Az emlegetett művészek szelleme, vagy inkább az európai grafikáé idéztetik meg az Albertina elsötétített szobáiban William Kentridge posztmodern szeánszán.
Mint tudjuk a művészet nem mérhető, mégsem lehet megúszni, hogy mindenféle listákat göngyölítsenek elénk: tessék, most ők a legmenőbbek. Ha a kvalitás nem is, az azért mérhető, mennyiért kelt el valakinek a képe, hány tárlata volt, hol és kiknek a társaságában állított ki, milyen díjakat nyert, miféle publikációk foglalkoztak vele s talán az sem mellékes, hová való az illető. William Kentridge évek óta ott van a Kunstkompass listájának első tíz művésze közt, nemrég vette át a japán Nobelnek nevezett Kioto-díjat (Lovász László társaságában), filmjeivel tele a YouTube, képeivel az artmagazinok, munkái karakteres politikai véleményt sulykolnak, sőt még a foci vébéhez is rajzolt plakátot. Kentridge kiállítás Bécsben – üzen Szegő Gyuri. Ki ne hagyd!
Hogy a Dél-Afrikai művész kelet európai puttonnyal jár (litván zsidó felmenők), az már az első terembe lépve is nyilvánvaló. A spirituális asztaltáncoltatást Gogol és Jarry, Mozart és Méliès, Dürer és Tatlin üli körül meg néhány órára a soproni diákok, akikkel átvonatoztunk, hogy az „Innováció – vizuális kommunikáció” nevű tantárgyhoz megpróbáljunk valami tartalmat társítani. Lendületes szénrajzok, a genezist imitáló spontán animációk, metafizikus mértan-ábrák, gépteremtmények színpad-díszletei és fekete-fehér kontrasztokból az igen-nem küzdelmét desztilláló politikai logo-skiccek közt bolyongunk.
Kentridge vállaltan és bátran politizál, s bizonyára elkötelezetten, bár, ahogy nyilatkozza, a művészet politikai attitűdjében éppen az ellentmondásosság, a befejezetlen gesztusok és a bizonytalan befejezések világa vonzza. Ez a vibráló vázlatszerűség, a munkafázisokat is vállaló nyitottság, laza, töredékes zsurnalizmus ad sodrást a Five themes című kiállításnak, amely, lévén vándorkiállítás, komoly világkarrier után landolt Bécsben. A közbülső állomások persze újdonságokkal is jártak, San Franciscoban például az Odüsszeusz visszatérése című Monteverdi operát, New Yorkban, a Metropolitanben pedig Sosztakovics Az Orr című operáját is „mellérendezte” a kiállításnak. Nálunk, Budapesten sem teljesen ismeretlen Kentridge, a Műcsarnok 2009-es Pillanatgépek című tárlatának egyik fő attrakciója volt az animációt az anamorfizmussal kombináló What Will Come (Has Already Come) című munka, amely most itt van az Albertinában is. A kör alakú asztalra vetített animáció egy hengertükör körül lüktet, s a torzított rajzok a tükörben visszatorzítva nyernek értelmet. A technika, a film tartalmára is utalva a látszat és valóság viszonylagosságát, egymástól való függőségét tudatosítja a nézőben, legalábbis ha az illető vállalja a szokatlan feladatot. A Kentridge kiállítás ugyanis munka, időben, sőt szinte kilométerekben is számszerűsíthető komoly munka a látogató részéről. A néző intellektuális backgroundja, asszociációs hajlandósága igencsak bele van kalkulálva a művekbe, és persze a duchamp-i eszme, amely a kiállítás látogatóját társalkotóvá emeli. „Jól kommunikálható” gondolat, jut eszembe, miközben megpróbálom összeterelni a diákokat valami végső konklúzióra, mégha ezt a szerénynek tetsző attitűdöt, tudniillik a nézővel való transzcendens összefonódás szépséges gesztusát a filmvásznak animált kávéfőzői, csészealjai, létrái és habverői közt olykor több példányban is megjelenő korpulens művész karakteres magabiztossága jócskán felülírja is.
Jan Van Eyck Arnolfini házaspár című képének híres domború tükre, vagy Velazquez Las Meninas című festményének tükre kapcsán egy-egy grafikai parafrázist készítettem. A tükröket használó alkotásaim legfurcsább, ha tetszik legspekulatívabb része az anamorfózisok körébe tartozik. Jó néhány éve foglalkozom ezzel a 16-17. században oly népszerű, majd elfelejtett műfajjal, a perspektív ábrázolás kicsit naiv, kicsit misztikus vadhajtásával. A terminus technicust olyan amorf, jelentés nélküli ábrákra használja a művészettörténet, amelyek egy szokatlan szemszögből nyernek értelmet, vagy egy tükröződő felületű tárgy palástján fedik föl titkukat. Az anamorfózist néző néző nemcsak - Duchamp elhíresült mondását követve - a művet fejezi be; önmagát is „csinálja”, saját nézői mivoltát is identifikálja. Ahogyan megleli a helyes nézőpontot, ahogy felismeri az értelmessé visszatorzult képet, egyúttal saját téri koordinátáit is definiálja. Az anamorfózis szemlélője nem a recehártyán megjelenő látványra, inkább a mű és önmaga közötti összefüggésekre figyel. Arra kell koncentrálnia, hogy a műalkotás által teremtett, vagy pontosabban a műből szétágazó látósugarak által kijelölt térben hol helyezkedik el, és mozdulatai a kép jelentésének miféle módosulásához vezetnek. Miközben ezt teszi a fizikai térben, önkéntelenül is megfigyeli saját magán a befogadás, ha tetszik a „műélvezet” lelki mechanizmusát is az anamorfózis gerjesztette spirituális térben. Önállóbbnak, de kiszolgáltatottabbnak is érezheti magát az, aki kapcsolatba kerül az anamorfózisokkal. Ráébred a helycserére: nem ő van már a világ közepére állítva. Érzi a kép megteremtésének csodáját egyfelől, de azt is, hogy magára marad ezzel a valóságban nem is létező, csak az ő tudatában megjelenő illúzióval. Talán ezeket a tükör-játékaimat, s a játékokhoz tarozó gondolataimat ismerve jutott Bruno Ernst eszébe, hogy nekem küldjön el az eredetileg Eschernek szánt rajzot. 
