VÉGJÁTÉK (3)

A híradók szerint az ország egész területén megszűntek a harcok és a városban az élet kezdett visszatérni a normális kerékvágásba. A győztes törzsek, ahogy az már a forradalmak után lenni szokott, egymás ellen fordultak, és egyre kevesebb szó esett az ezredesről. Lábra kaptak ugyan legendák, amelyek szerint a palotában talált holttest nem is az övé volt, de ezek természetesen nem kerültek nyilvánosságra. Felbukkantak olykor olyan férfiak, akikről azt gondolták, hogy azonosak az elmaszkírozott, vagy átoperált ezredessel, volt, aki magáról állította ezt, és kalandos történetet eszelt ki a megmeneküléséről, de ilyesmivel egy tévé csatorna sem foglalkozott, így az ezredes nem is szerzett róla tudomást. Azt sem tudta, hogy feltételezett búvóhelye, egy használaton kívüli szennyvízcsatorna betonalagútja, illetve feltételezett sírhelye titkos zarándokhely lett, bár állítólag több titkosrendőr vett részt az ottani gyűléseken, mint valódi szimpatizáns. A helyi televíziókban nem bízott, a külföldi műsorok pedig egyre kevesebbet foglalkoztak az országgal, ezért az ezredes egyre ritkábban tévézett. Édességeken és első osztályú italokon élt, sportos alakja gömbölyödni kezdett, és már csak harmadnaponként borotválkozott.  

A palota számítógépes rendszere ép maradt, és az ezredest is meglepte, milyen könnyen újraindult. E-maileket természetesen nem küldött, sőt óvatosságból olyan internetes fórumokat, vagy ismerős web szájtokat sem látogatott meg, ahol  az inkognitója veszélybe kerülhetett volna. Utoljára a testőreivel sakkozott, most megpróbálkozott az online sakkal. Eleinte egy-egy érdekesebb állást fölrakott a táblán is, de gyorsan megszokta, hogy a képernyőn a kurzorral tologassa a bábúkat. Az online játékba történő regisztrációnál meg kell adni egy nevet, az ezredes természetesen álnéven jelentkezett be: El Nocol-nak nevezte magát. A személynév tulajdonképp rendfokozatának (ezredes = colonel) összekevert betűiből állt; sajátjának érezhette, egyúttal biztos lehetett benne, hogy a spanyolos hangzás miatt senki nem fog gyanakodni rá. Szükség volt egy könnyen megjegyezhető jelszóra is, hat betűből álló kombinációt kért a rendszer, az utolsóként lelőtt zöld gárdisták egyikének nevét választotta: Nisrin.  Maga is csodálkozott, hogy a több száz áldozat után miért épp e két lány halála viselte meg annyira. Mint az egyenruhát, úgy viselték az egyforma parfümöt. Az anyanyelvén sosem csetelt, sőt az első időben még arra is figyelt, nehogy túl sokszor játssza meg azokat a megnyitásokat, amelyekről valaki gyanakodhatna rá. Álmatlanság kínozta, mindig éjszaka, és többnyire ugyanabban az időben kapcsolta be a gépet, ezért aztán gyakran fordult elő az, hogy visszatérő partnerekkel sakkozhatott. Néhány nap elteltével amikor kihívott egy ismeretlent, vagy elfogadott egy kihívást, már nagyjából sejtette, milyen eredményre számíthat. Az internetes oldalra klikkelő játékosok (több száz sakkozó kapcsolódhatott egy időben a hálózatra) ugyanis a megnyert és az elvesztett partik arányában pontokat kaptak, illetve vesztettek.

Az ezredes elégedetten állapította meg, hogy valahol a középmezőny elején foglal helyet, és ahogy növekedett a lejátszott partik száma, egyre biztosabb lett a pozíciója. Minden belépés után lejátszott néhány gyors, könnyű partit alacsonyabb pontszámú ellenfelekkel, (ezek a győzelmek nem különösebben növelték meg a pontszámát) majd olyat próbált találni, akivel egyformán játszik, vagyis csak  körülbelül 50 százalékos esélye van a győzelemre.  Nem szeretett veszteni, de a tökéletes inkognitó miatt nem is bánkódott különösebben, ha olykor valakitől mattot kapott.  Ellenfeleinek a neve nem különösebben érdekelte, csak az Élő-pontjaikra figyelt, amikor kiválasztotta őket, vagy elfogadta a kihívásukat, bár néha szöget ütött a fejébe, vajon a világ mely tájáról kapcsolódhatott be az illető a játékba. Egy szellemes lépéskombináció után, vagy egy bosszantóan hosszúra nyúlt gondolkodási szünet közben begépelt egy-két szót a chat-lapra. Salut! Ahoy! Ciao! Aztán, ha jött válasz, akkor már sejthető volt a nyelv, talán az ország is, ahol az ellenfél azt a másik monitort bámulja. Hei! Salam! Szia!

A magyar származású matematikus által kidolgozott úgynevezett Élő-skála értékei jól jelzik, hogy egy adott pontszámú sakkozó a másik játékossal szemben milyen eredményre számíthat. 50 pontnyi különbség nagyjából azt fejezi ki, hogy az ennyivel erősebb játékos előreláthatólag 55%-os eredményt ér el a gyengébb ellen. Ha például egy 2500-as pontszámú sakkozó tíz alkalommal mérkőzik meg egy 2550-es pontszámúval, várhatóan 4,5-5,5-arányban veszíteni fog. Minél nagyobb a meccsek száma, annál biztosabban mutatkozik meg a jelzett különbség. Az ezredes persze nyerni akart, ráadásul egyenlő, vagy legalább megközelítően egyenlő sakkozók ellen akart nyerni. Az viszonylag ritkán fordult elő, hogy olyan partnerre akadjon, akivel pontosan megegyezett a pontszáma. Ha olykor mégis felbukkant ilyen, azonnal ráklikkelt a kihívás gombra, illetve természetesen elfogadta, ha olyan játékos hívta ki őt, aki ugyanannyi Élő-ponttal rendelkezett. A szigorúan vett matematika szerint  ilyenkor a döntetlen eredmény a legvalószínűbb, amit úgy kell érteni, hogy tíz játszmából nagy valószínűséggel ötöt az egyik, ötöt a másik nyer. Természetesen „igazi” döntetlen is előfordulhat, ami azonban, hacsak nem megegyezéses döntetlenről van szó, nem túlságosan gyakori a sakkban. Az ezredes sosem ajánlott és sosem fogadott el döntetlent. Szalonremi; még a kifejezést is gyűlölte és akkor sem bánta meg a visszautasított döntetlent, ha végül elvesztette a partit. Néha persze akkor is remivel zárul egy játszma, ha egyik fél sem akarja. Például akkor, ha már nem marad olyan bábú a táblán, amelyik mattot tudna adni. Történetünk ezen szakasza éppen egy ilyen pattnak nevezett állással veszi kezdetét.
Az ezredes tisztában volt vele, hogy ha a király mellett csupán egy huszárja marad, nem mattolhatja be ellenfelét. Azonnal revánsot kért. Az eredmény ugyanaz lett, azzal a különbséggel, hogy az ezredes magányos királya ellenében ellenfelének a király mellett egy futója is maradt. Persze azzal sem lehet mattot adni, döntetlen az is. Viszkit töltött, szivarra gyújtott és megvert két-három könnyű ellenfelet. Aztán újra rátalált valakire, akinek azonos pontszáma volt. A megnyitás néhány jellegzetessége és a játék ritmusa alapján úgy rémlett az ezredesnek, hogy ismét ugyanazzal a sakkozóval hozta össze a véletlen, akivel előzőleg kétszer is remizett. Tudta ugyan, hogy ez csak úgy lehetséges, ha időközben az illető is játszott néhány partit, mégis egyre erősebben hitt az azonosságban. Elvégre miért ne játszott volna az illető is? Hallo!- írta be a chat-keretbe. Hallo! – érkezett a válasz kisvártatva Noel-tól. Most már megjegyzi a nevét: Noel Col-nak hívják az ismeretlent. A meglehetősen komplikált középjátékban egyikük sem tudott komoly előnyhöz jutni. A végjátékhoz közeledve azonban az ezredes bástyafórba került. How are you? – kérdezte gúnyosan. How are you?- érkezett a válasz, és az illető örökös sakkal döntetlenre mentette a partit. Másnap az ezredes már alig várta az estét. Ugyanabban az időben kapcsolta be a compjutert. Noel már ott volt. -Salve! -Salve! A Benkő-megnyitás egy ritka változatát választotta. Az ellenfél azonban nem jött zavarba. Megkontrázta a fianchettót, cseréket kényszerített ki és ellentámadásba ment át. Hosszú, szövevényes parti volt, egymás minden tervét előre látták, minden készülő csapda elhárítására idejekorán fölkészültek. Szép lassan elfogytak a figurák. Az eredmény persze újra döntetlen. A következő játszmában viszont szinte minden sikerült az ezredesnek, talán el is bízta magát, tetemes előnye birtokában sarokba szorította Noel királyát, aki már képtelen volt lépni. Nem léphetett, de nem is volt sakkban. Patt! Már őrjöngött az ezredes. Ilyen amatőr hibát! Legközelebb, amikor kettős huszárelőnye birtokában is döntetlent jelzett a gép, azonnal kikapcsolta. Ki ez az alak?! Magából kikelve csapta földhöz a poharát. Kicsoda lehet? Hiába maradt két lova, ha nincs más bábu a táblán. Szórakozik velem!? Máris megbánta, hogy kilépett. Kibontott egy üveg Glenfarclast, újraindította a masinát és visszatért az online játékhoz. Bejelentkezés. Először a név: Noel Col. Aztán a hatbetűs jelszó. Mi is volt a zöld lány neve? Szinte az orrában érezte az egyenparfüm szagát. Jamill?

És El Nocol már várta is odaát.

VÉGJÁTÉK (2)

A városban már csak néhány elszigetelt hadosztály harcolt, valószínűleg azért, hogy kitörhessenek, vagy kedvező feltételekkel tehessék le a fegyvert. A kormányzói rezidenciát, amely egyúttal az ezredes főhadiszállása volt, a lázadók gyakorlatilag bekerítették, és minden irányból egyszerre kezdték megközelíteni. Nem haladtak gyorsan.  Nyilván csapdát gyanítottak, bár a hivatalos kommüniké szerint lehetőséget akartak adni a védőknek arra, hogy kapituláljanak.  A televízió folyamatosan közvetítette az eseményeket, már nem csak az óránként jelentkező hírösszefoglalókban láthatta feltűnni a kívülről sok találatot kapott kormos homlokzatokat, hanem, hála az élő közvetítésnek pontosan tudta hol tartanak a felkelők. Parkok, kerítések és csatornák bonyolult hálózata vette körül az épületegyüttest, amelyben a folyosók, a termek és a belső udvarok többszintes labirintusra emlékeztető rendszert alkottak. A palota egykori építői úgy gondolták, hogy falakkal és bezárt kapukkal nehezebb megállítani a támadókat, mint a geometria fondorlataival. Minél jobban igyekezett valaki az útvesztőkben előre jutni, annál  jobban eltévedt, s előbb-utóbb azon kapta magát, hogy visszakerült a külső körre. A világ egyébként jól ismerhette a palotát, mert egy időben sok híres filmet forgattak itt, zömmel amerikai produkciókat. Abban az időben az ezredes még nem volt persona non grata, igaz egyes filmtörténészek váltig állították, hogy a filmek elhíresült palotájának nem is volt semmi köze az ezredes rezidenciájához, valójában egy kaliforniai stúdió telkein állt, és tényleg hajszálpontos másolata volt az eredetinek.

Az ezredes, aki tisztában volt vele, hogy az útvesztő csak ideig-óráig tartóztathatja föl a felkelőket, jobbnak látta, ha a több oldalról támadható, ezért nehezebben védhető dolgozószobából áthúzódik a könyvtárba, majd onnan is tovább cipelte a fegyvereket az egyik hálószobába, abba, amelynek vörös a fala és csak egy bejárata volt. Mozgatható és dönthető tükörfalak álltak a szobában, amelyeket úgy tologatott, hogy azok elbizonytalanítsák majd az érkező fegyveresek térérzetét, sőt személyét megsokszorozva nagy létszámú védősereg illúziójával ijesszen rá az érkezőkre. A hálóban is volt plazmatévé, ráadásul nagyobb is, mint odaát. Egy helikopter körözött az épületek fölött. Meghúzta a viszkis üveget, majd a maradékban megmosta az arcát. A vízvezetéket már régen elzárták, a szökőkutak megzöldült vizében hullák lebegtek. Bizonyára azért küldték a helikoptert, hogy kiismerjék a labirintust, és a támadó alakulatok mozgását fentről irányítsák. Szivarra gyújtott. A televíziós stáb néhány száz méterrel a harcosok mögött haladt. Amikor kamerájukkal beléptek az újonnan „felszabadított” termekbe, még alig oszlott el a füst és a por. Az ezredes ebből arra következtetett, hogy a támadók nem bíznak semmit a véletlenre, vállról indítható rakétákkal lövik át az ajtókat, vagy kézigránátot hajítanak a szobákba, mielőtt berontanának. Betört ablakok, leszakadt csillárok, lángoló függönyök adták a díszletet a riportokhoz. Gyerekarcú forradalmárok mobiltelefonnal fényképezgették egymást és röhögve vizelték le az ezredesről készített aranykeretes festményeket. Már abban a csarnokban jártak, amelyből a dolgozószoba nyílt. A sajtótájékoztatókból minden néző jól ismerte, és természetesen a tévések is otthonosan mozogtak benne. A tapéták összefirkálva: a történelem csinálói szórópisztollyal szignálták a falakat, obszcén feliratokat karistoltak a bútorokba és sorozatokat lőttek a bőrkanapékba. Az ezredes lehalkította a televíziót. Már régen hallania kellene az „élő” csatazajt, de minden néma. A beszélő már a dolgozószobát mutatja, beletúr az íróasztalon maradt papírokba: hangtalanul handabandázik, és valami bizonyítéknak szánt lapot lobogtatva átsétál a könyvtárba. Feldöntött polcokon lép át, széttört kerámiák reccsennek a talpa alatt. Az ezredes aranymetszésű könyvei összehordva égnek a szoba közepén.  A vörös hálószoba következik. A plafon leszakadt tükörcserepei borítanak mindent. Az ágyon egy hulla díszegyenruhában, az arca a felismerhetetlenségig összevagdalva. Az ezredes az ágytámla aranyszobrának támasztja a szivart és a távkapcsolóért nyúl: …és saját barlangjában végeztünk  vele – hallja újra a szpíkert,  - Ettől a perctől új korszak veszi kezdetét szeretett hazánkban, az új kort így fogják nevezni: demokrácia.

(folyt. köv.)

VÉGJÁTÉK (1)

(Az ezredes sakkpartija)

Az ezredes gyakorlatilag egyedül maradt. Megsemmisült a hadsereg zöme, a maradék átállt a felkelőkhöz, vagy egyszerűen szétszéledt. A zsoldosok nem kockáztatták tovább az életüket, ráadásul tisztában voltak vele, hogy már a másik oldalon adják a magasabb bért. A dezertőrök nyilvános kivégzésével, bármily kegyetlen kínzások kísérték is azt, csak ideig-óráig tudta  elodázni az összeomlást. Személyes testőrsége, amely ifjú, és ha hihetünk a legendának érintetlen hölgyekből állt, a legfontosabb pillanatban mondott csődöt. A zöld nővéreknek nevezett elitalakulat  egymást hisztériásan gyűlölő egyedekből állt, akik bármikor képesek voltak hajba kapni és gyakorlatilag önmagukat számolták föl. Egy idő után oly nyilvánvalóvá vált a vég, és annyira elképzelhetetlennek, hogy kitartson még valaki mellette, hogy a két utolsó testőrrel, Jamillal és Nisrinnel  maga végzett, nehogy a lázadók kezére jussanak, vagy ami még rosszabb, átszökjenek az ellenséghez.

Az ezredes tehát egyedül volt és várta a véget. Harcban akart elesni. Tudta, hogy ha feladja magát, vagy ha elfogják, nem kerülheti el a nyilvános és megalázó kivégzést, amely előtt majd kivágják a nyelvét, ha pedig öngyilkosságot követne el, akkor a történelemkönyvek a gyávaságáról szóló mondatoktól hemzsegnének.  Felkészült a harcra. Övében kard és pisztoly volt, íróasztalán egy aranyozott kalasnyikov, és még álmában sem vette le a testére tekert robbanóanyagot.

Az ezredes a dolgozószobájában ült, a tévét nézte nyakig begombolt fehér díszegyenruhában, és fekete étcsokoládét evett. A televízió a felkelők kezén volt, az ismerős riporterek fölesküdtek az Átmeneti Nemzeti Tanácsnak és az átállt tábornokokkal készített interjúk során azt találgatták, hány napig tarthatja még magát az ezredes. Végjáték, mondták, és elkerülhetetlennek nevezték a mattot, amely hamarosan bekövetkezik, hiszen teljesen be van kerítve: egyetlen szabad mező sincs, ahová léphetne. A szellemesnek szánt hasonlattal az ezredes közismert sakkszenvedélyén ironizáltak és önelégülten dőltek hátra a felújított stúdió túlméretezett bőrfoteleiben. Az ezredes gúnyosan fölnevetett: a sakkban, ha nincs a király közvetlenül megtámadva, mégsem tud lépni, az patt. Döntetlen. Remi. A tökfejek. És ilyen alakokra bíztam a hadseregemet! Az általános műveltség részének tartotta a sakkozást és már sok évvel ezelőtt kötelezővé tette az általános iskolákban. Tulajdonképpen a sakk segítségével legitimálta országában a diktatúrát is. Internetes partit játszott a lakossággal, amelyben minden állampolgár részt vehetett. Éppen úgy, mint egy szavazáson. A beérkezett lépéseket a computer rendszerezte, és azt választotta, amelyre a legtöbben voksoltak, vagyis hibátlanul valósult meg a demokrácia. Mivel a legdemokratikusabb lépés egyszersmind a legátlagosabb is, az ezredes könnyedén nyert, még a biztonság kedvéért készenlétben álló szekundánsokra sem volt szüksége. A visszavágóra már nemzetközi megfigyelőket is hívatott: az eredmény ugyanaz.  A részvétel, ahogy a választásokon, itt is 98 százalékos volt. 

(folyt. köv.)

V.B.+

Úgyis csak film az egész, trükk, animált kép,

olyan, amely a világot görbe tükörbe’ mutatja,

képzelni elég: szeretni való rajzolt alakok játsznak benne,

meghal mind és másnap jön szembe vidáman,

nevet, magyaráz, vagy faggat szeliden, mosolyogva:

mért is e bús sokaság, hisz nincs már múlt

s nem készül semmi jövendő,

csak jelen, és e káprázó nagy jelenésben

minden örök már.

Hányas vagy – kérdi, hanyas, de a választ

szélsusogás nyeli el,

s az örvénylő, hűs szél a leírt szavakat

odaát már fordítva kavarja.

Jár bennem föl-le a filmed,

jelkép, liftez a torkomban,

páternoszter, immáron Béci logója,

az átlátszó nagy palotában,

melynek neve, jobb nem jön eszembe, hogy élet.  

Presszók torzító üvegén át oly’ abszurd a valóság,

bölcs derüvel nézed, s a kulcsszó, mi lehet más,
méginkább a fonák.  

Nézőpont-csere csak, látószög-váltás,

új objektív, tágabb panoráma;

forró lehelet fényesítette lencseüveg,

s ha olykor visszafokuszálsz,
kikacagsz majd ideát minden levitézlett ideát.

Elhoztad Cannes-ból a Pálmát, ceremónia semmi,

diadalkapu nem volt, jöttél, hónod alatt a szobor,

mint más napokon animált jelenet, gépelt storyboard,

fémdobozokban a filmguriga, vagy az únott napi sajtó.

Gyere föl majd, írtad, van pár könyvem, szépen illusztrált,

olyan, amit te talán még… érted ugye,

félszóból is érteni kellett volna, de én…

akkor láttam utolszor, kockás sál, puha barna zakó,

fémkeretes szemüveg, tán csöppnyi borosta,

s félszeg mosolyában mennyi tapintat.

Hallom Zsófitól, hogy megvetted a könyvem,

beleolvastál még, jó lett volna beszélnünk,

az is máskorra marad: immár odaátra.

Fejből kéne idézni, shakespeare-i szonett,

két sor a negyvenhetedik vers közepéből:

mindég itt a helyed már…
Lejegyeztem. Itt van, értsd úgy: a szivünkben.

Megnézem a filmjeit újra meg újra:

Reggeli ábránd, Nyelvlecke, Mozi,

Életmű, Pléh-boy, Perpétuo Moto…

Pátosz nélküli egyszerü formák, semmi ítélet,

együttérző kivülállás, játékos pici kétely tán,

s persze a legfőbb mindben a tiszta humánum.

Láttatni esendőn több, mint néven szólítani bárkit.

Béci, szevasz!

KÖNYVTÁRAK

Pompásan buszozva 50 AMIssal lerohantuk Pozsonyt (fel Endre, Béla, fel magyar, Bratislavához kell a férfikar…) megnéztük a Posteriumot Rostoka Laci felkonferálásában (lásd az angol blog postját), a BIBet (Békés Rozistul és Keresztes Dórástul) és a Danubiana szigetmúzeumban a free-form-designer Jan Kaplicky kiállítását.  A sok visszautasított terv közt a leghíresebb a Prágai Nemzeti Könyvtáré (állítólag ebbe halt bele). Előző este Sopronban, az EZKIn levetítettem az Argentin Nemzeti Könyvtár kegyetlen (brutal architect) épületét (állítólag Borges meg abba vakult bele, tudniillik hogy ne kelljen látnia), hm, hát ha választani kell, akkor nekem inkább a Bábeli Könyvtár (Erik Desmazières meg ebbe pistult bele). Apropó könyvtár: hétfőn este hatkor a budakeszi Nagy Gáspár Könyvtárban könyvbemutató A követ és a fáraó ürügyén (hát velem mi legyen?) A beszélgetést Petrik Béla vezeti.  Ugyanő tart majd "Ki ez az ember?" címmel előadást szombaton, október 22-én a vasvári Nagy Gáspár Kulturális Központban, ahol kiállításom nyílik, a filmjeimet vetítik, sőt a meghívó szerint a Vasvári Színi Egylet meglepetésre készül. 

Csütörtökön, 20-án Rofusz Ferivel szerepet cserélünk, egy éve én faggathattam őt a Semmelweis Szalon estjén, most ő lesz a kérdező. A Szalonban kiállítás is nyílik, amely november 13-ig lesz nyitva az orvosegyetem  főépületének szép dísztermében, ami egyébként a régi könyvtárterem is (Üllői út 26).

NETNAPLÓK

Jól elmegy az idő ezzel a blogolással, úgy értem, a blogírással, hogy olvasni  is kéne; ugyan ki ér rá arra mostanság? … nem lehet ezt bírni, hisz nem is tudok olvasni, csak írni. Pedig az elmúlt hét minden napján TT  blogját – elegánsabban netnaplóját – olvashattam volna a Litera honlapon. Persze most, így utólag (és a záró bejegyzés utolsó fejezete révén némi érintettséggel) egyszuszra is szépséges és tanulságos volt elolvasni, és gondolatban kezet rázni a szerzővel, akit A lerajzolt idő című könyvem impresszuma így mutatott be: „irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár, aki azt állítja magáról, hogy a következő görög-latin szavak háromszögében van igazán otthon: katedra, teátrum, stadion.” (Hogy mely csapat stadionja, azt most épp nem aktuális firtatni, szurkolni viszont annál inkább kell neki:-) Kösz, Tamás!

*

Most ismerkedem egy másik weboldallal, illetve néhány napja jósorsom összehozott a létrehozóival is. A cím: Műtermek. com. Úgy óvakodhatunk be ismerős, vagy ismeretlen műtermekbe, s oly tapintatosan bámészkodhatunk, hogy a műhely gazdáját – gazdasszonyát – egy percre sem tartjuk fel.

*

Persze vannak régi, ismerős blogok is, ahová visszajárva vagy visszatévedve, mégis meglepetések érhetik az embert. Ilyen most a Rézkarcfittnes, ahol  éppen erre számítva a legkevésbé, saját magamra bukkanok; meg ilyen a Papirusportál, ahol Eszéki Erzsi ír a követemről.

A REBBENŐ VALÓ FÖLÉ

Hallom reggel a rádióban, hogy mostanában lenne 90 éves Pilinszky. Vajon tudom-e még kívülről az Impromptut? Többé-kevésbé. De a képei szavak nélkül is megjelennek:  a szélsikálta torlaszos tetők,  az izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,  a lüktető pupilla krátere, a plakátmagányban ázó éjjelek, a tükrök mélyén heverő szobák, a viharokra emelt nyárderű, a nyílegyenes labirintus, a haragos ég infravöröse, a világárva papundekli, a szalma közt kidöntött pléhedény  és a falakban bolyongó mezitlábas tenger…  Mindegyik képet, úgy, ahogyan kell, olvasói képzeletem rakja össze saját emlékekből, egy képe azonban annyira konkrét, oly pontosan jelenít meg, legalábbis számomra, egy valódi festett képet, hogy amióta, először olvastam, nem is tudok másra gondolni.  Mint tagolatlan kosárember, csak űl az idő szótalan…  

Nem hiszem, hogy csak azért, kapcsolódik össze bennem René Magritte festménye, a Le thérapeute és a Mire megjössz című vers, mert nagyjából egy időben, valamikor gimnazista koromban, ismerhettem meg őket, a tagolatlan kosárember szóösszetétel annyira különleges (talán nem is különösebben jellemző a költőre), és oly pontosan idézi meg a festményt, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy Pilinszkyre is hatott. Föllapozom a Magritte albumot, és elképedek: nem is kosár-, egy kalitkaember ül a képen. Vajon játszik-e velem az emlékezetem, vagy a kosárember ott a könyvben kalitkaemberré, ketreclénnyé vált az évek során? Rákeresek az interneten, sok példányban megcsinálta, sőt bronzban is kiöntötte, de mindegyik inkább ketrec, semmint kosár (vesszőkosárban ver szivem… jut eszembe Budától). Próbálom megfejteni, miért keverhettem össze a kosarat és a ketrecet (miközben azzal vigasztalgatom magam, hogy voltaképp nem is oly távoli dolgok), és talán sejtem a megfejtést. Magritte képét én mindig a túlsó oldalról „néztem”, az a tagolatlan ketrecember ugyanis sokkal különösebb onnan hátulról, a tenger felől, ahonnan még „igazi” vándornak látszik. Abból az irányból közeledve, akár a vállára is tehetnénk a kezünket, ahogy a krimikben szokás a székben üldögélő halottak vállát megérinteni, ha nem tudná a másik felünk, meghasadt jobbik (rosszabbik?) énünk, az innen érkező, hogy csak egy kalitka, ketrec, kas, kosár, mindegy… van a köpeny alatt.  

Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Tűz és ganaj. És néhanap
pár szárnycsapás, pár üres reflex.

K&K

Kentridge animációk a Szépművészetiben, majd vacsora a Várban, a művész társaságában. A kiállítás előtti teremben Kovásznai filmek peregnek, a tárlat nem titkolt célja ugyanis az, hogy kimutassa a két művész közti rokonságot. Ide kattintva elolvasható az a cikk - Rajziskola az Albertinában - , amelyet tavaly Kentridge bécsi tárlata kapcsán a Magyar Építőművészetbe írtam.  

 

MEGHÍVÓK

Pozsonyban a Lengyel Intézetben Posterium címmel nyílik plakátkiállítás. A megnyitó csütörtökön, október 6-án 5-kor lesz. A résztvevők: Lex Drewinski (Berlin), Dusan Junek (Pozsony), Karel Misek (Prága), Orosz István (Budakeszi/Sopron), Wladyslaw Pluta (Varsó), Vladislav Rostoka (Pozsony), illetve rajtuk kívül a két éve meghalt  Shiego Fukuda (Tokio) plakátjaiból is látható lesz egy válogatás. A kiállítás október 28-ig tart nyitva. A plakátot Rostoka Laci tervezte.

Tatabányán a Kortárs Galériában (amely most a Jászai Mari Színház épületében, a  Népház utca 5 szám alatt van) október 7-én pénteken délután 5-kor Wehner Tibor művészettörténész nyitja meg Orosz István kiállítását. A tárlat október 7-től 30-ig, 10-18 óráig lesz látogatható.

Budapesten a vadonatúj Árkádia Galériában (Váci utca 31.) október 12-én, szerdán 6-kor Tradíció és mesterség címmel nyílik Csíkszentmihályi Róbert, Decsi Ilona, Deim Pál, Kéri Imre és Orosz István közös kiállítása. Megnyitja: Koós Ágnes.

Nyílik a könyv s arcodba mered,
nézi merőn két árva szemed,
semmi esélyed, tudja, mit érzel,
bármire gondolsz, már nem enyész el.