A VILLAMOS

Tudtuk, hogy sose készül el, de azért legalább egy félmondat erejéig mindig szóba került, amikor találkoztunk. Egyre ritkábban találkoztunk. A filmgyár megszűnt, a kapura lakat került, még az utat is átnevezték. Ő Pécsre ment, én Sopronba. Egy éve láttam utoljára, furcsa fintor, hogy épp a Farkasréten. Pont ott, ahol… Az ötvenkilences jár arra. Már nem emlékszem, hogy melyikünk kérdezte: Na és mi lesz a villamossal?

A stúdióban a világ nagyon igazságtalan volt, a legjobb animátorok nyakába annyi munka szakadt, hogy nemigen gondolhattak önálló filmekre. A „művészkedés” a második vonalnak jutott. Már talán a harmadik filmet rendeztem, ő meg a technikai irányítója volt egy egészestés francia koprodukciónak. Egy időutazásos scifinek. Igaz, én egyedül csináltam a magamét, az ő keze alá meg vagy ötvenen dolgoztak. És legalább annyian hátráltatták is. Egyszer, amikor mégis magunkra maradtunk, kibökte: olvasott valami novellát, már tudja is, hogyan kellene filmet forgatni belőle. A fejében már kész a ritmus, a mozgás, megvannak a plánok. Szeretne végre a maga ura lenni. Maximum tizenkét perc, hogy beleférjen egy dobozba, vagy rövidebb. Beszállnék-e? Megmutatta. Az utolsó villamos lesz a címe. Legtöbbet Németországban beszélgettünk a tervről. Akkor még NSZK-nak hívták. Ott is egy idegen filmet rendezett, én meg a hátterese voltam. A munka mellett csináltam néhány rajzot a Villamoshoz is. Érted, ugye: az Élet. Ez a villamos magát az Életet jelenti. Csak megy, és a háttereknek nem kell túlmagyarázniuk a dolgot. Fokozatosan derüljön ki. Megállóról megállóra. Később a Grófnőnek is beszéltünk róla. Arról, hogy nem csak emberek villamosoznak, ott szorong majd a Mikimausz és a Süni a ködből, a Donaldkacsa és az Asterix, Silbad és a Perdide bolygó minden szárnyas arctalanja. Meg Bubó. Meg Popeye. Meg az Animáliák lényei. Még a Légy is. Mind a kisujjában volt. És persze Félix, akkor épp azt animálta. Észrevétlen lassú metaforizálódás, ez lesz a dramaturgia fonala, mondta a Grófnő. Aztán még hozzátette: önreflexió. Ahogy a Dezsőnél. Ez egy halálnovella. Egy halálfilm. Föl se kellett lapozni, már kívülről fújtuk: Vajon a villamosban ki érhet el többet egy kényelmes ablakülésnél? A jutalmat a földön nem adják könnyen, de végül mégis megkapjuk... Éppen ki akartam nyújtani zsibbadt lábaimat, hogy végre pihenjek és pihegjek, hogy végre föl is lélegezzem, szabadon és boldogan, amikor a kalauz odalépett ablakomhoz, kifordította az útirányjelző táblát, s ezt kiáltotta: "Végállomás."

Talán már az elején is tudtuk, hogy ezt a filmet nem kell megcsinálnunk. Fölösleges. Annyira kész, oly pontosan megvan minden részlete. Kieszeltük a formát, kigondoltuk a stílust. Képzeletben már az összes fesztiváldíjat is besöpörtük. És el is költöttük. De azért, ha összefutottunk, mindig szóba került. Átrendeztünk apró részleteket, bár inkább csak megszokásból, meg azért, hogy aztán visszaállíthassuk az eredetit. Mert úgyis az a legeslegjobb, ahogy először kitaláltuk. Huszonöt évesen. Fölkapom olykor a fejem egy-egy snittnél, amit a youtube-on, vagy a tévében látok. Igen, ez a Tibcsi soha el nem készült filmjéből való. Vagy azt plagizálja. Ott zötyög a villamosunk az animáció átlátszó Moebius-filmjére festett síneken, talán az ötvenkilences vonalán. Hosszan, lassan, örökké.

OLIMPIÁSZ

Hurrá, ma kezdődik a londoni olimpia. 1948-ban is volt olimpia Londonban, sőt már 1908-ban is. Annak a száz évvel ezelőtti olimpiának az apropóján teszek most ide egy rövid részletet a Sakkozók a szigeten című készülő könyvből. Tulajdonképpen kész is vagyok vele, már csak az epilógust kell összehoznom, ami azért nem lesz túl egyszerű, mert le kellene fordítanom hozzá egy 68 soros ékes anapesztusokban írt verset, Alekszandr Bogdanov költeményét. Ugye nem semmi egy bolseviktól! (Azért ne tessenek nagyon aggódni, a nyersfordítás már, hála B. Tündének, megvan!)

De végre fönt vannak. Belenéznek a lábuknál ásító sötét fortyogásba és nagyon-nagyon jelképesnek érzik a percet. Olyannak, amit valahogy meg kell örökíteni. Valószínűleg egyszerre jut eszükbe a megoldás, bár Lenin szerint az író veti fel, Gorkij szerint viszont az Öreg proponálja: hugyozzunk bele! Már gombolják is a sliccüket. Egy csöppet persze zavarban vannak, nem is indulnak be rögvest a csatornák, koncentrálni próbálnak, egymást lesik a szemük sarkából, nekünk meg marad a belehelyezkedés a skurcos nézőpontokba, meg marad gondolatolvasás. Ilyenkor persze a krónikás épp úgy feszeng, akár az olvasó, próbálna gyorsan túllenni a dolgon, de van, amit nem lehet siettetni. Sőt, mentül jobban siettetnénk, annál lassabban megy.  ...  A nagy hegy egyébként éppen két éve, 1906 áprilisában tört ki utoljára, jókora ejakuláció volt, száz embert ölt meg, legalább százat. Caprin is megremegett a föld. Gorkij gy dicsekszik a tűzhányóval, mintha a sajátja lenne, mindent tud róla, mindent jobban tud, és persze azért író, hogy színezze a tragédiákat. Akkoriban, április vége felé újra foglalkozni kezdtek az újságok a két évvel korábbi tragédiával. Az apropót az olimpiász adta. 27-én, hétfőn, azaz a mi kirándulóink szemszögéből nézve holnapután kezdődnek az olimpiai játékok Londonban. A világ Londonra figyel. Csakhogy Róma helyett figyel a világ Londonra. Az olimpiászt ugyanis Róma rendezte volna, Coubertin báró az olasz fővárost bízta meg a rendezéssel. Meg is kezdődtek az előkészületek, a liliputi uralkodó, III. Viktor Emánuel már talán fogalmazta is a díszbeszédet, amikor kitört a nagy hegy. Az ország beleroppant, vitte a pénzt az újjáépítés, (meg persze vitte a camorra), le kellet mondani a rendezésről, és a báró átadta az egészet az angoloknak, nevezetesen a sportőrült VII. Edwárdnak. Képzelheti, mekkora zajt csapott a nápolyi hegy, magyarázza Gorkij, ha a római verseny is elmaradt miatta. Lenin mosolyog: az olimpiász remek tréning lehet, nagyszerű főpróba egy világháborúhoz. Hátha nem kell már sokat várni rá, hogy az a sok ország a csatatéren is megmérkőzzék. Élvezi, ahogy a föltámadó szél rendet vág a kéngőzös böffenések közé, lerázza kabátjáról a hamut, és egy darabig még a forradalmi hegybeszédet is elviseli, amely újra csak oda kanyarodik, mint már harmadik napja mindig, hogy össze kéne békülnie a villalakókkal. Aztán, ahogy ilyenkor szokott, mégiscsak megindul kétfelé az a két gúnyolódó szemgolyó. Előttem e szirt, és alatta mély, … S azt mondjam-e: vége a komédiának? A mondatvégi hangsúlyos kérdőjel persze nem kevés iróniával aktualizálja a madáchi mondatot, Gorkij mégis elismerően csettint. A didaktikus poémát, ahogy a Tragédiát nevezte, három éve fordította le (igaz, csak prózában) és adatta ki az általa vezetett Znanyie Kiadóval.  Hát tényleg rosszul alhatott az Öreg, ha még azt az aláhúzogatott és agyonjegyzetelt kötetet is átnyálazta. Ha most egy novellában szerepelnének, itt lehetne a dramaturgiai csúcspont – gondolja, és határozottan tetszik neki, hogy épp egy hegycsúcson csúcsosodhat ki a történet, aztán, mielőtt maga is fölfoghatná, mi volna a dramaturgiából fakadó legtökéletesebb megoldás, a végső csattanó, a slusszpoén, a „v kancé kancov”, újra megszólal az Öreg: Attól félek, bátyuska, hogy ezt most megúsztuk, pedig titokban mindenki arra vár, higgye el, hogy történjen már valami, hogy törjön ki a hegy, hogy robbanjon föl, hogy jöjjön végre a szentséges forradalom. Amikor egy vulkán tétlenkedik, akkor mindenki csalódott. Hazatérve nem lehet miről áradozni. Nincs is szánalmasabb, mint egy szipákoló tűzhányó. Való igaz, a helyiek mintha szégyellnék, hogy semmi tragédiával nem tudnak szolgálni, tűzijátékot lődöznek úton-útfélen, drámai vulkánkitörés képeket, metszeteket, színes olajnyomatokat kínálgatnak a turistáknak, a nápolyi dzsigolók csupasz mellükre lángokádó Vesuviust tetováltatnak, és délidőben harangozás helyett mozsárágyúkat durrantanak. Épp most sütnek el egyet a hegy tövénél valamelyik falucskában, fentről csak olyan, mintha egy nagy záptojás pukkant volna szét.

                  

ÚJ KÖNYVEK

Két optikai illúziókról szóló könyvet kaptam a napokban, az egyik Moszkvából jött, Anatolij Timofejevics Kalinyin írta (Vigyenyie tajny), a másik Amerikából érkezett, Brad Honeycutt és Terry Stickels szerkesztette (The Art of Illusion). Az orosz könyv átfogóbb, a reneszánsztól kezdve dolgozza fel a témát, az amerikai a kortársakra koncentrál. Az előbbiben hét, az utóbbiban tíz munkám van. Az amerikai könyvhöz Scott Kim írta a bevezetőt. Idemásolom két elemzését:  

This sculpture by István Orosz changes appearance depending on where you stand. From one point of view, the black and white lines drawn on the stairs appear to be a man walking down the stairs. From another point of view, the colored areas align to form the legs of a man walking up the stairs.

Here is a lovely drawing of a classic staircase illusion by the versatile István Orosz in which the diagonal lines are alternately interpreted as edges or creases. Note that the stairs are not shaded; all of the dimensional information comes from the shadows and the way people and objects sit on the stairs.

HAJRÁ ATLASZ!

Felipe (azt mondja, hívjam inkább Pepének) elvisz a helyi stadionba, hogy lássam játszani kedvenc csapatát, az Atlast, amelyik annak rendje és módja szerint simán ki is kap a fővárosi Pumáktól. Persze azért van könnyeznivalón vidám oldala is a dolognak. Bérlettel jutunk be a meccsre, Pepe papája ugyanis a halálos ágyán mindkét fiára (a fotós Mito a másik) egy-egy Atlas-bérletet hagyott. Az örökhagyó nem volt kicsinyes: a belépők 99 évre szólnak. (Állítólag majdnem meghalt a fiúk mamája is, amikor tudomást szerzett a végrendeletről.) Egy másik egyetem galériájában Francisco Toledo kiállítását nézzük meg Emmával: az indián művész vázlatkönyvének lapjait. Magától értetődő természetességgel megelevenedő mítoszok, Chagall és az inuitok transzcendens világa jut róla eszembe, na meg persze Dóra. Ja: nehogy elfelejtsem, megnyílt a workshop-záró plakátkiállítás is, egyelőre csak az ITESO kertre néző munkagalériáiban, aztán majd augusztusban átköltözik a könyvtárba.  

DANSE MACABRE

Ez a gyökérhullámos járdák völgye, guávaszaga van a szélnek,

a parkoló autók alatt különböző színű szemű macskák élnek.

Éjszaka van mindig, a meszelt törzsekre neonkígyók csavarodnak,

osonsz a kéken villogó esőben, ahogy a grafittifestők szoktak.
Felköhögött sók, elfeledett szigetek és eltűnt repülőgépek;
ínyeden érzed, épp ez az évszak a perce a végső száműzetésnek.

Az otthoni idő szerint kelsz, és az itteni idő szerint fekszel,

járod a néptelen utcát, amit a névtelen folyó medre metsz el.

Áll a halál egy üres kirakatban, és lassan táncolja a tangót,

nem emlékszel rá, vajon azelőtt, vagy, hogy akkor már ugyanitt volt.

(Nincs is itt, csak danse macabre, valami lassú, méla versben,

észre sem vesz, és te sem őt, ha egyszer erre jársz majd ébren.)

Rálelsz az apró szállodára, arra, amelyben egykor laktál,

megvan a hallban a pálma, ugyanaz, s nagyjából ugyanott áll.

A portás új, tán nem is ért meg, de engedi, hogy fényképezzél,

tesz-vesz a pulton, olykor rádnéz, jelezni akarja azt, hogy nem fél.

Elfelejtetted a szobaszámot, de az ajtót úgyis megtalálod,

fönt van a másodikon, ahol a tapéta narancsvirágszínűbe váltott.

Lassan tempózol át az egymásnak fordított tükrök táblái között,

hajakon, fűvel bevetett arcokon, melyeken a só kiütközött,

úszol a suttogó örvénylésben, ránt magával a mágnesesség,

nyitva az ajtó, lépj be, beléphetsz, nem mondhatja már senki se: tessék.

Ott fekszel, ugyanott, kiterítve, s kanyargó karcsú gyöngyfonálon

száll ki a szádon a lélek, s iramlik az álom, az álom, az álom.

MÉG MINDIG GUADALAJARA

Még mindig Guadalajara, a gyökérhullámos járdák, a hirtelen érkező esők és a különböző színű szemű macskák városa. Az ITESO campusának épületei egy hatalmas botanikus kertben állnak, vagyis ha éppen Latin-Amerika flóráját szeretném tanulmányozni, ahhoz is a legmegfelelőbb környezet lenne. A madárvilágéról nem is beszélve; szűnni nem akaró csivitelés közepette zajlanak az órák. Egyébként csak 9-től 2-ig van tanítás, s ha nincs estére valami hivatalos rendezvény, amilyen például a Serghioval tartott közös előadóestünk volt, vagy amilyenek a nyári kurzusok eredményeit bemutató kiállítások megnyitói, akkor fölváltva találnak ki számunkra programokat a kollégák. Selene Tlaquepaque városrészbe visz el bennünket, Emma Zapopanba, a hétvégén pedig egész napos kirándulást szervez Andrea, Felipe és Emma a Chapala tóhoz és a tóparti Ajíjc városkába. Meglepő koincidenciák: Serghioról kiderül, hogy két éve Mexikóvárosban Dórával együtt zsűrizte a plakátbiennálé anyagát, és a pueblai egyetemen is egymás után tartottak előadásokat; bemutatnak továbbá egy amerikai profnak (Brandon), akiről néhány perc múlva kiderül, hogy az otthoni egyetemem mosonmagyaróvári karán is vendégtanároskodik. Ezekhez képest igazán semmiség, hogy úton-útfélen olyan egykori diákokba ütközöm, akik valaha a workshopomba jártak, vagy akiknek a diplomázáskor a „keresztapjuk” voltam. Mexikóban egyébként ma tartják a parlamenti választásokat, épp egyidőben az európai focidöntővel. Mindkét eseményt nagy érdeklődés kíséri, némi feszültséget csupán az okoz, hogy az előbbi miatt két napja alkoholtilalom van, az utóbbihoz meg ugyebár nélkülözhetetlen lenne egy-két üveg Coronita.