Igen, elismerem, így felkiáltójellel lenne hatásosabb, mégis a kérdőjeles változatnál maradok, elvégre nem lájkvadász pamfletre készülök, csupán egy lábjegyzettel szeretném a családi genealógiába magam beleártani.
A helyes cím tehát: Mi közöm a korrupt miniszterelnökhöz?
Hogy ki a miniszterelnök? Hát Lónyay Menyhért, aki a kiegyezést követő idők második magyar miniszterelnöke volt, hivatali ideje 1871 novembere és 1872 decembere közé tehető.
A széltében-hosszában rebesgetett korrupció 1872. november 18-án pattant ki nyilvánosan, amikor magyar képviselőházban az amúgy „párbajképtelen” Csernátony Lajos ellenzéki képviselő a Deák-párti miniszterelnököt, Lónyayt azzal vádolta, hogy házat és uradalmat vett az államkincstár pénzén – „nem illő dolog a miniszterelnöknek gazdagodni akkor, mikor az ország szegényedik” –, s felszólította, hogy azonnal mondjon le.
A budai várhegy Pestre néző oldalán található telket Lónyay felesége, Kappel Emília vásárolta meg 1860-ban. Igen, arról a Kappel Emíliáról van szó, akit – félretéve a gazdagok iránti ellenszenvét – maga Petőfi Sándor is feleségül kért. Bő tíz évvel később építették fel a Lónyay-palotát a telken, amelyen a korabeli hadászati szabályozás szerint nem is lett volna szabad építkezni, Lónyaynak azonban, aki már miniszterelnöksége előtt is olyan pozíciókat töltött be, mint az Andrássy kormány majd a birodalom pénzügyminisztere, nem volt gond a rendelkezések kijátszása. Az Ybl Miklós tervei alapján felhúzott épület csak mint látványnak is szép jelkép emelkedik ki az ellene felhozható korrupció-kollekcióból, és persze azért is, mert nem csak a korabeli képviselőknek szúrt szemet, hiszen másfél évszázad múltán, amikor a Jegybank tulajdonába került, még mindig a főváros legdrágább ingatlanjaként emlegették. A Várhegy oldalának palotája azonban aligha fogható ahhoz a haszonhoz, ami például a vasútépítések kapcsán üthette Lónyay Menyhért és testvérei markát.
De nem vádaskodni akarok, csak a fellengzős címek megfelelve, megírni, mi közöm van a korrupt miniszterelnökhöz. Bele is fogok. Nagymamával kell kezdeni, akitől valószínűleg először hallottam a Lónyay nevet, és aki talán nem is volt olyan kritikus vele szemben, mint ahogy az imént elhangzottak nyomán elvárható lenne. Igaz, őt még a térdén lovagoltatta anyai nagyapja, Ecsedy Károly, aki tényleg egy darab történelem volt. A '48-as Bocskai huszárezred tábori lelkésze kapitányi rangban. (Hogy milyen uniformisban, ahhoz föl kell lapoznom Somogyi Győző grafikus kollégám Nagy Huszárkönyvét: világoskék csákó, dolmány és mente, szürke nadrág, ezüstszín zsinór és gomb.) Megmaradt az állítólag öt nyelven prédikáló férfiú temetési beszéde, benne a sokat idézett történettel: A szabadságharc leveretése után sokáig bujdosott. Később, megunván a bizonytalan életet, jelentkezett a debreceni főbíró előtt, aki megkérdezte, kend volna az az Ecsedy Károly, aki a nagyváradi piacon azt a híres bujtogató beszédet tartotta? Az igenlő feleletre jóakaratúan azt tanácsolta a főbíró, jobb lesz, ha még egy ideig bujdosik kegyelmed.
Az is tudható, hogy Nagylónyán bujdosott. Tulajdonképpen visszaszökött az ismerős helyre, hisz már a szabadságharc előtt is a Lónyay család alkalmazta, mint tudós hírében álló ifjú nevelőt. A nála egy évvel idősebb Albert (Ugocsa későbbi főispánja), a vele egykorú, Etelka (Madách Imre első múzsája), az alig fiatalabb Menyhért (aki történetünk hőse), továbbá János és József közül kerültek ki a tanítványok. Nem számított kivételes esetnek akkoriban, hogy egy nemesi udvarházba olyan nevelőt hívjanak, aki nem, vagy alig idősebb csak diákjainál. Etelka, aki a század végén előszót írt édesanyja Lónyay Jánosné, Lónyay Florentina (azért egyezik nevük, mert férj és feleség unokatestvérek voltak) emlékiratához, a Töredékekhez (Budapest, 1891) úgy emlékezett, hogy édesanyja kivette részét a gondos nevelésből, s így alighanem arra is ügyelt, hogy a kívülről érkező nevelő miféle kvalitásokkal érkezik. A messze földön híres hitszónok, Szoboszlai Pap István, pártfogásánál aligha kellett jobb ajánlólevél.
Nagylónyán bujdosott tehát Károly bácsi (csak nekem bácsi, hisz akkoriban még harminc se volt), és nem is egyedül. Hathétig a nagylónyai kastély padlásszobájában bujkált a mi Menyhértünk is (aztán sikerült Párizsba jutnia), továbbá Horváth Mihály a forradalmi kultuszminiszter és jeles történetíró, akit mikor odébb kellett állnia, a környék kálvinista lelkészei kézről kézre adtak tovább. A menekülő katolikus püspököt a helvét hitűek! Hogy rajtuk kívül még kik rejtőztek a birtokon, azt Florentina asszony könyvéből lehetne kibogarászni. Az írás Ecsedy Károlyt „komolynak” tartja, aki „úgy alszik, mint a nyúl, félszemét mindig nyitva tartja”.
Magától értetődik, hogy egy bujdosónak félszemmel kell aludnia, akár a Lónyayak birtokán, akár a környék mocsaraiban hajtja álomra a fejét. Hogy ott is bujdosott, azt talán nem csak a név, a nagyanyám meséiben oly sokszor emlegetett Ecsedi láp miatt képzelem. A vidék tényleg olyan lehetett, mintha a menekülők számára találták volna ki. Föl sem kéne ütnöm Jókai könyvében, az Egy bujdosó naplójában A mocsárok rejtekhelye című fejezetet, nagymama meséit felidézve megjelenik a táj is.
Ecsedy Károly Nagylónyán maradt akkor is, amikor már nem kellett bujkálnia, mert – az apám által megtalált temetési beszéd szerint „a megüresedett nagylónyai lelkészi állásra a beregi traktus őt nevezte”.
A régi protestáns lapokat böngészve, megtudható, hogy Ecsedi Károly apja, Ecsedy János (neje Dikó Julianna) is lelkész-tanár volt. Az 1839-ben létrejött Nagy-Becskereki Egyesült Protestáns Nemzeti Iskola létrejöttében jeleskedett („Minél nagyobb szorgalom, kitürés és fáradhatlanság kívántatik az illy nemű tanításhoz, annál szebb füzér szövetik az oktató halántéki körül, szülők, népnevelés és nemzetiség nevében.”) De megvannak Ecsedy János szülői is: nemes Ecsedy Sámuel és Erdei Fekete Erzsébet. Bele sem merek gondolni, hogy őket hányad fokozatú déd-ük-szép… névvel kéne illetnem, de a Sámuel név azért szöget üt a fejemben. Találok ugyanis egy Ecsedy Sámuel nevű debreceni teológus diákot, aki kollégává, vagyis festőművésszé avanzsált. A Bihar megyei Eszlárról, való fiú az 1861-62-es évben a bécsi Képzőművészeti Akadémia festészeti előlkészítő szakosztályának hallgatója volt. A debreceni kollégiumban főleg arcképeit őrzik; Thököly Száváét, Sinay Miklósét és persze Csokonaiét. Amikor 1863-ban, 28 évesen meghalt, mint festészetünk nagy ígéretétől búcsúztak tőle az újságok. A többi Ecsedy – olykor az Ecsedi, Etsedi, Etsedy nevet használva – inkább prédikátorként buzgólkodott, az 1700-as évek elejétől kezdve őrzik nevüket a históriák.
De vissza nagymama nagypapájához. Illetve inkább a nagymamához. A bujtogató bujdosónak tizenhárom gyermeket Gábor (1857), Mária (1859), Emilia (1860), János (1862 – 1916), Róza (1864), Erzsébet (1865), Péter (1867), Móric (1871), Kornélia (1872), Ilona (1873 – 1955), Flóra (1875), Ida Vilma (1878 – 1964), Béla (1884 – 1884) szülő asszonyságot Rákóczi Máriának hívták, de arra, hogy ő, meg apja, Rákóczi Mihály (nekem üknagypapa) meg a nagyapja, Rákótzi János (szépnagypapa) a vezérlő fejedelmet adó családból való volt-e, noha nagymama váltig állította, semmi érdemleges anyagot nem találok. Bizonyítéknak édeskevés, hogy a Beregszászban fölállítandó Rákóczi-szobor adományalapjába Ecsedy Károly küldte a legtöbb pénzt, legalábbis Nagylónyáról. Az meg még annál is kevesebb, hogy ha nagy hangon énekelni kezdtem, hogy Vak Pali, vak Pali mindent lát, azonnal lepisszegtek, ami szólhatott ugyan a tartalomnak, de az is elképzelhető, hogy csak intonációm szokásos kritikája volt.
A rengeteg gyermeket szülő Rákóczi Mária 1889-ban halt meg. Ecsedy Károly miután összes fiát és lányát, köztük dédnagymamánkat kiházasította, újra kedvet kapott a nősüléshez. 1898-ban feleségül vette a Budapesti Hírlap többnyire Június álnéven publikáló szerkesztőjének, Zilahi Kiss Bélának húgát, Bertát. Az új feleség 36 évvel volt fiatalabb. Hogy apám ismerte-e, nem tudom (1939-ig élt), de Június-könyv van a hagyatékban: természetesen a Katona Józsefről szóló.
Károly bácsi sokáig élt, a Nagy Háború kitörését is megélte. A galíciai vereségek s Przemyśl ostroma táján, amikor mindenki az orosz betöréstől rettegett, így nyugtatta a nagy famíliát: Majd szóljatok, ha itt lesznek, kimegyek és beszélek velük. Ismerem őket, hisz ’49-ben már találkoztunk.
De nagyon elkalandoztam, A korrupt miniszterelnököt kéne… nem is tudom… talán megvédeni? Elgondolkodtató, hogy miután a miniszterelnökségről lemondott, vagy inkább lemondatták – saját pártja vonta meg tőle a bizalmat –, ő maradt a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Szívesen mondanám, hogy azért, mert olyan kiváló tanítója volt, mint az ükapám; de inkább azt kérdezem: vajon lehet-e korrupt elnöke a tudós testületnek? Vagy talán azok a vádak nem is voltak annyira komolyak? Bárhol kapargatom, elég súlyos vádpontok kerülnek elő, amelyek ha nem is mindig fedik pontosan le a korrupció fogalmát, de azért a részrehajlás, a hűtlen kezelés, a mutyizás, az ügyeskedés, a protekcionizmus, a svindli, a panama, az átláthatatlanság, a hivatali visszaélés, az összejátszás mégiscsak eszünkbe juthat róluk. Mindebbe persze nem mindig és nem feltétlenül buknak bele a politikusok. Abba viszont már egy Lónyay Menyhért is belebukhat, ha nálánál is nagyobb cápával találkozik. Meggondolatlanság volt az Andrássy-birtokok felé menő gömöri vasút helyett a saját földjein átfutó, szinte „családi kisvasútnak” számító, és különösebb gazdasági hasznot nem hozó Nyíregyháza-Ungvár Vasút megépítését annyira szorgalmaznia.
