1992-ben a washingtoni Smithsonian Institution
plakátkiállítást szervezett, azt kérték írjak előszót a katalógusba. Így
kezdtem: inkább epilógust kellene írnom, hiszen a plakát korszak végén vagyunk,
a 89-90-es forradalmak voltak az utolsó olyan események, amelyeken a plakátnak
még szerepe lehetett, igazi plakáthoz illő funkciója. A plakát hattyúdala volt
az a néhány hónap. Mára új, frissebb
és olcsóbb médiumok vették át a plakát szerepét. Nem az utcán szerzik be a híreket, s alig
hinném, hogy plakátok alapján döntenének jövőjükről az emberek.
Szóval úgy képzeltem, nincs is már plakát, valami
nosztalgikus szép agónia van helyette, plakátszerű képeket fest, rajzol és
főleg photoshopol néhány múltszázadból itt maradt néni és bácsi, egymásnak mutogatják
őket és könnybe lábadt szemmel idézgetik, amit a főiskolán tanítottak nekik: a
plakát a XX. század művészete. Csókolom, mondják a gyerekek, ez itt már a huszonegyedik.
Aztán egyik napról a másikra mégis csak lettek plakátok. El
sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok a kormánynak, hogy EU-kékséges falragaszaival
teletapétázta hazámat: „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok
munkáját!” „Ha Magyarországra jössz, be
kell tartanod a törvényeinket!” „Ha Magyarországra jössz…” Abba most nem mennék
bele, plakátnak tartom-e őket egyáltalán, Toulouse-Lautrec, Cassandre és
Bortnyik Sándor túl magasra tették a lécet ahhoz, hogy a magyar nemzeti
konzultáció éceszgéberei és dizájnerei megugorják. Az viszont elvitathatatlan
érdemük, hogy nélkülük sosem indult volna be az a plakátáttervező mozgalom,
amitől újraéledni látszik a műfaj. Zseniális válaszok, parafrázisok, re-dizájn paródiák
születnek. Egy csapásra fontos lett a plakát, állítólag órák alatt gyűlt össze
egy ellenplakát-kampány finanszírozásának összege. Lehet-e szebbet álmodni?
Aki vállalja, hogy részt vesz az „utca művészetében”, annak
tisztában kell lenni a műfaj sajátosságaival. A plakát efemer voltával. A plakát curriculum
vitae-jébe nem csak az tartozik bele, hogy megrajzolják, kinyomtatják, fölragasztják,
hanem az is épp olyan alapvető, hogy leszaggatják, átragasztják vagy lefestik.
Ha ilyesmi sosem történik velük, akkor egyszerűen unalmasak, ha meg folytonosan ilyesmi történik velük, akkor botrányosak. Esetünkben
a grafikai kivitelezés kifogástalanul teljesíti az unalmasság kritériumát, a mondanivaló
viszont a botrány csimborasszója.
Ragozhatnám napestig, a cél megvalósulni látszik: beindult a
nemzeti konzultáció, a kéklő plakátfalakon már javában zajlik a diskurzus. Végül
is ez volt a cél. Nemdebár?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése