2014. december 27., szombat

NEKEM NYÓC

(Hungarian slang expression: nekem nyolc (it is eight for me) Meaning: Whatever. / No matter. / It doesn’t matter / I'm easy)

2014. december 26., péntek

ANNO DACUMÁL



Két ősrégi színházi plakát akadt a kezembe. Az egykori diploma-előadásokra persze nem (csak) a plakátok miatt gondolok vissza szívesen. Schwajda György: A csoda; a Színművészeti Főiskola Stúdiója; rendezte Hules Endre; díszlet – jelmez: Benyovszky István, Kele Judit, Lovas Pál, Orosz István. A bemutató 1978. január 23-án volt. Déry Tibor: Óriáscsecsemő; rendezte Szikora János; Pécsi Nemzeti Színház;  díszlet – jelmez: Benyovszky István, Kele Judit, Rajkay György, Orosz István. A bemutató 1978. március 21-én volt.

2014. december 10., szerda

HULLÓ PLAKÁTOK ELÉGIÁJA

Alaptörvények deklarálják, pártszónokok példálóznak vele, demokráciák és diktatúrák hivatkoznak rá, pedagógiai és büntetési intézmények magyarázzák, de vajon ismerjük-e eléggé a munkához való viszonyunkat, a vele kapcsolatos kötelességeinket és jogainkat? Eszünkbe jutnak-e az éhbérért dolgozó gyerekek, a félpénzért alkalmazott nők, a színük, hitük vagy nemzetiségük miatt elbocsájtott , vagy föl sem vett munkások és azok a társadalmi rétegek, amelyekről azt mondják, „megváltozott a munkaképességük”?A mára már a világ egyik legjelentősebb grafikai megmozdulásává nőtt nemzetközi plakátfórum, a „Posterfortomorrow” célja az, hogy minden évben fölhívja a figyelmet egy kivételesen fontos társadalmi témára, hogy vitát indítson a környezetünket érintő ügyekben, hogy védje az emberi jogokat és hogy részt vállaljon, egy világjobbító diskurzusban, sőt kezdeményezze azt. 2009-ben a szólásszabadság, 2010-ben a halálbüntetés eltörlése, 2011-ben a tanuláshoz való jog, 2012-ben a nők egyenjogúsága volt a téma. Az idei akciójuk a munkához való jog kérdéskörét vizsgálta. Több mint négyezer munkát küldtek be rá a világ minden tájáról a plakáttervező grafikusok. A beküldött művekből egy nemzetközi zsűri kiválasztotta a legjobb százat, amelyet kiállításon mutatnak be a „Posterfortomorrow” székhelyén, Párizsban és a világ számos országában, mindenhol ugyanazon a napon, december 10-én, az Emberi Jogok Világnapján. A plakátakció egyúttal verseny, amelyen magyar művészek is részt szoktak venni. Így történt az idén is, nem csak a legjobb százban, ahova Fribék Zsófi munkája került be, a „top tízben” is van magyar plakát, Pethő Veráé. Hab a tortán, hogy mindketten soproni diákok, ráadásul egykori tanítványaim. Az első tízbe való bekerülés egyébként gyakorlatilag a verseny megnyerését jelenti , mert tovább a zsűri már nem szűkítette a mezőnyt. A győzteseken kívül nyert a plakát is, ez a funkcióját újra meglelni látszó képzőművészeti műfaj, amelyről sokadszorra bizonyosodik be, hogy a képek nyelvén, a formák erejével, a színek ritmusával hatásosabban és közvetlenebbül képes célba vinni a szociális kérdésekkel kapcsolatos üzeneteket, mint a hosszadalmas pártszónoklatok. A ma megnyílt budapesti kiállítás még néhány napig látható a Bálnában.

2014. december 8., hétfő

SAN PANCHO

Magyarázat a tegnapi fényképhez, volt, aki megkérdezte, hol készült. San Pancho, ez a neve az óceán parti apró falunak, alig nagyobb Szepezdnél. Pontosabban San Pancónak mondja mindenki, holott hivatalosan San Franciscónak hívják. Egyből megértem, miért szólították a Real Madrid szurkolói Pukás Öcsit Panchónak, ez a Ferenc becézett alakja. (Aki Pacnira gondolt, most szálljon magába.) Az ittenieknek nem sokat törődnek azzal, hogy valahol van egy másik San Francisco is, a mi Pancsónkat meg már rég elfelejtették. Strandpapucs, rövidnadrág és sombrero a hétköznapi viselet, a fontosabb emberek lovon járnak, a többiek gyalog. Az árusok triciklin. Az iskolások egyforma fehér térdzokniban. A postát motorcsónakon hozzák, aztán a part közelében a vízbe lökik. A postás utána ugrik és a hullámok segítségével a kiráncigálja a fehér konténert. A guadalajarai workshop végeztével buszoztam ide, a családias panzió neve: Refugio de Sol San Pancho. Reggeli után a vendégek mosogatnak. Azt mondják, a december eleje még előszezon, karácsony táján lesz tele Pancho, akkor jön meg az amerikai és a kanadai turisták zöme. A reggelinél szóba elegyedek egy fiúval, új zélandi, de Németországból érkezett, a strandon egy angol szólít meg, ő végleg ideköltözött, mert szerinte „this is the Paradise”. A víz olyan, mint amikor a Balaton a legmelegebb, ha a part menti hatalmas hullámokon átverekszi magát az ember (reggel a legnagyobbak, dagály?), akár hanyatt is lehet feküdni benne. A sós víz fönntart, mozdulnom se nagyon kell. Oly nyugodt, ahogyan Magellán meglátta: Pacifikum. Azt mondja az angol, erre nincsenek veszélyes cápák, bálnákat viszont szokott látni. Hogy sok kisebb hal is nyüzsöghet körülöttem, azt onnan tudom, hogy a fölöttem keringő pelikánok olykor behúzzák a szárnyukat és zuhanórepülésbe váltva belecsattannak a vízbe. Öblös torokzacskójukban, mielőtt lenyelnék, még látszik a vergődő áldozat. Megkeresem az interneten, tengeri barna gödény a madarak neve, (tudományosabban Pelecanus occidentalis). Vajon hogy a csudába ötlötték ki a reformátusok, hogy épp ez a mohó állat legyen a jelképük. (Na, jó, tudom: a föltépett kebel.) Nem sok szakralitás szorult beléjük, annyi szent. A strand bejáratánál egy madáretetős Szent Ferenc szobor áll (persze nem gödényeket etet) kóbor kutyáktól meg néhány szuvenír- , bizsu- és kókuszárustól körbevéve. Buenos días, mondják mosolyogva. Másnap már holáznak. Többnyire én vagyok az első a beach-en, az időeltolódás miatt korán kelek. Sokáig nézem a hullámokat (már sejtem, miért kattant rájuk Leonardo), aztán egy követ teszek a ruhámra, hogy ne vigye el a szél, és jó mélyen beúszom, hátha egyszer egy bálna megismer és a hátára vesz.   
 

2014. december 7., vasárnap

ÓCEÁN



Óceán, rég láttuk egymást,

Meglehet, pár ezred éve,

nyelved alól a kavicsom

kiveszem, hogy szólhass végre.



Óceán, dobhártyád alatt

a csigatestben gyöngy terem,

s kontinensközi kábelek

bugyognak sírást szüntelen.



Óceán, zokogd fülembe

az összes titkodat, ahány

csak létezik, Nautilus,

Bermuda, Némo kapitány.



Óceán, rézpántos atlasz,

csavargőzös, búvárnaszád,

szabásminta útvonalak,

Atlantisz és robinzonád.



Óceán, szélrózsaábrák,

Kigöngyölt karcok metszetek,

Felfújt pofájú ciklonarcok,

Erőlködő, vad szélfejek.



Óceán, mélységes gyomor,

roncsokban ázó aranyad

palackban alvó dzsinn vigyázza,

szigetkalóz a csontnyarat.



Óceán, hulló horizont,

Hibátlan Möbius szalag,

Szerkeszthetetlen az, ahogy

Két íved egymásba szalad.



Óceán, cet, leviatan,

Áramlattan, vándorhalak,

Semmi sem az, ahogy látszik,

Más szín, más név és más alak.



Óceán, bennem liftezik,

nyelőcsövemben árapályod,

s kín-kéj, ha hullámkörmeid

homokló partjaimba vájod.



Óceán, mélység, magasság,

holdfényringató távlatok,

ha olykor álmaimban meglepsz,

te én vagy, és én te vagyok.



Óceán, a tenyeremből

itatlak, és veled hálok,

s álmaimra ráhajolnak

cethalálos szőke hálók.



Óceán, tér-idő képlet,

visszatérés száz alakban,

minden hullámod halandó,

s hullámzásod halhatatlan.



Óceán, jól megtanultam

törvényed: csak egyszer lehet,

hogy lássalak, de azután

örökkön kell, keresselek.



Óceán, áruld el, ki vagy,

mutasd arcod, bár jól tudom,

homályosan szabad csak lássam:

videmus nunc per speculum.

2014. november 23., vasárnap

ÚJRA MEXIKÓ

Mexikóba már sokadszorra, Guadalajarába is legalább ötödször megyek vissza (ha ezt tudtam volna úgy húsz évvel ezelőtt, amikor először meghívtak, biztos komolyabban nekiálltam volna spanyolul tanulni). Most egy Hard to Find nevű művészeti iskolában grafikusoknak vezetek workshopot. A téma: "illustrative poster". Szerdán (26-án) este 8-kor a guadalajarai ITESO Egyetemen lesz egy nyilvános előadásom (in English:-(. Ha valaki arra járna, szeretettel látom.

2014. november 21., péntek

PÁTER 90



Balogh István grafikusművész, a „Páter” ma lett 90 éves. A Magyar Plakát Társaság ünnepi összejövetelén készült a fotó. Ő volt a tervezés-tanárom az Iparművészeti Főiskolán. Egyszer félrehívott, még elsős voltam, az őszi szemeszter vége felé lehetett, azt mondta, öregem (mindenkit így szólított), amit mostanában csinálsz az elég snassz. Inkább így mondta: nagyon snassz. Értelmesen próbáltam bólogatni. 19 éves vidéki fiúként rengeteg ismeretlen dologgal találkoztam Budapesten, és a pestiek meg a nagyobbak által használt szavak egy részét nem is értettem. Fogalmam sem volt például, mit jelent az, hogy ápisz, ahová a többiek néha elmentek, és néhány tanár engem is oda akart küldeni. Legföljebb annyit sikerült kiderítenem, hogy akkor érdemes odamenni, ha van az illetőnél elég steksz, amiről szintén nem volt világos, hogy mi, csak sejteni lehetett róla, hogy az a jó, ha minél több van belőle. Nem nagyon értettem azt sem, amikor egy lány szóba hozta, hogy smárolhatnánk végre, pedig helyes teremtés volt, akivel szívesen csókolóztam volna, ha meg mertem volna kérni ilyesmire. Nem hallottam még sosem a Balogh tanár úr által használt szót sem, de biztos voltam benne, hogy a snassz, az valami komoly dicséret. Tetszett az is, hogy nem akarja alázni a többieket azzal, hogy a nagyobb plénum előtt magasztaljon: mennyire snassz vagyok. Na jó, egyelőre csak a munkáim, de éreztem hamarosan én magam is az lehetek. Komoly lökést jelentettek Balogh tanár úr szavai. Addig csak tébláboltam a főiskolán, nem találtam a helyem, bizonytalan voltam benne, sikerülnek-e a rajzaim, sőt abban is, hogy ezt akarom-e csinálni egyáltalán. Attól a naptól kezdve viszont kivirultam. Úgy éreztem, minden sikerül és egyre „snasszabb” dolgok kerülnek ki a kezemből. Tanultam persze mást is Pátertől, de tanárként talán ez a legtöbb, hogy időnként meg kell dicsérni a diákokat. Ideteszem néhány plakátját. (Az utolsóból én is őrzök egy példányt; ráadásul a műcsarnoki kiállításon, amelyet a plakát reklámoz, már én is szerepeltem. Az volt az első "komoly" kiállításom: 1975. március.)