SAKKJÁTSZMÁK

az Irodalmi Jelenben.
a Hitelben.
Melbourne-ben.
A Kortársban

MOEBIUS

Nem találom a Google Earth-ön az alkalmi filmstúdióvá átalakított raktárépületet, ahol a Perdide-et csináltuk. Angers-ben keresem, a Loire-völgyében, de magam sem fűzök sok reményt hozzá, hogy megleljem. 1980 óta bizonyára átépítettek ott is sok mindent. A film munkacíme volt csak A Perdide bolygó árvája, mire moziba került, Az idő urai lett a címe (Les maîtres du temps).  Azért jut eszembe, mert most olvasom, hogy meghalt Mœbius. Ő volt a film főgrafikusa. Amúgy a francia képregény legnagyobb ikonja. Az igazi neve Jean Henri Gaston Giraud volt. Mi meg Bányai Pistával, a francia  Silvaine-nel, a belga  Seraphine-nel meg Andréval a mellék-grafikusok voltunk, a háttérrajzolók. Emlékszem, amikor fölmerült, hogy kimehetnénk hátterezni, René Laloux, a rendező megkérdezte, ugye tudsz bánni a szórópisztollyal? Naná, feleltem. Igaz, nem is láttam addig közelről festékszórót (akkor valami nagyon modern találmánynak hittem, ma meg már micsoda avítt dolognak számít!), de nagyon ki akartam jutni, ami az akkori bezárt ország kínálta lehetőségekhez képest, talán érthető is volt. René elhitte, én meg két hét alatt úgy belejöttem a festékfújásba, hogy mire utazni kellett, már magam is kezdtem hinni, hogy értek hozzá. A filmről egyébként azt hallottam, hogy a tényleg jó történetnek, meg persze a moebiusi grafikai világnak köszönhetően  sikeres lett. Lehet, hogy most Mœbius-ra emlékezve, újra bemutatják. Ha tényleg, akkor azt is tessék figyelni, hogy tudott animálni Hernádi Tibcsi és Maros Zoli...

JÁRJ, MERRE TETSZIK!

Két szemöldöke közt mély árok indul föl a homlokán. Ő hát a krónikás a kör széléről. Ő volna az? Azok a homlokráncok épp 35 éve indultak fölfelé egy prózában írt költemény utolsó strófájának első sorában. A 35 évesen írt vers a 2012-es kötetben is ott van, pontosabban itt: Járj, merre tetszik. A számokat most összegezze más. Én inkább neki vágok, elföldalattizok a Szépművészetibe, hogy ellenőrizzem. Az árkok mélyebbek, hosszabbak, vastagabbak, legalábbis annál, ahogyan az emlékezetemben éltek. Ez persze gerontológiailag akár érthető is lehet. A múzeumok meg mégsem állíthatnak minden barázda mellé egy restaurátort. De hát mire is emlékszem én? A téli teveszőrcsuhás sáskaevőre a Jordán partján, ahogy megjövendöli azt a másikat, vagy a kétfelől is üldözött anabaptisták őszi bozótprédikációira egy németalföldi erdő tisztásán, netán az idősebbik Brueghel pazarlón részletező olajképére egy ebédlőasztalnyi nyárfatáblára festve, vagy a hetvenes évek forgószeles tüntetéseire, a nagy tavaszi kokárdás összebújásokra. Legkevésbé azt látom meg, ami a közös mindben. Lehet, hogy csak nem akarom látni. Nem merem észrevenni a jelképes mellékjelentéseket. Vagy csak egyszerűen ismerem a posztmodern játékszabályt: a mű nem a feltárást, hanem az elrejtést szolgálja. A krónikás persze bölcsen hallgat. Nyitott inggallér, zárt selyemsál. Legföljebb sejtet, jelez, utal. Személytelen szenvedéllyel, láttató sejtelmességgel, mert tudja, hogy vannak szavak, amelyek kimondva, leírva, vagyis a levegővel érintkezve, fényüket vesztik, elfonnyadnak, és kiperegnek belőlük, mint borsóhéjból, a betűk. Szabályos arc. Félrefordított fej. Kellemes és tartózkodó. Éber és elmerült… Estévé lett tekintet. Akár egy bölcs vendégprofesszor a peregrinációk korából. Önmaga hetvenedik alteregója. Shakespeare-t mormol: Be where you list. Járj, merre tetszik. Most éppen erre jár. A kör szélén, hátát a fának vetve ácsorog. A képről persze, ahogy az Bruegheléknél szokás volt, készült számos kópia; másolatok, variációk, parafrázisok, de ő, a krónikás, homlokán a növendék barázdákkal, mindegyiken ott van. Ő az állandó a változásban. Egyformán dől a barna törzsnek, már fénylik a kéreg, szinte csillog Antwerpen, Bruge, Brüsszel, Bonn, Krakkó, Schwerin, München és Pétervár képtáraiban. Folytassam-e Atlantával, Tihannyal, a Rózsadombbal? The same. Ugyanaz. Mi hajt bennünket, barátom, s hagyunk-e nyomot a világban? Revolution, a forradalom volt-e ihletőnk, az új szerelme? Vagy az évszakok színpada forgott csupán? Tél, ősz, nyár, tavasz? Be the same. Légy ugyanaz! Maradj Kodolányi Gyula!