Az Új Művészet körkérdést intézett azon művészekhez, akik már legalább 20 éve a pályán vannak, hogyan látják a hazai és a saját művészetükre vonatkozóan a rendszerváltás óta eltelt 20 évet, a „szabadság” lehetőségeit, a művészet helyzetét, stb… Sejtvén, hogy a folyóirat túl hosszúnak és túl sötétnek fogja tartani, vagy amúgy is megszűnik, mire közölhetné, ideteszem a válasz-fogalmazványt. (Még egy halvány árnyalat, hogy sötétüljön a tónus, universitasunknak esze ágában sincs, vagy csak képtelen (?) a művésztanárok elmúlt félévi munkáját kifizetni. Kedves K.I., B.M., T.M., SZ.J., B.F., N.F. – bocs, hogy odabolondítottalak benneteket!) Az írás legyen ajánlva Cs.J. emlékének.
Az értelmiséginek nevezett lúzerek közt a művészféle a legesendőbb. Valaha volt presztízsét paradox módon az aczéli T-ék jelentették, akkor még legalább számon tartották, listázták őket, talán féltek is tőlük, a kiszámíthatatlan reakcióiktól. Erre föl akadtak, akik elkezdték komolyan venni magukat, s erről aztán máig képtelenek leszokni. Valami velük született romantikus küldetéstudat, vagy itt-ott fölszedett példák alapján úgy képzelik, hogy felelősséggel tartoznak népük iránt. Az istenadta nép viszont, köszi szépen, de nem kér belőlük. Nem is érti, miért kellene felnéznie a kitaposott cipőjű, lyukas könyökű, ritkánfodrászolt fontoskodókra. Számára világos: csak az értékes arc, aki képes volt megtollasodni, sőt az igazi, ha ezt munka nélkül tette. A hivatalos politika pedig úton-útfélen megerősíti ebben. A példa a celeb. Ha egyáltalán sikerül valami tendenciát fölfedezni a kulturális kormányzat működésében, akkor az az egykori-majdani szavazók kiszolgálását, vagyis a tömeggiccs nyakló nélküli támogatását jelenti, s ha koncepciót is keresnénk, akkor be kell érni a kultúrát a nemzet lelkiismeretével azonosító ódivatú pátoszok fölötti ironizálással, jobb esetben sajnálkozással.
Tudom, az értelmiségit az átlagosnál is fanyalgóbb lényként ismerik. Leszögezem hát, nincs, s nem is volt soha komoly anyagi gondom. Majd ugyanannyi kiállításom volt külföldön, mint itthon, s megbízás is legalább annyi jött idegen nyelven, mint magyarul. (Ez csak azért lényeges, mert a külföldről megrendelt munkát általában ki is szokták fizetni.) Személyes okom tehát nincs a nyafogásra. De tudom, s ha már körkérdés, illő is szóbahoznom, hogy sok kolléga él a létminimum alatt, egyik napról a másikra, s telefonjuk is csak akkor csörren meg, ha épp képet kérnek tőlük egy állam által cserbenhagyott kórház, vagy iskola megmentését célzó jótékonykodáshoz. Van köztük, aki álmodik még a Művészeti Alapnál eltapsolt jövőjével, de már maga is szégyelli, amikor fölébred. Ha történetesen vidéki az illető, akkor, a díjak, támogatások elosztásához nélkülözhetetlen vernisszázs-diplomáciából is kiesik, a pogácsás, kannásboros ingyenvacsorákkal együtt; eheti a savanyú szőlőt Szabolcsban, vagy rághatja a kefét Sopronban, ha más (amúgy szintén nem rózsás helyzetű) művészeti ágak érdekérvényesítő képességével összeveti a magáét.
Mondják, a vizuális kultúra nem kötődik az anyanyelvhez, s talán volt idő, amikor én is elhittem. Cserny Jóska jut eszembe, ahogy egy mohos soproni sírkőhöz ütögeti a homlokomat, szelíden és szenvedélyesen magyarázva az összefüggést a megszerzett tudás továbbadása és a hazaszeretet között. Beszél valami folyamatosságról is, az iskoláról, és az idő szerepéről, arról, hogy a lényegesnek hitt dolgok mint változnak jelentéktelenné és a parvenünek hitt ügyek hogyan lesznek egyszerre fontosak. Azt az ódivatú szót, hogy felelősség emlegeti folyvást, nem is értem mért nem neveti el magát, csak néz rám, s az egyik szeme fényesebben csillog. Azzal lát befelé, a másikkal meg nagyon messze. Néhány napja temettük. Bocsásd hát meg, olvasó, ha a mondatok még melankolikusabbak a szokásosnál.
Amikor a művészetek nyelvét tanultam, a kelet-európai rejtekező-rejtjelezőt szerettem meg leginkább. A sorok között olvasót, a képek mögé nézőt. Azt, ami mást jelent, ha távolról, ha összehúzott szemmel, ha tükör által, stb… A valóság és a látszat elegyéből szívem szerint való művek születtek, s ilyesmivel kísérleteztem én is. Aztán volt egy pillanat, a nagy betűcserék kora (tankok helyett bankok, rendszerváltás helyett gengszterváltás), amikor úgy tűnt az ilyetén bújócska már senkit sem fog érdekelni. Jó lenne másba fogni, hiszen elhúztak a ruszkik, konyec van, itt a várva-várt szabadság, s a szabadság idején korszerűnek kell lenni. Igaz, még nem akadt két ember, aki a korszerűségről ugyanazt gondolta volna. Ha mégis, hogy valami lazaság, kötetlenség, léhaság. Ilyesmi passzol a szabadsághoz, (nem a józsefattilai rend, összepárosítva a hosszúmegtérülési idejű végtelennel) meg főleg az, hogy eladható legyen, tehát trendi. Vagyis a korszerűség a piacképesség szinonimája. A szabadság meg talán maga volna a piac.
„Szabadság”? A körkérdésben macskakörmök közé tétetett a szó, így már nyilván nem is szabadságot, meglehet, éppen nemszabadságot jelöl. Ellenszabadságot. (Tényleg jobban hajaz a piacra.) Szabadúszóként több rendszer medencéit, olykor vadvizeit is kipróbálván, s az úszásnemet csak kivételes pillanatokban érezvén valóban free style-nak, érzékennyé váltam a kifejezésre. Valaha, az új időszámítás kezdetén úgy mondták, minden szabad, ami nincs megtiltva. Hurrá, megeshetnek azok a dolgok, s talán megszülethetnek azok az alkotások, amelyek eladdig a számító, törleszkedő öncenzúra (na jó, olykor a valódi cenzúra) nem hagyott. Az eltelt húsz év törvénykezésének mintha az lett volna a célja, nehogy véletlenül valami megtiltatlan megmaradjon. Törvények, szabályok, rendeletek. Komplikált beléptető-rendszerek mögé kerültek az eszmék s az álmok cellainformációit nem a verseskönyvek őrzik. A parlament büszkén hirdeti, jól dolgozott, mert az elmúlt évben jó sok törvényt alkottak. Marad-e az életnek egyetlen apró részlete, amely nem lesz szabályozva valamiképpen? A nagy kupola alatt az évtizedekre titkosított múltú urak/elvtársak törvénykeznek tovább, s adózatlan javadalmaikból offshore-országok népe vígad. Vajon ha a nagykorúnak deklarált, ám akként sosem kezelt társadalom polgáraira bízatna hogyan él a szabadsággal, ha nem beépített szabályzók, hanem önön erkölcsi értékrendje alapján hozná meg döntéseit, jobb lenne a helyzet? A kérdésben a válasz. Persze néhány feltétele lenne a dolognak, például az oktatás fejlesztése, (épp a visszafejlesztés zajlik). A kultúra komolyan vétele (volt-e valaha ennyire mellékes?). Az összetartozás élményének megtapasztalása (közös művészeti élményeken át lenne a legigazibb), és nem az egymásráutalt emberek kijátszása egymás ellenében. A kultúra lehetne az a szcenéria, ahol valami ravasz őssejt manipuláció révén felidézhető lehetne az eredendő szabadság fogalma, vagy legalább az emléke mégegyszer. Ahol a szónoklatok szintjén mindig kreatívnak nevezett nép végre kipróbálhatná magát, s érezhetné, hogy nem fölösleges. Hogy nem csupán alanya egy eldöntetlen tartalmú kísérletnek, amire valakik valaha ezt a kétségbeejtően ronda szót találták ki: rendszerváltás.
Össze szokták kapcsolni a kifejezést a demokráciával. A népi-demokráciák korából érkezők, persze fenntartással fogadják. A népi- ott fosztóképzőként szerepelt (v.ö: kultúra és szocialista kultúra), de vajon nem a demokrácia korlátozottságára figyelmeztetnek-e az újabban elszaporodó előtagok is: pl. a képviseleti demokrácia? Akik a művészettel foglalatoskodnak, tudják, hogy a demokráciának van egy meglehetősen pontos szinonimája, úgy hívják: giccs. A giccs a legtöbbeknek tetsző műnem, a legdemokratikusabb paradigma. Próbáljuk ki? Tessék, szavazzon a világ: Mickey egér vagy Malevics? Valamikor a múltszázad végén rendeztek egy világméretű online sakkpartit. Garri Kaszparov ellenében játszott a földgolyó. Az interneten beküldött lépésekből a computer kiválasztotta azt, amelyre a legtöbben voksoltak, szóval a lehető legdemokratikusabb húzást. Mondanom sem kell: Kaszparovnak sosem volt könnyebb győzelme. Négy évig úgy lépkedünk, ahogy akarunk, mert felhatalmaztatok rá – mondják az ország házában atyáskodók, s a demokrácia nevében nyomják le torkunkon száraz, ötlettelen húzásaikat, és persze mindig elhangzik ultima ratio-ként: a demokráciánál nem eszeltek még ki jobbat.
Az ember vénülvén egyre kalandvágyóbb: marad. Pedig még a miniszterelnök is nógatja: el lehet menni. Olykor kipróbáltam, eszembejutási sorrendben írom: Amerika és Hollandia, Mexikó és Franciaország, Szlovénia és Brazília, Japán és Ukrajna. Az utóbbi csak képzeletben (
Kísérj el, kérlek, képzeletben Mezőváriból Csetfalvára…) sőt képzeletben még az egész Afrika, az összes Indiák és Ausztrália. Ja: ez utóbbi nem is csak képzeletben. Az útikönyvben olvasom, ez a világ legélhetőbb helye. Egy szószépség versenyre persze ezt sem nevezném. Tavasszal kiállításom nyílt a világ legélhetőbb városában, Melbourne-ben. (Na jó, így azért már elmegy.) Akinek megvan az a rossz szokása, hogy a dolgokat magára vonatkoztatja (talán nem csak én vagyok ilyen), az rögvest számolni kezd, vajon az ő szeretett hazája hol áll a sorban, de bárhogy ügyeskedik, tologatja az adatokat, felejt ki tényeket s tekint el jelenségektől, kijön: naprendszerünk legélhetetlenebb helyei közt az élbolyban találtatik az a pici ország, amelynek a neve M-mel kezdődik és agyarral zárul. Internacionálisabb kontextusba téve H-val indul, akár a hazugság. Nehéz felejteni a finn kolléga együttérző tekintetét (egy másik igencsak élhetőként számon tartott hon fia): tényleg hazudós jor prájm miniszter? Valami olyast kéne kikerekíteni a végére (látom, jócskán túlléptem már a megadott karakterszámot), hogy miért jó mégis művészkedni. És miért épp itten. Transzcendens
csak a válasz. Hiába tudom a „Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit…” folytatását, ha ami eszembe jön az mégis az Apostolból való:
olyan fekete a világ, mint a kibérlett lelkiismeret.