NA, MI LESZ MÁR!?

(nem ma kéne jönnie a világvégének?)

AKADÉMIAI PAPÍRSZELETEK

(Arany János variációk)

Járnak hozzám méltóságok,
Kötik rám a méltóságot:
"Megbocsásson méltóságtok,
Nem érzek rá méltóságot."

Hívnak a méltóság-kötözők mobilon s emileznek,

Megigérik, hogy az ő méltóbb köreikbe bevesznek:

Méltatlan amúgy is, „odaát” egy „éppen ilyennek”,

De ha nem méltánylom, bocsi, ők már semmit se tehetnek. 

*
Vágd le fejét nyakkal, szárnyát és combjait; úgy jő
Sarkantyúja elől, és a két vállperec oldalt;
Most oldalra teszed s mellét elvágod a háttól,
Mellhúsát (ha nagyobb) szépen lemetéled a csontról,
Megtöröd a derekát s elejét nem bántod azontul,
Ámde farát, hosszába, megint háromra metéled;
Mindezt jó késsel, hogy húst, bőrt össze ne nyizbálj!

Nyúlj le a torkán, csusszantsd le karod könyökig vagy
vállig egészen, kásás, langy nyirok és lepedékek
közt tapogasd jól  ki, ahol kezdődik a gyomra,
mélyebbre, ha bírsz még (átnyomakodva a trutymón)
nyúlni barátom, tedd azt, fogj rá, ragadd meg a bélt,
húzd kifelé, de ne rángasd, meglátod olyan lesz
így is, mint hogyha magától fordult volna ki csak.

*

A hazáról egy merész szót
Én is ejték hajdanába'
Mikor annyit is nehéz volt:
Most közömbös lettem s gyáva.

Most!... mikor szabad sajtó van,
És üvölt a pajkos gyermek,
S vénasszony az utc'ajtóban
Nagy-bátran fülébe ordít
A királynak, miniszternek.

A hazáról egy merész szót

hajdanában ő is ejtett,

amelyet, ha nem volt rá mód

szólni nyíltan, versbe rejtett.

Utánoztam, ó be hányszor,

ma már csak egy utat járnék,

elég volt a kamuflázsból

az se baj, ha korszerűtlen,

a harmadik velszi bárdét.

*

Amióta Fekete György vezetői stílusának megváltoztatására, sértő nyilatkozatainak és elhamarkodott intézkedéseinek visszavonására és a tagság demokratikusabb képviseletére felszólító levél aláírói közt nyilvánosságra került a nevem, egyre másra kapom az üzeneteket: na, mikor lépsz végre már ki? Mivel az üzenők közt jó barátaim is vannak, illik mérlegelni a felszólítást, vagy legalább néhány lejegyzett gondolatot megosztani velük.

Nehezen értem, hogy a MMA miközben bőrfejű kidobóemberekkel védi tagjait, és kivezetteti azokat, akik ellenvéleményüket transzparensre írják, ugyanakkor meg sem kísérli elnöke nézeteit magyarázni, árnyalni, védeni, vagy esetleg elnökétől különböző eszméit „kommunikálni”, mondjuk a kilenc „aláíró” véleményéhez hozzászólni, azok álláspontját kiegészíteni, elvetni, vagy urambocsá, melléállni. Legalábbis „hivatalosan” nem történik ilyesmi, informálisan persze zajlik az élet. (Legalábbis azt remélem.)

Úgy tűnik, az önvédelem kézenfekvő lehetőségeit sem használják ki a MMA kommunikátorai, igaz, nem csak gyámoltalansággal, hanem egyfajta lojalitással is magyarázható a csöndjük. Nem terítik ki például azt az aláírt folyamodványt, amelyben az a valaki kéri felvételét, aki most fennen hirdeti, tudtán kívül sorozták be. Nem tudósítanak arról sem, hogy a „kilépők” egy része csak tagsága „felfüggesztését” kérte, hogy addig a „másik oldalon” söprögethesse be az elismeréseket, amíg kifehérül a „fekete akadémia”. Számomra az volt a legmeglepőbb, hogy Fekete folytatásokban közölt ál-naplója ellen sem berzenkedett komolyan senki. Három oka is lehetett a hallgatásnak. 1. az internet világában egyszerűen kideríthetetlen a szerző személye. 2. Fekete lejáratása talán nem is jött rosszul egy csöndben lapuló második vonalnak. 3. Azért nem kezdtek ágálni sokan időben (maga Fekete is csak jókora késéssel), hadd lovalja bele magát a lájkolók, a megosztók, a kommentezők és a csámcsogók hada, hogy valódi naplót olvas, minél tovább húzódik a szappanopera, annál nagyobb lesz a pofára esés a végén, tudniillik akkor, amikor kiderül a csalás. Pofára esésről szó sem volt: meglepő módon igazi irodalmárok is benyalták a dolgot, sőt épp azzal nyugtatták magukat, olyan jó a hamisítvány (egyébként tényleg az), hogy akár igazi is lehetett volna. A következő lépés tehát: mostantól tekintsük valódinak a naplót és passz. Innen aztán elszabadulhat a dolog, bárki bármit leírhat, és egymást tromfolják túl azok, akik úgy hiszik, akkor igazi hősök, ha minél durvább szavakkal képesek becsmérelni a naplóírót a naplótól már függetlenül is. Most már akár posztmodern akciónak is tekinthető a dolog, csak éppen erős gyomor kell hozzá. Természetesen a jelentős alkotók nem szólalnak meg, nyilván méltóságon alulinak tartanák ilyen mélyre süllyedni, de talán van olyan is köztük, aki még nem tett le róla, hogy előbb-utóbb maga is akadémikussá avanzsáljon.

Fekete egy szerencsétlen mondata – Konrád magyarnak látszik – döntötte ki a bilit. Ha a mondat értelmezőinek feltételezése megáll, vagyis ez egy antiszemita megnyilvánulás , akkor az elnök nyilván nem lehet elnök tovább, illetve ha mégsem mond le, akkor az MMA-ból való kilépés nem mérlegelés kérdése, akkor kötelező venni a kalapot. Néhányunknak, akik magyarázatot kértünk, a következőt mondta: Konrád Németországban németül valami Magyarországra nézve dehonesztáló kijelentést tett. (Gyanítom, hogy inkább a magyar kormányra nézve volt bántó a nyilatkozat, de ez most mindegy.) Hiába mondta németül, Németországban jól tudják kicsoda Konrád György, a magyar írót és a magyar gondolkodót látják benne – innen a magyarnak látszik kifejezés – ezért sokkal komolyabban veszik a Magyarországgal kapcsolatos szavait, mintha egy német beszélne. Fekete konklúziója az volt, hogy egy magyarnak külföldön jobban meg kéne válogatni a szavait. Nem tudom, mit mondott Konrád, nem akarom kutatni, indokolt volt-e, hogy Fekete nekimenjen, bizonyára elegánsabb lett volna, ha nem a megszólalás tényét, hanem annak tartalmát bírálja, a lényeg viszont most az, hogy antiszemitizmusról nincs szó (csak egy kétségbeejtően rossz mondatról).  Pontosabban nem is ez a lényeg. Tűvé teszem a sajtót, de sehol sem találom a nyomát Fekete magyarázatának. Kizártnak tartom, hogy ne mondta volna el az újságíróknak (akik legtöbbször éppen erre terelték a szót), százszor is azt, amit nekünk elmondott, de valahogy se balról, se jobbról nem akarták felfogni. Feketének, ha egyáltalán érzékelte, hogy az, ami az újságírók egyik fülén bemegy, az a másikon ki is jön, illett volna legalább Konrádnak elmondania, hogyan értette azt, amit mondott. Végtére is a vád elég súlyos ahhoz, hogy ezt megtegye, arról nem is beszélve, hogy a két akadémia közti beszélő viszony fenntartásához, illetve a kulturális élet megosztottságának mérsékléséhez kellenének ilyen gesztusok; de talán Konrádnak sem kellett volna egyből felülnie mindennek, amit a magyar sajtó ír. Meg amit a német átvesz.

Könnyen lehet, hogy Fekete előbb-utóbb lemond, mert megérti, hogy a személye elleni kampány annyira intenzív, öngerjesztő és irreverzibilis, hogy ha nem tenné, az akadémia létét is veszélybe sodorná. Azt viszont nem gondolom, hogy a lemondását kieszközlő sajtó (az akadémikusokat terrorizáló és a kulturális életet hiszterizáló web-csoportról nem is beszélve) túlságosan büszke lehet majd erre a győzelemre. 

Akadémiai múltam miatt sem dönthetek oly könnyedén, ahogy szeretnék. 2004-ben ügyvezető elnöke voltam az MMA-nak. Azért vállaltam, mert azt képzeltem, hogy tagja lévén mindkét akadémiának, ráadásul a SZIMA akkori ügyvezetőjével, Lator Lászlóval jó személyes kapcsolatban, én teremthetem meg az egyesítést. Hamar rájöttem, hogy sem a SZIMA (amely az akkori balos kormányzat kedvezményezettje volt) sem a Makovecz dirigálta MMA (amely az Országgyűlés által megszavazott apanázst  durcásan visszalökte), nem akarja az összeborulást. Világossá vált, hogy mindkét társaságnak, legalábbis a vezetésének, tökéletesen megfelel ez a megosztottság, mert épp az ellenségre való mutogatás lehetősége ad értelmet a tevékenységüknek, ez legitimálja őket. Sőt a média számára is csak így érdekesek, egymásra acsarkodva. Le is mondtam rögvest. Előbb azonban, az után a bizonyos december 5-i népszavazás után megdupláztam az MMA létszámát. Igen, így történt. Vegyünk föl ugyanannyi határon túl élő művészt, ahányan vagyunk, mondtam, és az akkori elnökség egyhangúan szavazta meg a javaslatomat. Vajon az akkor csatlakozók nem gondolnák-e most cserbenhagyásnak, ha venném a kalapomat? Lehet, hogy már el is felejtették, én azonban még mindig úgy érzem, az akkori „igenemhez” kell hűségesnek lennem, még ha látom is, mennyire átalakult minden.

A jelenlegi helyzetben amúgy sem lehet olyan illúzióm, hogy a kiszállással egy csapásra függetlenné is válhatnék, sőt akár ki is felejtődhetnék a kulturális életből, meg hogy én is elfelejthetném az egész akadémia-cirkuszt, mint egy rossz álmot.  Mivel a „másik” akadémiának is tagja vagyok, és a „rendszerváltónak” nevezett plakátom óta össze szoktak kapcsolni a politikával, sőt, ahogy hallom, várnának most is tőlem valami "konyeces" manifesztációt (fiacskáim, én a Vörös Hadseregnél lejjebb már nem adom!), ezért nincs kétségem felőle, hogy kilépésem után a nevemet rögvest olyan zászlókra tűznék, ahová az égvilágon semmi kedvem föltűzetve lenni, és olyanok is kezdenék veregetni a vállam, akiktől azt a legkevésbé sem venném szívesen. Komolyan gondolom azt, ami néhány éve már itt az Utisz-naplóban is megjelent, hogy a művészet természetéhez ab ovo hozzátartozik az ellenzékiség. A konklúzió ez volt, ez most is: „kultúra = szabadság”. (Zárójelben ideillesztek három dátumot. 1993, 2221 és 2004. 1993-ban lettem tagja a SZIMA-nak, vagyis egy konzervatív kormányzat idején a liberális eszméket valló akadémiának; 2001-ben hívott tagjai közé az MMA, az első Orbán kormány utolsó évében - akkor még liberálisnak számított a Fidesz, nem is kereste a kapcsolatot az MMA-val, amikor viszont három évvel később funkciót vállaltam az MMA-ban, már Gyurcsány Ferencnek hívták a miniszterelnököt - ebből azért nehéz lenne arra következtetni, hogy a kormányzat kegyeit keresve lettem akadémikus. Sőt!!!) Most úgy érzem, akkor vagyok szabadabb és önállóbb, ha nem követem a különös grammatikájú üzenetek utasítását – reméljük, tudja mit kell tenned (vagy tudod mit kell tennie?) –, ezért egyelőre marad, hogy szép karácsonyt és boldogabb újévet kívánjak mindnyájatoknak, aztán majd meglátjuk mi lesz…. 

MÁR MAJDNEM A LOUVRE

December 6-án a párizsi Louvre épületében található Les Arts Décoratifs múzeumban nyílt meg a „posterfortomorrow” plakátverseny legjobb 100 darabjából rendezett kiállítás, ma pedig az emberi jogok világnapján ugyanezt a kiállítást a világ 40 országában egyszerre nyitották meg. A téma a nemek közötti egyenlőség. Magyarországon a soproni AMI Formaterme adott otthont a rendezvénynek.

MIKULÁS

Amikor még fogalmunk sem volt arról, mi is az a computer: színminta számok egy pauszpapíron valamikor a nyolcvanas évek elejéről.

BARTOS ROZÁLIA

Könyvélményekről nem nagyon szoktam itt írni, de ez most legyen kivétel, kinek jutna különben eszébe, hogy elolvassa egy Bartos Rozália nevű hölgy emlékiratait valahonnan az előző századforduló idejéből. Talán akkor sem rohan a boltokba senki, ha kiderül, hogy az illető hölgy két évig  Vajda János költő hitvese volt. Pedig a történet elképesztően izgalmas. Száz bulvárfirkász  se tudna kieszelni olyan képtelenségeket, aminőkkel Rozamunda (így nevezte verseiben Vajda) előáll. Na, jól meg is gyanúsította az irodalomtörténet, hogy hazudik.  De vajon miben? Egy zseniális paradoxon élteti az írást: Bartos Rozália az elragadtatott szerelem hangján ír Vajdáról, csodálatos emberként látva őt, mi olvasók pedig  ugyanezen szavak alapján bomlott elméjű eszelős szörnynek vagyunk csak képesek látni a „Montblanc-embert”. A cselekmény fordulatainak hitelességét, például a brutális csecsemőgyilkosságot  persze aligha ellenőrizhetjük, a részletek, a mellékesnek vélt kicsiségek azonban oly kieszelhetetlenül pontosak, hogy igazolják a történet fontosabb vonásait is. A szürrealizmus „feltalálása” előtt olyat egyszerűen nem lehetett kitalálni, hogy Vajda lakásában mindenütt söröskorsók állnak színültig töltve a hipochonder költő vizeletével, vagy azt, hogy Vajda rendszeresen elviszi feleségét Pest leghíresebb orvosához, Korányi Frigyeshez, megvizsgáltatni, vajon szűz-e még.  A magyar nyelvet kissé ügyetlenül forgató Bartos Rozália (rácvárosi kevercs) emlékiratait Sultz Sándor igazította át (Viszontagságos életem egy költővel), aki egyébként Igézet címmel színdarabot is írt Vajda két szerelméről, Gináról és Rozáliáról.

MÉG MINDIG GYŐR...

Saját kiállítástól nem való meghatódni (egymásétól esetleg), még akkor sem, ha az ember már hazafelé a kocsiban sem képes összeszámlálni, a barokk palotácska hány szobáját töltik meg a képei. Hat? Hét? Nyolc? (Ráadásul az E-palota mellett még ott van Lebó Feri kacsalábon forgó Múzeumháza is a plakátlerakattal. Mondják, hogy onnan ösmerszik meg az ifjú művész, hogy ha kiállításra készül, már ott toporzékol a galériában az előző anyag leszedésénél, az öreg meg onnan, hogy csak a megnyitó végére érkezik meg, s amikor körbevezetik, elégedetten bólogat: hm, ügyes munkák, akár én is csinálhattam volna. Na de ez most tényleg olyan. A fele királyságomat odaadnám érte. Pedig az én kiállításomon van. Grasl Bernadett (kicsit hivatalosabban Grászlibetti), aki a kiállítást rendezte (és aki állítólag néha rákukkant erre a blogra is: köszi!), ugyanis talált a Dürer parafrázisaim mellé egy igazi Dürert. Sőt! Felfedezett egyet. Ha nem volnék egy képzett sznob, hát akkor is elérzékenyülnék (még úgy is, ha tudom, az imént mondatot így kellett volna írni: talált a Dürere mellé egy kiállítást, ez lennék én). A megnyitón a kezembe is adja. A Mérés tankönyvének (ő úgy mondja: Underweysung der Messung) egy különleges példánya. Az oldalak zöme azonos az 1525-ös kiadással, a hiányzókat pedig az egykori tulajdonos, Wilfing Józef megírta és megrajzolta, de úgy ám, hogy nagyítóval kell silabizálni a különbségeket. Eddig a nagyítósoknak hittek, úgy vélték, a teljes könyv másolat, vagy késői kiadás, aztán jött Betti a péhádéjával, és kimutatta, hogy ez bizony az a régi verzió, olyan amit Dürer is a kezében tarthatott, legalábbis legnagyobb részben. Wilfing tanár úr ugyan épp azt a metszetet, a bajszos aktrajzolót felejtette ki (vagy hagyta ki a jóízlés miá'), aminek én az “innen-nézem-onnan nézem” változatait megcsináltam, de hát így még jobban működik Betti szándéka, tudniillik, hogy a könyv és a kiállítás kiegészítik egymást. Átsuhanó röpke: az egyikünk gomb a másikunk kabát. Na és ha gomb … na és ha kabát...? Ráadásul éjjel megjött a hó.