2014. december 27., szombat
2014. december 26., péntek
ANNO DACUMÁL
Két ősrégi színházi plakát akadt a kezembe. Az egykori diploma-előadásokra
persze nem (csak) a plakátok miatt gondolok vissza szívesen. Schwajda György: A
csoda; a Színművészeti Főiskola Stúdiója; rendezte Hules Endre; díszlet –
jelmez: Benyovszky István, Kele Judit, Lovas Pál, Orosz István. A bemutató
1978. január 23-án volt. Déry Tibor: Óriáscsecsemő; rendezte Szikora János;
Pécsi Nemzeti Színház; díszlet – jelmez:
Benyovszky István, Kele Judit, Rajkay György, Orosz István. A bemutató 1978.
március 21-én volt.
2014. december 10., szerda
HULLÓ PLAKÁTOK ELÉGIÁJA
Alaptörvények deklarálják, pártszónokok példálóznak vele,
demokráciák és diktatúrák hivatkoznak rá, pedagógiai és büntetési intézmények
magyarázzák, de vajon ismerjük-e eléggé a munkához való viszonyunkat, a vele
kapcsolatos kötelességeinket és jogainkat? Eszünkbe jutnak-e az éhbérért
dolgozó gyerekek, a félpénzért alkalmazott nők, a színük, hitük vagy nemzetiségük
miatt elbocsájtott , vagy föl sem vett munkások és azok a társadalmi rétegek,
amelyekről azt mondják, „megváltozott a munkaképességük”?A mára már a világ
egyik legjelentősebb grafikai megmozdulásává nőtt nemzetközi plakátfórum, a „Posterfortomorrow” célja az, hogy minden
évben fölhívja a figyelmet egy kivételesen fontos társadalmi témára, hogy vitát
indítson a környezetünket érintő ügyekben, hogy védje az emberi jogokat és hogy
részt vállaljon, egy világjobbító diskurzusban, sőt kezdeményezze azt. 2009-ben
a szólásszabadság, 2010-ben a halálbüntetés eltörlése, 2011-ben a tanuláshoz
való jog, 2012-ben a nők egyenjogúsága volt a téma. Az idei akciójuk a munkához
való jog kérdéskörét vizsgálta. Több mint négyezer munkát küldtek be rá a világ
minden tájáról a plakáttervező grafikusok. A beküldött művekből egy nemzetközi
zsűri kiválasztotta a legjobb százat, amelyet kiállításon mutatnak be a „Posterfortomorrow”
székhelyén, Párizsban és a világ számos országában, mindenhol ugyanazon a
napon, december 10-én, az Emberi Jogok Világnapján. A plakátakció
egyúttal verseny, amelyen magyar művészek is részt szoktak venni. Így történt
az idén is, nem csak a legjobb százban, ahova Fribék Zsófi munkája került be, a „top tízben” is van magyar plakát, Pethő Veráé. Hab a tortán, hogy mindketten soproni diákok, ráadásul egykori tanítványaim. Az első tízbe való bekerülés egyébként gyakorlatilag a verseny megnyerését
jelenti , mert tovább a zsűri már nem szűkítette a mezőnyt. A győzteseken kívül nyert a plakát
is, ez a funkcióját újra meglelni látszó képzőművészeti műfaj, amelyről
sokadszorra bizonyosodik be, hogy a képek nyelvén, a formák erejével, a színek
ritmusával hatásosabban és közvetlenebbül képes célba vinni a szociális kérdésekkel
kapcsolatos üzeneteket, mint a hosszadalmas pártszónoklatok. A ma megnyílt budapesti kiállítás még néhány napig látható a Bálnában.
2014. december 8., hétfő
SAN PANCHO
Magyarázat
a tegnapi fényképhez, volt, aki megkérdezte, hol készült. San Pancho, ez a neve
az óceán parti apró falunak, alig nagyobb Szepezdnél. Pontosabban San Pancónak
mondja mindenki, holott hivatalosan San Franciscónak hívják. Egyből megértem,
miért szólították a Real Madrid szurkolói Pukás Öcsit Panchónak, ez a Ferenc becézett
alakja. (Aki Pacnira gondolt, most szálljon magába.) Az ittenieknek nem sokat
törődnek azzal, hogy valahol van egy másik San Francisco is, a mi Pancsónkat
meg már rég elfelejtették. Strandpapucs, rövidnadrág és sombrero a hétköznapi viselet,
a fontosabb emberek lovon járnak, a többiek gyalog. Az árusok triciklin. Az
iskolások egyforma fehér térdzokniban. A postát motorcsónakon hozzák, aztán a part közelében a vízbe lökik. A postás utána ugrik és a hullámok segítségével a kiráncigálja a fehér konténert. A guadalajarai workshop végeztével
buszoztam ide, a családias panzió neve: Refugio de Sol San Pancho. Reggeli után
a vendégek mosogatnak. Azt mondják, a december eleje még előszezon, karácsony
táján lesz tele Pancho, akkor jön meg az amerikai és a kanadai turisták zöme. A
reggelinél szóba elegyedek egy fiúval, új zélandi, de Németországból érkezett,
a strandon egy angol szólít meg, ő végleg ideköltözött, mert szerinte „this is
the Paradise”. A víz olyan, mint amikor a Balaton a legmelegebb, ha a part
menti hatalmas hullámokon átverekszi magát az ember (reggel a legnagyobbak,
dagály?), akár hanyatt is lehet feküdni benne. A sós víz fönntart, mozdulnom se
nagyon kell. Oly nyugodt, ahogyan Magellán meglátta: Pacifikum. Azt mondja az
angol, erre nincsenek veszélyes cápák, bálnákat viszont szokott látni. Hogy sok
kisebb hal is nyüzsöghet körülöttem, azt onnan tudom, hogy a fölöttem keringő
pelikánok olykor behúzzák a szárnyukat és zuhanórepülésbe váltva belecsattannak
a vízbe. Öblös torokzacskójukban, mielőtt lenyelnék, még látszik a vergődő
áldozat. Megkeresem az interneten, tengeri barna gödény a madarak neve, (tudományosabban Pelecanus occidentalis).
Vajon hogy a csudába ötlötték ki a reformátusok, hogy épp ez a mohó állat
legyen a jelképük. (Na, jó, tudom: a föltépett kebel.) Nem sok szakralitás szorult
beléjük, annyi szent. A strand bejáratánál egy madáretetős Szent Ferenc
szobor áll (persze nem gödényeket etet) kóbor kutyáktól meg néhány szuvenír- ,
bizsu- és kókuszárustól körbevéve. Buenos días, mondják mosolyogva. Másnap már
holáznak. Többnyire én vagyok az első a beach-en, az időeltolódás miatt korán
kelek. Sokáig nézem a hullámokat (már sejtem, miért kattant rájuk Leonardo),
aztán egy követ teszek a ruhámra, hogy ne vigye el a szél, és jó mélyen beúszom,
hátha egyszer egy bálna megismer és a hátára vesz.
2014. december 7., vasárnap
ÓCEÁN
Óceán, rég láttuk egymást,
Meglehet, pár ezred éve,
nyelved alól a kavicsom
kiveszem, hogy szólhass végre.
Óceán, dobhártyád alatt
a csigatestben gyöngy terem,
s kontinensközi kábelek
bugyognak sírást szüntelen.
Óceán, zokogd fülembe
az összes titkodat, ahány
csak létezik, Nautilus,
Bermuda, Némo kapitány.
Óceán, rézpántos atlasz,
csavargőzös, búvárnaszád,
szabásminta útvonalak,
Atlantisz és robinzonád.
Óceán, szélrózsaábrák,
Kigöngyölt karcok
metszetek,
Felfújt pofájú
ciklonarcok,
Erőlködő, vad szélfejek.
Óceán, mélységes gyomor,
roncsokban ázó aranyad
palackban alvó dzsinn vigyázza,
szigetkalóz a csontnyarat.
Óceán, hulló horizont,
Hibátlan Möbius szalag,
Szerkeszthetetlen az,
ahogy
Két íved egymásba szalad.
Óceán, cet, leviatan,
Áramlattan, vándorhalak,
Semmi sem az, ahogy látszik,
Más szín, más név és más
alak.
Óceán, bennem liftezik,
nyelőcsövemben árapályod,
s kín-kéj, ha hullámkörmeid
homokló partjaimba vájod.
Óceán, mélység, magasság,
holdfényringató távlatok,
ha olykor álmaimban meglepsz,
te én vagy, és én te vagyok.
Óceán, a tenyeremből
itatlak, és veled hálok,
s álmaimra ráhajolnak
cethalálos szőke hálók.
Óceán, tér-idő képlet,
visszatérés száz alakban,
minden hullámod halandó,
s hullámzásod
halhatatlan.
Óceán, jól megtanultam
törvényed: csak egyszer lehet,
hogy lássalak, de azután
örökkön kell, keresselek.
Óceán, áruld el, ki vagy,
mutasd arcod, bár jól tudom,
homályosan szabad csak lássam:
videmus nunc per
speculum.
2014. november 23., vasárnap
ÚJRA MEXIKÓ
Mexikóba már sokadszorra, Guadalajarába is legalább ötödször megyek vissza (ha ezt tudtam volna úgy húsz évvel ezelőtt, amikor először meghívtak, biztos komolyabban nekiálltam volna spanyolul tanulni). Most egy Hard to Find nevű művészeti iskolában grafikusoknak vezetek workshopot. A téma: "illustrative poster". Szerdán (26-án) este 8-kor a guadalajarai ITESO Egyetemen lesz egy nyilvános előadásom (in English:-(. Ha valaki arra járna, szeretettel látom.
2014. november 21., péntek
PÁTER 90
Balogh István grafikusművész, a „Páter” ma lett 90 éves. A Magyar Plakát
Társaság ünnepi összejövetelén készült a fotó. Ő volt a tervezés-tanárom az
Iparművészeti Főiskolán. Egyszer félrehívott, még elsős voltam, az őszi
szemeszter vége felé lehetett, azt mondta, öregem (mindenkit így szólított),
amit mostanában csinálsz az elég snassz. Inkább így mondta: nagyon snassz.
Értelmesen próbáltam bólogatni. 19 éves vidéki fiúként rengeteg ismeretlen
dologgal találkoztam Budapesten, és a pestiek meg a nagyobbak által használt
szavak egy részét nem is értettem. Fogalmam sem volt például, mit jelent az,
hogy ápisz, ahová a többiek néha elmentek, és néhány tanár engem is oda akart
küldeni. Legföljebb annyit sikerült kiderítenem, hogy akkor érdemes odamenni,
ha van az illetőnél elég steksz, amiről szintén nem volt világos, hogy mi, csak
sejteni lehetett róla, hogy az a jó, ha minél több van belőle. Nem nagyon
értettem azt sem, amikor egy lány szóba hozta, hogy smárolhatnánk végre, pedig
helyes teremtés volt, akivel szívesen csókolóztam volna, ha meg mertem volna
kérni ilyesmire. Nem hallottam még sosem a Balogh tanár úr által használt szót
sem, de biztos voltam benne, hogy a snassz, az valami komoly dicséret. Tetszett
az is, hogy nem akarja alázni a többieket azzal, hogy a nagyobb plénum előtt
magasztaljon: mennyire snassz vagyok. Na jó, egyelőre csak a munkáim, de
éreztem hamarosan én magam is az lehetek. Komoly lökést jelentettek Balogh
tanár úr szavai. Addig csak tébláboltam a főiskolán, nem találtam a helyem,
bizonytalan voltam benne, sikerülnek-e a rajzaim, sőt abban is, hogy ezt
akarom-e csinálni egyáltalán. Attól a naptól kezdve viszont kivirultam. Úgy
éreztem, minden sikerül és egyre „snasszabb” dolgok kerülnek ki a kezemből.
Tanultam persze mást is Pátertől, de tanárként talán ez a legtöbb, hogy
időnként meg kell dicsérni a diákokat. Ideteszem néhány plakátját. (Az utolsóból én is őrzök egy példányt; ráadásul a műcsarnoki kiállításon, amelyet a plakát reklámoz, már én is szerepeltem. Az volt az első "komoly" kiállításom: 1975. március.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)