TÉR-JÁTÉKOK

A  "Csiperó Fesztivál" című Európai Gyermek és Ifjúsági Találkozó részeként július 6-án, vasárnap délután négy órakor a kecskeméti Fő téren kerül sor Orosz István képzőművész "Tér-Játékok" című szabadtéri kiállítására, amellyel egykori tanárát, a hetven éves Rubik Ernőt köszönti. A kiállítás megnyitó beszédét maga a felköszöntött: Rubik Ernő mondja majd.

SOPRONI FINISSZÁZS

Lezajlottak a diplomák az AMI-ban, és egy füst alatt én is elkészítettem a soproni záróvizsga-dolgozatomat, íme:

Hány euró jut egy rumcsempészre?

Falábú, mindegy, nőd lett végre.

Skandálj egy népdalt Atakámról,

Kerül majd gitár Zirc várából,

Balettcipőben Kárász Nelli

elhúz nyaralni, nincs már semmi,

Csupán egy rím a vers végére

Kacskaringózó ábécébe'.

A költemény valószínűleg érthetőbb lesz, ha az alább következő lábjegyzeteket is végigböngészi az olvasó.

Bernát Barbi diplomamunkája euro pénztervekből állt.

Gilicze Gergő egy Rumcsempész című társasjátékot tervezett.

Csepella Olivér a Csak neked kislány nevű zenekar arculatával diplomázott, az egyik számuk egy falábú nőről szól.
Jánosi Niki népdalokból válogatott össze egy könyvsorozatnyit, amit aztán illusztrált is.

Kontár Emese egy Atakám nevű ősmagyar katona kinézetét, öltözetét és harci felszerelését rekonstruálta.

A zirci Kőrös Jan egy gitármanufaktúra emblémáját tervezte újra.

Kovács Adri a Győri Balett grafikai arculatát készítette el.

Berényi Zsófi Németh László Iszony című könyvét illusztrálta, amelynek főszereplője Kárász Nelli.

Nádi Bogi pedig egy kacskaringós indákkal, kacsokkal szerteburjánzó ábécét rajzolt. 

85. KÖNYVHÉT

...és tizedszer az én plakátommal (na jó, majd még egyszer utána számolok) meg néhány erotikus illusztrációval Weöres Priapos című könyvéhez (a Helikonnál keressétek.)

VILÁGHÁBORÚ LESZ

Egy újabb szakasz  "Sakkpartiból", ezúttal a 13. fejezetből. Aktuálissá az teszi, hogy ma délután volt a Gödöllői Iparművészeti Műhelyben rendezett, az első világháború kitörésére emlékező "Mű-Történetek" című kiállítás megnyitója, ahol fel is olvastam ezt a passzust.

           Esett már szó, igaz csak egy apróbetűs széljegyzetben Alekszandr Lvovics Parvusról. Illett hozzá a dolog, tudniillik a kisbetűs marginália, mert mindig szeretett meghúzódni valahol a háttérben, még ha fizikai adottságai nem is különösebben predesztinálták erre. Óriás medve volt, másfél mázsa, hínárszín szemekkel és olyan pocakkal, amilyet csak a karikatúraújságok (Simplicissimus) nagytőkései hordtak, kövér ujjain pecsétgyűrűk csillogtak és hatalmasakat prüszkölt aranyfedelű burnót-szelencéjébe. Még a furcsa latin álnév mögött (Parvus azt jelenti, kicsi) sem igazán sikerült elbújnia. Ott volt az első forradalomnál és látva a teszetosza revolucionyernek ügyetlenségét elhatározta, hogy segít. Pontosabban segítő kezet nyújt – az igazi neve ugyanis Dr. Helphand volt. (A valódi meg talán Israel Lazarevich Gelfand.) A segítség alatt persze nem jótékonykodást kellett érteni, Parvus ugyanis (nevezzük mégis így, mert ezen a néven fogja emlegetni Gorkij is), a forradalmat kizárólag üzleti szempontból volt hajlandó értékelni. Ragyogó elme volt (Nietzsche tanítványa), de minden gondolata a pénz körül forgott. A forradalom kereskedője, kalmárja, zsibárusa, handléja, kupece – biográfusai nem nagyon kényeztették el, ha jelzőket kellett találni rá.  Elhatározta, hogy Európa leggazdagabb embere lesz, és úgy gondolta, hogy a cári birodalom megdöntése épp megfelelő eszköz célja megvalósításához. A forradalomhoz sok minden kell, az anyagiak és az éceszgéber mellett jó, ha akad egy karakteres arcélű vezér is, valaki, akiről majd szobrokat lehet mintázni, akiről könyveket lehet írni, és aki nem ódzkodik a marionett szereptől, sőt talán észre sem veszi, ha zsinóron mozgatják. Parvus első választottja Trockij volt, de róla hamar kiderült, hogy túlságosan önfejű, hogy hamar elragadja a hév, hogy reménytelenül idealista. Lenin ugyan lassabb felfogású volt, kevésbé karizmatikus szónok, és külső adottságaiban is messze elmaradt a filmszínész Trockijtól, viszont sokkal befolyásolhatóbbnak mutatkozott és már régóta fölnézett Parvusra (amit a köztük lévő fél rőf különbség miatt nem csak jelképesen kellett érteni). 1900-ban ismerkedtek meg, Parvus rögtön rábeszélte Lenint az Iszkra folyóirat kiadására, sőt kivitelezőt is ajánlott: saját müncheni nyomdáját. A schwabingi ház egyébként, amelynek pincéjében az illegális nyomdagép zakatolt, a századforduló táján az orosz emigráció és a baloldali német értelmiség találkahelyévé vált. Parvus ekkoriban már német állampolgár, és ebbéli minőségében próbál pénzeket találni a cár ellen morgolódó emigránsok, illetve az Oroszországban tüntető munkások támogatására. Dolgozik persze saját szakállra is, leginkább a fegyverkereskedelemben utazik (ha kell, gabona-, sőt óvszerszállítmánynak álcázva az árut), és gyönyörűségét leli minden új háború kirobbanásában. Szabadkőműves és kommunista, bár alighanem képes lenne egyik napról a másikra az aviatika, a szüfrazsett mozgalom vagy a futballklub alapítás meggyőződéses hirdetőjévé válni, ha ott nagyobb pénzeket látna. A csak három évvel fiatalabb Lenint lenyűgözi, hogy mindent előre lát. Megjósolta a japán háború kitörését, aztán az elvesztését is, tudta, hogy a vereség és a megalázó béke belső elégedetlenségre vezet, amiből egyenesen következik majd az 1905-ös forradalom. Azt is el lehet hinni neki, hogy hamarosan világháború lesz. Oly egyszerűen és pontosan fogalmaz, hogy lehetetlen kételkedni benne. Minden információját az újságokból szerzi, pontosabban az újsághírek nyomán találja ki. Az újságok hazudnak, szemérmetlenül, de következetesen. Az ellenirányú hazugságokból remekül ki lehet silabizálni az igazságot. Három titkárával három nyelven olvastatja föl a napilapokat, miközben egy negyediknek diktál. A sok kis német nyelvű ország nem véletlenül lépett szövetségre. Gyarmatokat akarnak végre ők is, meg piacot, ahol eladhatják a sok bóvlit, ami dől a futószalagokról. Egyelőre Törökországban látják a beteg embert, tőle lehet a legkönnyebben területet szerezni. A japán kaland miatt a cár keletre már nem mehet, neki is a Boszporusz kell majd, hogy kedvére hajókázzon a Földközi tengeren. Nagy szláv föderációról álmodozik, központjában az új fővárossal, Sztambullal, Konstancinápollyal, Bizánccal. Az új nevét még nem meri kimondani, mert babonás, de már tudja: Carigrád. A német császár meg az öreg Ferenc Jóskával is hajlandó összeállni, hogy mégis inkább az övék legyen a Balkán. Bosznia-Hercegovina már meg is van szállva, csak idő kérdése, mikor jelentik be az annektálást, nyilván akkor, amikor elég erősnek hiszik magukat, hogy kenyértörésre vigyék a dolgot a szlávokkal. A cárral. Mert azt már az oroszok sem hagyhatják szó nélkül. Az, hogy Németországot is meg Ausztriát is megmentette egyszer Oroszország, az egyiket Napóleontól, a másikat meg Kossuth Lajostól, az égvilágon nem jelent semmit. Az országok ugyanúgy nem szeretnek hálásnak lenni, ahogyan az emberek sem. Attól se tartson Iljics, hogy az összes európai uralkodó unokatestvér, most még egymás ezredesi egyenruháját öltik fel, ha együtt parádézgatnak, de egymás torkának fognak esni, ha az érdekük úgy kívánja. Amiről Marx és Engels csak álmodozott, az nekünk megadatik: a világháború. Világháború lesz, ami világméretű polgárháborúvá változtatható.

               Parvus 1908-ban úgy utazott el Isztambulba, hogy a török forradalom kirobbantásáért járó titkos ügynöki előleget német márkában, orosz rubelben és osztrák-magyar koronában is fölvette. Mindezt persze nem kötötte Lenin orrára, azt viszont sikerült megértetnie vele, hogy előbb-utóbb rá fog jönni Németország is és Oroszország is, hogy a dologban enyhén szólva ellenérdekeltek, vagyis ha ugyanazokra a területekre ácsingóznak, akkor egymással is hadba kell lépniük. A németek érdeke az lesz, hogy belülről is gyöngítsék a cárt, magyarázza, vagyis segíteni fogják az orosz forradalmárokat. Pénzzel fogják segíteni önöket, és higgye el, Iljics, pénzük az nagyon sok van. A virsli ujjak morzsolgatni kezdik Lenin kabáthajtókáját. Sok van, és dőlni fog. Az Öreg agyán egy pillanatra átszalad, hogy vajon a német szocdemeknek is ajánlgatja-e Parvus a cár pénzét az ottani fellazítás érdekében, és vajon azzal bíztatja-e őket is, hogy dőlni fog a rubel, de aztán más jut eszébe. Jelizavetára gondol, Lisére, arra, hogy milyen jól eligazodott a római vendéglők étlapjain, és mennyire olaszosak voltak a gesztusai: beszéd közben úgy mozgott a keze, mintha egy közibük állt hattyú tollazatát akarná felborzolni. Lenin Parvus hatására kezd el a világpolitikára figyelni és a nemzetközi események összefüggése iránt érdeklődni. Parvus pedig szívesen leckézteti: a cár jelentéktelen, mindegy, hogy mit akar, Oroszországot két ember irányítja, egy vaskezű reformer és egy őrült pap, Sztolipin és Raszputyin. Minden porcikájukban különböznek, de egyformán ellenzik a háborút. Őket kell eltenni az útból. Ellenezné persze a nép is, tiltakoznának a parasztok, ha tudnák, hogy a háború kitörésekor érvénybe lép az alkoholtilalom, de azok nem látnak tovább az orruknál. Minden tökéletesen kalkulálható, bátyuska, még akkor is, ha olykor a véletlenek átrendezik a képleteket. Sípolva veszi a levegőt. Ha a történelemnek szüksége van valami ürügyre, hogy kirobbanjon egy világháború, higgye el, akkor azt meg is fogja találni. Már régóta kísérletezik vele óriáslaboratóriumában. Kivégzőosztag elé taszigál egy elkóborolt herceget,  elnyiszálja a más vallásra tért boltosok torkát,  éjszakai halászbárkákat küld flottacirkálók útjába,  konyhakést döf egy sztarecbe, vagy csak valahol valami trónörököst nekikocsikáztat egy arra repülő puskagolyónak.  Tessék csak kiválasztani a legragyogóbb casus bellit. Semmi kétség, háború lesz, sőt egymásba érő háborúk sokasága, talán már varrják is valahol az ellenséges egyenruhába öltöztetett bábukat, hogy újra a katonavonatok mozdonyának orrára kötözzék őket, ahogy a japán háború idején tették, legföljebb az a kérdés, hányféle mundérra lesz szükség.

A MONTE VESUVIÓN

Jöjjön egy újabb részlet a Sakkparti a szigeten című, megjelenés előtt álló könyvből, ezúttal a 45. fejezet elejéből.

Miközben a lenti konzílium dolgavégezetlenül föloszlik, embereink végre felérnek a kráter peremére. Itt már az alvilág gőzeit kell lélegezni. Az ő bajukra ugyan nem javallt, de köszvényre vagy kötőhártyalobra állítólag hasznos lehet.  Belenéznek a lábuknál ásító sötét fortyogásba és nagyon-nagyon jelképesnek érzik a percet. Olyannak, amit valahogy meg kell örökíteni. Valószínűleg egyszerre jut eszükbe a megoldás, bár Lenin szerint az író veti fel, Gorkij szerint viszont az Öreg proponálja: hugyozzunk bele! Már gombolják is a sliccüket. Egy csöppet persze zavarban vannak, nem is indulnak be rögvest a csatornák, koncentrálni próbálnak, egymást lesik a szemük sarkából, nekünk meg marad a belehelyezkedés a skurcos nézőpontokba, meg marad gondolatolvasás. Ilyenkor persze a krónikás épp úgy feszeng, akár az olvasó, próbálna gyorsan túl lenni a dolgon, de van, amit nem lehet siettetni. Sőt, mentül jobban siettetnénk, annál lassabban megy. Lenin az alacsonyabb, vagyis közelebbről szemrevételezheti az író szerszámát. Hosszú, kajla muzsikfütykös. Az a fajta, amelynek mérete nem sokat változik az erekció során. A langaléta Gorkijnak jócskán előre kellene dőlnie, hogy ő is lásson valamit a lényegesen kisebb lenini szervből, ő persze sokkal szemérmesebb ennél. Még abba is bele szokott pirulni, ha egy múzeumi akt kerül elé, testiségre utaló szó, pláne obszcén kifejezés pedig nagyítóval sem található a regényeiben.  Mivel a kráter peremén amúgy sem túl biztonságos dülöngélni, ne is hagyjuk neki. Tudjuk így is, mire kíváncsi. Két szóbeszédet szeretne ellenőrizni: tényleg szifiliszes-e Iljics, ha már az imént nem vallott színt, és vajon tényleg zsidó-e? Alighanem, ha a látószög megfelelne, akkor sem kapna kielégítő feleletet, mi meg akár a gorkiji nézőpont felvétele nélkül is megkockáztathatjuk a válaszokat. Tudjuk, hogy a betegség jelen stádiumában, abban az évekig húzódó látens állapotban, amelyben több mint tíz éve él Lenin, már nincsenek szemmel látható jelei a szifilisznek. A kór persze javában dolgozik, de már rég nem a pénisz van a támadás centrumában; nincsen mit nézni rajta. Nem érdemes vizslatni a körülmetélést sem. Ha számon tartja is Lenin az anyai dédnagypapát, a zsitomiri Mozesz Blankot, koránt sem büszkélkedik vele. Pravoszláv szokásoknak megfelelően keresztelték és iskoláztatása is a korabeli orosz hagyományok szerint zajlott. Valószínűleg eszébe sem jut, hogy szorosabb kapcsolatba kerülhetne Marxszal, vagy a bolsevik vezérkar zömével, ha kigöngyölné a teljes családfát; pontosabban nem jutna eszébe, ha nem épp mostanság emlékeztetné rá a cári titkosrendőrség agyafúrt módszere. Ekkortájt, az 1905-ös forradalmat követően kezdik el ugyanis terjeszteni a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét.  Az Ohrana műhelyében készített pamflet egy világméretű zsidó összeesküvéssel próbálja kapcsolatba hozni a forradalom illegalitásba került irányítóit, s bár a célközönségnek csak töredékét érik el (nincsenek oly sokan oroszföldön az olvasni tudók), érthető módon konspirációs követelmény lesz a származás titokban tartása.  Lenin sokadízigleni zsidósága legföljebb nyolc évvel halála után, 1932-ben válhatott volna köztudottá, amikor nővére, Anna Uljanova egy Sztálinnak írt levélben kiteregette azt. Sztálin persze, aki éppen akkoriban kezdte antiszemita ámokfutását, nem hozta nyilvánosságra a levelet, Uljanovának is megtiltotta azt, így bizonyára Gorkij sem értesült róla. Ha valami szöget üthetett volna a fejébe, az egy közelmúlt beszélgetésből kiragadott mondat: „Az okos oroszok mindig zsidók, vagy legalább van bennük valami zsidó vér.”  Gorkijban azonban föl sem merült, hogy Lenin sajátmagára gondolt; ha okos zsidó került szóba, neki mindig csak Parvus járt az eszében, és tudta, hogy az Öreg is gyakran gondol rá, olyankor is, amikor egész másról van szó. Na persze, hogy egy kicsit árnyaltabb legyen a kép, nem árt figyelnünk a hangsúlyokra. Az „okos” jelzőt például az író biztos másként ejtette ki. A zsidót meg ne firtassuk. Egy 1917-es cikkében mindenesetre „színorosz bűnösnek” nevezte Lenint,  bár nyilván nem azért, mert időközben csalhatatlan bizonyítékot szerzett volna annak származásáról, inkább, mert az írás filoszemita hangütéséhez nehezen passzolt volna, ha történetesen a főbolsevik is zsidó. Később egy emigráns orosz lapnak adott interjúban a zsidógyűlölet terjedését magyarázva azt mondja, otthon őt is zsidónak tartják, mint minden bolsevik vezetőt Lenintől lefelé.  Úgy tűnhet, voltak olyan idők, amikor a két szó egymás szinonimájává vált, ami igencsak megnehezítette a tisztánlátást. Azt kell hinnünk, hogy ami ott a Monte Vesuvión nem vált láthatóvá, az Gorkij számára később is titok maradt.

HA MAJD ...

ha majd egy megnyitón,
vagy nem tudom, lehet,
hogy rám köszönsz a metrón,

ha dolgozni megyek;

a helyszín voltaképp

mindegy, s az sem titok,

hogy nem én leszek az

majd, csak hasonlítok;

s te is emlékeztetsz

arra, aki talán

egy versem olvassa

e lap túloldalán.

BOLDOGOK

- Mondd meg nekik, hogy legyenek nagyon boldogok.
- Szóval nem jöttök föl az esküvőre?
- Egész életükben, minden nap.
- Apu, minden nap nem lehet boldognak lenni. Néha boldogtalanság is kell, hogy értékelni lehessen a boldogságot. Majd azt mondom, hogy sokat legyenek boldogok. 75 százalékban boldogok, jó lesz?
- Nem, inkább 85. De mégse, ilyet nem lehet kívánni. száz százalék és kész.
- Te mondod, aki minden boldogtalanságversenyen dobogós lennél?
- Akkor azt mondd nekik, hogy legyenek nagyon boldogok.