A NÉCSISZTY

Április a végét járja, vidámabb – vagy bolondabb – dolgok is eszembe juthatnának róla, de most történetesen a sakkozóimra gondolok. 106 éves a parti. 2008 áprilisában, amikor épp 100 éves volt, egy akkori jegyzetben már beígértem a könyvet, kész is vagyok vele jóideje, de aki kiadná, azt mondja, türelmesen és kényelmesen szeretné intézni a dolgot. Hm. Ez talán, annyit tesz, hogy meggondolta magát? Persze abban sem volna csodálkoznivaló, hiszen akár kínossá is válhat egy regény, amelyik Leninről szól. Meg Bogdanovról. Meg Gorkijról. Egy kinyomtatott, bekötött, lapozható, nézegethető, sőt szagolgatható könyvvel nem tudok versenyezi, egyelőre nem is akarok, de ha már itt ez a blog, ideteszek egy részletet azok kedvéért, akiknek már kifecsegtem valamit, vagy akik előtt mostanáig titkolóztam. Aztán, ha lesz rá érkezés, jöhetnek más passzusok is.  Ez itt az 57. fejezet részlete.

- Mi az apja faszát gondolkozik annyit?  A mondatból azt kell kihallani, nem is annyira Bogdanovnak, mint inkább a közelben tébláboló kibiceknek, vagy azoknak, akik már a szomszéd asztalnál durákoznak, hogy ha ő, Vlagyimir Iljics Uljanov is ennyit töprengett volna minden lépés előtt, akkor korántsem így állna a játszma. Lenin tehát nem üvölt, legfőképpen azért nem, mert tudja, hogy Bogdanov éppen erre vár. Fegyelmezettnek kell maradnia, még ha ez az adott helyzetben roppant nehéz is. A sakkpartit ugyan már aligha nyerheti meg, a köztük zajló játszma viszont még nem dőlt el. Abból akár győztesen is kijöhet. Ekkor jut az eszébe az ásítás. Ezzel, egy mindenki által észrevehető hatalmas ásítással jelezheti, mennyire nem fontos számára ez az egész, hogy mily mellékes, milyen jelentéktelen, és hogy már módfelett unja. Bogdanov bizonyára mindent megtenne, hogy érdemi partiként vonuljon be a játszma a bolsevik párt történetébe, nem kétséges, az ő esetében ez komoly presztisnyereség lenne. De csak akkor, ha ez tényleg egy komoly játék. Ha sikerülne nyilvánvalóvá tennie az ellenkezőjét, ha bizonyítottá válhatna, hogy csak álmos unaloműzésről volt szó, enervált, szóra sem érdemes bábutologatásról, kelletlen, apatikus időmúlatásról, talán még nevetségessé is tehető a túbuzgó Bogdanov, aki egy ilyen semmiséget szeretne meglovagolni. Az persze kevés, ha csak a teraszon tébláboló néhány emigráns látja; a dolgot dokumentálni is kell. ... Leninnek egyáltalán nem esne nehezére az álmos pártvezér szerepének eljátszása, bármilyen jó hatással volt is rá az éjjeli ugatás, mégiscsak hiányzik a megszokott öt-hatórányi alvás. Most azonban ébernek kell lennie, egy álmos ember ásítását nem lehet pontosan időzíteni, csak higgadt, friss alakítás vezethet eredményre. Próba nincs, ismétlésre nem lesz lehetőség. Szerencsére az erős reggeli teák megtették a hatásukat. Szibériai módon itta, forrón, a foga közé szorított cukron át szürcsölve. Most kifújja a levegőt és koncentrál. Hárásó! – csattan fel a megszokott kiáltás. És ebben a pillanatban fémes surrogással kinyílnak, majd összecsapódnak a fényképezőgép zárlemezkéi.  Lenin hosszút és hatalmasat ásít. Arra is van gondja, hogy mozdulatlan maradjon, amíg a masina dolgozik. Az expozíció az erős fény miatt gyors, egyetlen megnyúló és elpattanó pillanat csupán. Vlagyimir Iljics szája kitátva. A nézőpont tökéletes: egy ásítás profilból mutat a legjobban. Bogdanov még mindig az elindított, majd megdermedő mozdulat dacos pózában, Gorkijon pedig, aki a fényképezőgéppel szemben ül, látszik, hogy érzékeli a helyzet visszásságát, sőt, hiszen íróként ez a dolga, érti is pontosan Lenin szándékát az ásítással.

Abban a 15 évvel későbbi memoárban viszont, bár elegendő idő múlt el ahhoz, hogy az emlékezet élesre igazítsa a képet, mégis a dühöngő Lenin jelenik meg. Talán elővette Jurij Zseljabuzsszkij nagyításait is, és a nagy nyitott szájhoz az üvöltést társította. Színes kép esetén persze egyszerűbb lenne a dolgunk, ha kék a nyelve, akkor üvölt. Krupszkaja visszaemlékezése szerint Bogdanovékkal veszekedve „még a nyelve is megkékült”. A színes fotó azonban későbbi találmány. Kétségtelenül ásításnak és üvöltésnek egyaránt lehet látni, a fekete-fehér fényképet, de Gorkijnak igazán tudnia kellett, hogy mi történt. Vajon a tétet, a teraszán zajlott parti fontosságát akarta fokozni azzal, hogy a veszteshez oly nagy érzelmi kitörést társított? Való igaz, sokkal érdekesebb egy üvöltő pártvezért mutató kép, mint egy ásítozót. Vagy csak kicsinyes bosszúról lenne szó? Vajon a kollektív capri vakáció elrontását torolta volna meg Gorkij? Nehéz eldönteni. Adjunk inkább neki egy esélyt, hogy elégtételt vegyen az irodalom nevében a fényképészeten. A fotózás legmegátalkodottabb esztétái, miután a festészet fölötti győzelmet már evidenciának tekintették, ferde szemmel kezdték méregetni az irodalmi ábrázolatokat is. A fotográfia mindig hitelesebb az irodalmi leírásnál – szólt az egyre gyakrabban hangoztatott tétel. A fénykép a valóság egy kiragadott darabja, nyers dokumentum, objektív tényálladék, nincs is módja köntörfalazni, alakítgatni az igazságot, mint a terjengős irodalmi szövegeknek, a részletező prózai leírásoknak. Na, most ásít, vagy üvölt, ugyan melyiket „bizonyítja” megfellebbezhetetlen hitelességgel a híres fotográfia?  Azt, amelyiket én akarom – dörmögte hatalmas bajsza alá az író. És kereszt nem volt, annyi szent!

Való igaz, az ásításhoz hozzá kellett, hogy tartozzék az is, hogy az ásító keresztet vet a szája elé. Faluhelyen ma sem ritka a szokás, akkoriban meg szinte automatizmus volt.  Arra való, hogy az ördög – a nécsiszty – be ne röppenjen a tátott szájon át. Lenint úgy látszik, csak a fényképet nézegető utókor érdekelte, pedig a dolog nyomatékosítására, hogy tudniillik itt egy valódi ásítás történt, nagyon is kézenfekvő lett volna a tátott száj elé hányt pravoszláv keresztecske. Talán röstellte is az ilyen babonaságot, de valószínűbb, hogy az ösztönös mozdulat csak valódi ásításhoz társulhat, az eljátszott szájtátás mögül pedig lefelejtődik, vagyis akár bizonyítékként is értékelhetjük az elmaradt keresztvetést arra vonatkozólag, hogy Lenin ásítása hamis ásítás volt. A krónikás, bár szeretné hinni, hogy fontos események tanúja, mégsem meri állítani, hogy éppen annál az eljátszott ásításnál, abban a szent minutában költözött volna bele Belzebub az Öregbe, és bizonyára Gorkij sem vetemedne ilyesmire, bár azt, hogy valamikor és valahogy mégiscsak bejutott, azt néhány későbbi írásával azért sejttette.

MIÉRT BUKOTT EL A MOHÁCSI VÉSZ?

avagy adalék a Nemeskürty könyvhöz és vitához.
A ma húsz éve meghalt Bodor Ferenc írása.
Annak idején Abahidán élt egy fiatal, begyes özvegyasszony, Mária. Neki udvarolt Károly a magánzó, a Bálint utca négy ából. Ezután az úgy volt, hogy Mária nagy haspók volt. Károly finomabbnál finomabb ételeket hozott a nőnek, aki ennek a fejében ágyába fogadta, és örömökben részesítette. Károly hozott sülteket, fánkot, minyont.
- Te, Károly hozzál már nekem eccer galambot. Friss jércét – így szólt az özvegy a dialóg kezdetén.
- Jó.
- Ugyanis addig, míg nem eszünk galamblevest, nincs hencepence.
- Hozom szívem, hozom.
Aztán egy hét múlva halkan kopogtak Mária ajtaján. – Ki van kinn? – Én, Károly. – Galamb van? – Van. Kettő is. – Bújj be. Károly bebújt. – Galamblevest eszünk – mondta Mária. – Jó.
Rotyogott a tűzhely. Aztán feltálalta. Leültek, szürcsöltek. – Jujj, kapott a fogához Mária. – Maga söréttel lőtte ezeket, ráharaptam egyre.
- Én? Dehogy – tiltakozott Károly. – Mutassa!
- Itt van.
Egy kapszula volt.
Kibontották.
Egy cédula volt benne, amin ez állt: Balszárny hatkor támad. Tomori

 

 

 

 

PITYPANG

Nyílik a pitypang, megírom. A klasszikussá lett blődli jut eszembe, ahogy nekifogok ennek a jegyzetnek. Másképpen: van mindenben valami jó. De először inkább a rosszról írok. Néhány elszánt értelmiségi győzköd egy álszent hivatalnokot (tiszte szerint elnöki főtanácsadót), ne állíttasson föl egy szobrot, amely dilettáns, sértő, túlméretezett, ikonográfiailag zavaros és csúf. Azért választok öt kifogást a sok közül, mert öt méltatlankodó kontrázza a szoborvédő érveit. Vagy kontrázná, ha szóhoz jutna. Az illető (mellesleg maga a pitypangos férfiú) bírja szóval, a sértések leperegnek róla. A konklúzió: a szobor jó szándékához kétség sem fér, meglesz; apró eredmény: talán nem azonnal. Miután távozik, jön az ígért jó: vendéglátónk megajándékoz egy könyvével, ami azóta mindennapi olvasmányom lett. Úgy ír, oly tisztán és okosan, ahogy a nap jár az égen. Mégsem őt idézem, hanem egy általa citált sort másolok ide. Nem illeti dicséret a művészt azért, hogy milyen szándékkal alkotta meg művét, csupán az számít, milyen a mű, amelyet alkotott. A szerző nevét talán leírhatom, az még nem sérti a konspirációt: Aquinói Szent Tamás.

YBL

Mindenkinek van egy kedvenc épülete tőle. Nekem persze a kecskeméti evangélikus templom. Gyerekkoromban annyira el volt dugva a szorosan hozzátapadó házak között, hogy alig lehetett észrevenni. 

A PERSPEKTÍVÁK FOLYOSÓJÁN

hommage à Babits Mihály

A perspektívák folyosóján

végig süvít a fény, a fény,

zuhog az oszlopok során,

hol árnyra lelni nincs remény,

ömlik, dől, árad és szakad,

hol mélységes, hol meg sekély

örvénye megkap, elragad,

előz, követ, űz, idomul,

úgy érzed, belőled fakad,

minden távlattan felborul,

egy szabálytalan messzi város

pulzál a hőben valahol;

ívek, kövek, balusztrádos

korlátok és párkányzatok;

minden törvény oly talányos,

és minden szóban új titok;

mint mágnespatkó reszelék

rendeződik a pólusok

mentén a táj, két nagy kerék

tündököl fönn, a nap, a hold;

maghasadás, ahogy az ég

minden színt egyszerre kiolt,

s csak optikai cselvetés

a most mögött a lesz s a volt,

mert idő nincs, a teremtés

előtti  pillanat lehet,

a sík fölött még egy kevés

por vagy füst vagy hamu lebeg;

origó, mondják, vagy talán

enyészpont: táguló terek

összeláncolt  oszlopsorán

száguld, süvölt a fény, a fény

a perspektívák folyosóján…

(s megint elölről)

A SZEM, A FÜL MEG A SZÍV

Senki más nem dönthet itt, csakis Mátyás király!

A költő és a festő vitájában, hogy tudniillik melyikük művészete az előbbre való, Leonardo da Vinci szerint egyedül a magyar uralkodó ítélkezhet; nincs senki, aki hozzá hasonló bölcsességgel lenne megáldva. A látvány és az érzemény primátusát eldönteni hivatott perlekedés oly sokszor előjött a reneszánszban, hogy az olaszok nevet is találtak neki, paragonénak hívták, és minden új mű létrejötte alkalmat adott rá, hogy újra fellángoljon a vita.

Leonardo persze ravaszul megelőlegezte a királyi döntést, hisz szerinte a látható festészet mindenképp előbbre való, mint a vakoknak való költészet, ahogyan a szem is fontosabb testrész a fülnél. Természetesen a történetben, amelyet Leonardo elmesélt, és amelyben Mátyás oly biztosan döntött a festett születésnapi ajándék mellett, a megdicsőülő művész helyébe magát Leonardót kell képzelnünk. (Azt már csak zárójelben írom ide, hogy egy Ludovico Sforzától származó diplomáciai levél nyomán vannak műtörténészek, akik azt feltételezik, sőt szinte biztosra veszik, hogy a királynak ajándékozott (vagy ajándékozni szándékolt) kép nem volt más, mint a Sziklás madonna egyik változata, ráadásul a szebbik, az, amelyet most a Louvre-ban őriznek. (Azt meg már csak duplazárójelben írom, milyen jól mutatna majd egy következő választási kampány finisében, a Seuso-ezüstök után a Sziklás madonnát perelné vissza régi-új uralkodónk; ha valaki ismeri, talán adja tovább neki az ötletet.))  Szóval Leonardo szerint Mátyásunk a festészetre voksolt, de azért a költészet mellett kardoskodóknak is akadtak érveik: a vers az ember legfőbb tulajdonságára, az értelemre, az intellektusra hat, míg a festészet csak az alacsonyabb rendű érzékelésre - állították, s ők is testrészekkel hozakodtak elő, a költészetet a szívvel állították párba, a festészetnek meg maradt a szem.

A szemnek és a szívnek, mint összekapcsolódó, egymást kiegészítő, olykor egymással versengő jelképes testrészeknek a megjelenítése a reneszánsz költészet gyakori toposza lett. Hogy végre elérkezzünk Shakespeare-hez is: az ánglus több szonettjének, az úgynevezett eye-heart szonetteknek (a 24.-nek, a 46.- nak és a 47.-nek) a szem és a szív szerelmes vetélkedése adja a témáját. A 46. szonett konklúziója szerint a szem joga a külsőt szeretni, a szívnek pedig a belső szerelem jut -, alig hisszük azonban, hogy ilyen egyszerűen lerendezhető lenne a konfliktus.  

Katona Szabó Erzsébet és Kodolányi Gyula egyáltalán nem érzi lezártnak a paragone vitát, a két kortárs művész fölveszi a fél évszázada odadobott kesztyűt, és saját műfajukat is újraértelmezve, sőt egymáséiba is beleártva magukat, posztmodern párviadalba kezdenek. A téma természetesen Shakespeare és a szonettek.

Katona Szabó Erzsébet textilművészt meglehetősen régóta foglalkoztatják a Shakespeare szonettek képzőművészeti parafrázisai, magam először a 2002-ben Turnoutban rendezett közös kiállításunkon találkoztam velük, bár valószínű, hogy azok már nem a sorozat első lapjai voltak. Szép, ha tetszik posztmodern gondolat, hogy miközben a verseket lemásolja, egy azokat tartalmilag és formailag is értelmező kalligráfiai szövetet alkot, s ennek az optikai szűrőként is felfogható transzparens hálónak – pszeudo textíliának - egymásra vetülő  szálai közt tekint egymásra a két személyiség, dialógust folytat a megidézett és az idéző.

          Kodolányi Gyula 2005-ben látta először Erzsébet asszony kalligráfia-kollázsait, s miközben, ahogy írja, megfogta e finom, de erőteljes kompozíciók szépsége, töprengeni kezdett azon, tud-e költőként, műfordítóként, anglistaként valami hasonlót művelni a Shakespeare-szonettekkel.  Nem fordításokat készített, hanem Shakespeare-nek és Katona Szabó Erzsébetnek egyaránt tükröt tartó, a szonettformát is korszerűsítő olvasatokat, olykor az eredeti angol szavait is továbbgörgető rímtelen jambusokat, amelyek, miközben a művek kisugárzását rögzítik, üzenetüket kódolják, saját költői fejlődésében is előrelépést jelentenek.           Make thee another self - Teremts magadnak másik ént, idézi meg a 10. szonett sorait, összekeverve az angol és a magyar szavakat, és a nyelvek, illetve személyiségek költői-művészi egymásra vetítése kétségtelenül alkalmas az ilyen alteregó-jelmezben való virtuális megjelenésre.  

          Méltatnom szükségtelen e két önmagában és egymásra vetítve is erősen megálló izgalmas sorozatot, elemezni pedig, ha képes is lennék, akkor is inkább a műalkotások mindenáron történő értelmezését elvető mallarméi tézist fogadom el, amely szerint egy művet megmagyarázni annyi, mint annak élvezeti értékét nagymértékben csorbítani. Fölhívnám viszont a figyelmüket, hogy esetünkben, mint a sokszorosan összetett posztmodern alkotásoknál általában, a néző-olvasó megfejtései – személyes „nézetei” és olvasatai  – szerves részévé válnak a műnek, s talán nem lesz ellenére a kiállítóknak, ha nézőközönségüknek máris megelőlegezem az alkotótárs megszólítást. Szívesen áthárítanám akár a mátyáskirályi döntőbíró szerepet is a nézőkre, olvasókra, hogy válasszanak a manierista csavarral megfordított shakespeare-i párból: tudniillik a szonettek szőke hölgye és a szonettek fekete úrfija között.

Elhangzott április 8-án a Barabás Villában Katona Szabó Erzsi és Kodolányi Gyula kiállításának megnyitóján.

UCCLE

- Ilyen nevű nem lakik itt.

- Persze, tudom, csak azt szerettem volna kérdezni, itt lakott-e egyáltalán?

- Mondja még egyszer!

- Escher. Maurits Cornelis Escher.

- Nem ismertem.

- A harmincas években élt ebben a házban. A családjával lakott itt.

- Hogy mikor?

- A világháború előtt, itt az Avenue de Saturne 13 szám alatt. Egy holland grafikus. Egy nagy művész.

- Mi akkor még nem laktunk itt. Nem is éltünk, kérem. Nem hallottunk a maga művészéről.

Mit mondjak, nem dobott föl, amikor megtudtam, hogy félórát fogok buszozni, hogy eleget tehessek állampolgári kötelességemnek. Uccle, így hívják azt a déli kertvárost, ahol a nagykövetség áll. Ide kell kijutni azoknak a magyaroknak, akik Belgiumban időznek, de azért a szívükön viselik a távoli kis haza sorsát is. Aztán beugrott, hogy honnan ismerős ez az Uccle. Hiszen már emlegettem is az utisz-blogon.  Az országgyűlési választások vasárnapja épp megfelelő, hogy megnézzem kedvenc képzőművészem lakhelyét. Két légy egy csapásra. Kibogarászom a térképen: csak a szomszéd, kissé fellengzősen avenue-nak nevezett utcácskába kell átsétálnom. Elegáns, nagypolgári villanegyed, talán épp az Escherékének vélt ház van a leginkább lepukkanva. A kétszintes épület málladozó vakolatú egyik fele. A másik oldalt nemrég kipofozhatták, az egykori szimmetria megszűnt. Találtam valahol egy nagyon rossz minőségű képet, amin ráadásul a kert felől látszik a ház. Escher két rosszcsont fia épp kimászik az emeleti ablakon. Mivel a kertbe nem jutottam be, képtelenség azonosítani, hogy ugyanerről az épületről van-e szó. A fenti, kaputelefonos beszélgetés után fotózgatni kezdek, kisvártatva egy ifjú hölgy is előkerül. Ő sem hallott még Escherről, egy kicsit mintha bosszantaná is, hogy híres művésznek titulálom, aztán elnéző mosollyal hozzáteszi, hogy fényképezgessek csak nyugodtan, elvégre az utca közterület. Meg amúgy is: itt szabadság van.  

ÚJ LEONARDO

A brüsszeli Leonardo-meeting eredménye egy új, eleddig ismeretlen Leonardo da Vinci kép "felfedezése". 
Tudomásunk szerint I. Ferencről legalább két anamorfikus portré készült a 16. század elején, vagyis olyan, amelyet elvileg a király is láthatott. Az egyik egy ismeretlen festő munkája, gyaníthatóan egy meglévő Ferenc portré anamorfikusan torzított változata (mellékelem), a másikról csak egy leírás alapján értesülhetünk, az egy VIII. Henriknek küldött ajándék volt, amelyről a velencei követ titkára készített feljegyzést. Létezik azonban egy majd’ másfél évszázaddal későbbi is, amelyről azt gyanítom, hogy egy Ferenc korabeli munka reprodukciója. A minimus rendi szerzetes, Jean-François Niceron könyvében bukkanhatunk rá, a La Perspective Curieuse-ben. Ez az 1638-ban kiadott mű tekinthető az anamorfózisokkal foglalkozó nyomtatott szakirodalom első komoly darabjának. Tabula scalata,  vagy csatorna anamorfózis, így hívják azokat a lépcsős képecskéket, amelyeken szemből nézvést csak harmonikaszerűen összeragasztott csíkok látszanak, más szögből azonban, illetve egy jól elhelyezett tükör segítségével már megjelenik az ábrázolat, esetünkben, a könyv harmadik részének 18. ábráján a francia király portréja, illetve egy felirat, amely tudatja, hogy tényleg őfelsége látszik a tükörben. De mit keresett Ferenc a tükörben, pontosabban abban az 1638-as könyvben, hiszen a többi ábrán Niceron atya saját korának figuráit rajzolta meg, köztük az aktuális uralkodót, XIII. Lajost, illetve a pápát. Minden bizonnyal egy meglévő, I. Ferenc korabeli anamorfózis fametszetes másolatát emelte be a könyvbe, ráadásul egy a 16. század elején készült munkát, hiszen a király igencsak fiatalnak látszik a képen. És vajon ki más szerkeszthetett anamorfózist az ifjú Ferenc képével, ha nem a király személyes pártfogoltja, az optika és a perspektíva kutatója, az elmés szerkezetek konstruktőre, Leonardo da Vinci? Ha így történt, megoldódna végre a talány, vajon nem próbálta-e meg a hiú uralkodó rávenni öreg barátját, hogy megörökítesse magát vele, és a festészetbe beleunt Leonardóhoz is sokkal jobban illene egy játékos varázskép konstruálása, semmint egy hagyományos táblakép. Talán az 1600-as évek elején még megvolt Leonardo I. Ferencet ábrázoló anamorfikus tabula scalatája, Niceron atya még láthatta, kipróbálhatta működés közben – és lemásolta.

Mire alapozható a feltételezés? Leonardo maga is foglalkozott  a ferde szög alól nézendő anamorfózisokkal, a Codex Atlanticus két ábráját, egy  szemet és egy csecsemőfejet ábrázoló rajzot általában az első anamorfikus kísérletként tartja számon a művészettörténet. Foglalkozott továbbá tükrökkel is, 1513-ban Rómába költözve egy német tükörkészítő mestert és egy német  kovácsot alkalmazott, igaz, hamarosan ellenük fordult, mert azt gondolta róluk, hogy kémek, akik az ötleteit akarják ellopni. (Hat piszkozata is megmaradt annak a Giuliano Medicinek írt levélnek, amelyben bepanaszolja a németeket.) Az ötletei ellopásától való félelem miatt elrejtett, vagy el sem készített vázlatok zöme feltehetően épp a tükrökkel volt kapcsolatos, így aztán nem meglepő, hogy a tabula scalatának nincs konkrét előzménye a vázlatok között.