójában, akkor a képek hosszanti oldalát kijelölő ortogonálisok megnyújtásával könnyűszerrel megtalálható lenne a pont, ahonnan bámészkodnunk kell. Nem nehéz belátni, hogy minél kevésbé tartanak össze ezek az ortogonálisnak nevezett segédvonalak, annál távolabbra kerül a nézőpont. A Követek esetében egyáltalán nem tartanak össze, tehát a “végtelenben” van, ami a gyakorlatban annyit jelent, minél messzebbről nézzük a képet, annál jobban látszik a koponyának a koponya. Ez a messziről nézés a National Gallery 4-es számú termében egyáltalán nem oldható meg. Egy átlagos magasságú ember, ha jobbról nézi a Követeket, legfeljebb másfél méterre távolodhat el, aztán már képtelen a kívánatos 27 fok körüli szögből nézni az anamorfózis irányába, balról pedig még rosszabb a helyzet, a padlón csúszva-mászva sem lehet néhány arasznál távolabb kerülni.  A lépcsősor tetején való elhelyezés ideális megoldást kínálna, a National Galleryben azonban valamiért gondosan ügyelnek rá, hogy ilyesmi ne juthasson az eszébe senkinek. Őszintén szólva elég kínos lenne, ha egyszer csak kiderülne, hogy máshonnan jobban működik a kép, a legutóbbi restaurálás során ugyanis kínos precizitással meghatározták, hogy honnan kell nézni a koponyát, (12 centiméter a kép síkjától, 1 méter 4 centi a kép aljától és 79 centi a jobboldali kerettől) és a retusmunkát igencsak meghatározták ezek az adatok. Gyakorlatilag a „jobbról-fölülről” prekoncepció jegyében átfestették a koponyát.   

Érdemes a korszak többi anamorfikus képét is felidézni, hátha segítséget kapunk a kérdés eldöntésében, jobbról vagy balról nézzük-e a Követek anamorfózisát. Akad köztük ilyen is, meg olyan is, sőt vannak, amelyeket mind a két oldalról meg kell nézni. Volt már szó Erhard Schön négy portrét ábrázoló fametszetéről, amelynek felső szegmenséből V. Károlyt úgy lehet meglátni, ha balról nézzük a lapot, alatta V. Ferdinándot jobbról kell nézni, aztán VII. Kelement megint balról és I. Ferencet jobbról.  Cserélődnek tehát az oldalak, nincs kitüntetett irány, egy dolog azonban kivétel nélkül mindegyik képre jellemző. Az anamorfikusan eltorzított forma a kép széle közelében végződik, szinte kifut a képből. A Követek anamorfózisa is kifutó, de csak a kép alsó oldalán. Az ellenkező irányban, a jobb oldalon meglehetősen messze van tőle a kép széle. Ez is a “balról-alulról” nézetet igazolja. A festmények esetében ott, ahol az anamorfózis és a képszél találkozik, egy kis vájat van a keretekben, segítendő a látószög megtalálását és megkönnyítendő a szemlélődést.  A Követek keretében nincsenek vájatok egyik feltételezett nézőpont irányából sem, igaz a jelenlegi keret nem is az eredeti, 1900. körül készült, ráadásul elég magas a pereme, mintha a készítők nem gondoltak volna az anamorfózis meredek szögből való szemrevételezésére. A kép alsó szélénél, ott ahol az anamorfózis kifut, indokolt lenne az a bizonyos, a koponya tengelyét meghosszabbító vájat. Azt hiszem, szinte biztosan tudom, honnan kell meglátni a Követek koponyáját. Valódi bizonyíték azonban az lenne, ha a Dinteville család kastélyában, Polisyben megtalálnám azt a lépcsősort, és a lépcső tetején azt a falat, ahol valaha a festmény lógott. 
(Aki kíváncsi rá, hogy megtaláltam-e azt a bizonyos lépcsőt, szerezze be A követ és a fáraó című könyvecskét.)
A fenti fényképet Haris Laci készítette 2014. augusztus 26-án, félórával a zárás előtt, amikor a teremőr már túl fáradt volt, hogy kiakadjon azon, hogy az egyik látogató hasmánt, laposkúszásban közelíti meg ifjabb Hans Holbein német festő Követek című képét.

HIROSIMA (ZSÍRBÖDÖN NÉLKÜL)

24 éve, 1990 augusztusában már jártam itt, akkor a Vigyázat lépcsőt mutatták be. A fesztiválpalota ugyanaz, a szálloda is, sőt a kabócák is épp olyan hangosak. Néhány régi ismerős is felbukkan: Namiki, Minami, Ninomiya Yoko. Akkor egyedül voltam magyar, most viszont mi vagyunk a díszvendégek, mert mint az Orosz Marci és Anna által szerkesztett katalógusból kiderül, pont száz éves a magyar animáció. 250 filmünket vetítik, Auguszt-bejgliket majszolnak a japcsik a fogadásokon és a két kiállítás egyikén Dóra filmgrafikáit nézegetik. (A másik kiállító sem akárki: Norman McLaren.) 
P.s.: Ha már az animáció centenáriumát üljük, illene megmutatni azt a bizonyos száz éves filmet, Kató-Kiszly István Zsirb Ödön című opuszát is, de hát – ilyen a mi formánk –, a film elveszett. Egyelőre Marci sem találja, pedig ő még Béla ügyben sem hagyta magát. Béla – ez volt a címe az első magyar avantgard mozinak, egy Gerő György nevű fickó forgatta 1926-ban. Természetesen ez is eltűnt (a bolondházba csukott trockista szerzővel egyetemben), megmaradt viszont a forgatókönyve (az IS című dadaista lap közölte 1924-ben) és tíz apró képkockája. Ekkor jött Marci, rávett egy clevelandi médiaművészt, Bruce Checefskyt, hogy próbálja meg rekonstruálni a filmet. Az amerikai ráállt, az eredmény még éppen látható a Nemzeti Galériában az Életre kelt (film)kísérletek című kiállításon. Aki még ennél is okosabb akar lenni, kattintson ide, meg persze nézze meg a kiállítást a Galéria legfölső emeletén.

OPUSCULUM