2009. május 28., csütörtök

BAJSZOK ÉS PLAKÁTOK

Reggeli Fernando Portillonál, (kissé álmosan az éjjeli BL-döntő miatt: Barca-MU 2:0). A valaha Mexikó budapesti nagykövetségén dolgozó plakátgyűjtő most El Salvadorból látogatott „haza”, a vár tövében lakó feleségéhez és két kisfiához. Az asszony – Mónika - mexikói magyar emigrációval foglalkozó könyvéhez (a pueblai és a szegedi egyetem közös kiadványa) egy régi bajszos plakátom felhasználásával készült a borító.
Napközben Pesten Autózom: az Andrássy úton már kint vannak a könyvheti plakátok. Este nyílik Berlinben, a Humbolt Egyetem és a Maxim Gorkij Színház előtti téren több meghívott európai plakátművész részvételével a 89-es fordulatra emlékező plakátkiállítás.
Bár nem tudok személyesen ott lenni, jönnek azért a hírek folyamatosan. A mellékelt fotókat Daniela, Detlef, Ina und Daniel küldték. Danke schön "Cyan"!A berlini "Volk" plakát elkészültekor írott magyarázkodás az angol blog március tizediki bejegyzésében olvasható.

2009. május 26., kedd

MUCHA

A Magyar Plakát Társaság és a budapesti Lengyel Intézet
meghívója az „Hommage à Mucha”
című nemzetközi plakát kiállítás megnyitójára.
Cím: Lengyel Intézet, Budapest VI. Nagymező utca 15.
Időpont: május 27. 18 óra
Én ugyan nem leszek ott, mert épp akkor lesz a soproni diákok évzáró kiállítása, itt van viszont a plakátom, amit a tárlatra csináltam. A szöveg, ha nem lenne olvasható kicsiben: Sarah Bernhardt francia színésznő Alfons Mucha cseh festő portréját rajzolja.

Május 31-ig még nyitva van a Koller Galéria „Három Generáció Mestergrafikusai” című tárlata is. A résztvevők: Artner Margit, Gross Arnold, Gyulai Liviusz, Hincz Gyula, Kass János, Orosz István, Reich Károly, Szabó Vladimir, Szalay Lajos, Takáts Márton.
A részletekről a galéria honlapján van bővebb infó.

2009. május 25., hétfő

HÓ-BANDÁZS

Meghívó este 6-ra Jóry Judit Havazás hó-bandázs című könyvének bemutatójára. Az e-mailen érkezett meghívó szerint a szerzővel Orosz István grafikus és Balázs Attila történész beszélget. A rendezvény helyszíne a Barabás-villa. Cím: XII., Városmajor utca 44.
Egy mondat Judit előző könyvéből, a Vetkőztetik a menyasszonyt-ból, amely mondat a Havazásra is érvényes. "A nő gyakran úgy érezte magát, mint kedvelt hőse, Orlando - aki mindig nő volt, s közben sosem szűnt meg férfi lenni".
Szépséges prózavers, szívesen beszélgetek majd róla, persze nem biztos, hogy mindent meg merek majd kérdezni a nyilvánosság előtt. Például azt, hogy a szöveg szaggatott ritmusa, a ziháló lélegzetvétel monotóniáját követve a szeretkezés ütemét imitálja-e? Azt sem lesz könnyű megkérdezni, (előre tudván a választ), hogy miért nem hord arany ékszert és miért visel korállt?
Az első könyv címe Marcel Duchamp-t idézi: “Agglegényei vetkőztetik a menyasszonyt, sőt…” Erről a bizonyos sőtről lehet-e faggatózni?
Aki eljön, megtudja.

2009. május 22., péntek

A SOPRONI DIÁKOK

Az Ipari Formatervezési Társaságok Nemzetközi Tanácsa, az ICSID a tagegyetemein (mi ezek közé tartozunk!) tanuló diákok számára plakátpályázatot írt ki, amelyen egyetemünk hallgatói káprázatos sikert értek el. Az elő 14 között öt AMIs grafikus diák van, ráadásul ketten a dobogón. Lukácsi Anita, Erdélyi Otilia, Katyi Ádám, Bihon Roland, Merényi Péter. Ez annyira hihetetlen, hogy az ICSID webszájtján Ádámot és Rolandot inkább MOME-s hallgatónak titulálták. Remélhetőleg, mire ellenőrzitek a webszájtot, már ki lesz javítva az iskolájuk a West Hungarian University-re: http://www.icsid.org/education/gallery/category152.htm Apró szeplő csupán, hogy az első díjat, s ezzel a szingapúri kongresszusra történő meghívást egy chilei diák nyerte el: Carla Sapiain.
A Good50x70 nemzetközi plakátpályázaton is sok hallgatónk vett részt. Nem vagyok biztos benne, de erős a gyanúm, hogy a résztvevők számát tekintve ez a világ legnagyobb plakátpályázata. Hét kategóriában indulhattak pályaművek, s mindegyikből a legjobb harmincat tették fel a honlapukra. Nuclear emergency témakörben a mi Lukácsi Anitánk is ott van. Remélem, hogy elég alaposan böngésztem végig a honlapot, de rajta kívül magyar nyertest nem sikerült találnom egy kategóriában sem. http://good50x70.org/2009/gallery
Megyek madarat fogni:-)

2009. május 20., szerda

TIBOR

Délután a városmajori templomban gyászmise Szentiványi Tibor emlékére. Amikor utoljára láttam, már betegen, egy könnyed paradoxonnal oldotta a hangulatot: milyen jó hogy pont most találkozunk, hisz éppen ma kezdődik életem hátralevő része. A 80-as évek elején ismertem meg, Tokióban látta a bogárábécét egy kiállításon, hazatérve azonnal megkeresett, ami abban a telefontalan világban nem is lehetett könnyű vállalkozás. 85-ben a Tévé Galériája című műsorba őt ajánlottam, hogy vendég szakértőként beszéljen a munkáimról, Dóra pedig Nagy Gazsit kérte ugyanerre. Gazsi épp szilenciumon volt, Tibor meg kórházban, nem sok hiányzott, hogy elmaradjon a műsor. Szegény sosem épült fel teljesen, de játékos kedvét és humorát mindvégig megőrizte. Egy kicsit úgy tekintettem rá, mint M.C. Escher alteregojára: mindent tudott a matematikát a grafikával pároztató hollandusról, ráadásul külsőleg is egymás hasonmásai voltak. Az általa alapított Pro Ludo gyűrűnek talán én vagyok az utolsó kitüntetettje. Na most aztán vigyázhatok, hogy szét ne essen az ördöglakatos rafinériával összepászított három karika, mert nincs már, aki segíthet összerakni.
Nyugodj békében Tibor!

Rajzfilm-est az Uránia moziban. A Faludi Akadémia filmklubjában másfél órás összeállítás Dóra munkáiból és az enyémekből, illetve a közös filmekből. A 85-ben forgatott Ah, Amerika megy elsőként. A vetítés végén beszélgetés Gerbei Anitával és a közönséggel.

2009. május 19., kedd

A NAGYKÖVET KERTJÉBEN

Jean de Dinteville nagykövet polisy kastélyának elvadult kerjében, 2009. május 17-én. (Ő volt a megrendelője és az egyik szereplője - a baloldali alak - Hans Holbein A francia követek című 1533-ban festett képének. A kép eredetileg ebben a kastélyban függött.)

Vad kertjében a nagykövetnek
egy döglött, rozsdás traktor áll,
ül rajta harminc nagy madár,
sötét madár, sok éve már
várnak, s csak szemükkel követnek.

Övig csalánban lépegetve
mellettem Jean, a nagykövet
az elmulasztott éveket
magyarázza, és érveket
hoz föl az elcserélt szerepre.

Mert ő él, s én lettem halott,
már nem is hallom, hogy’ beszél,
elkapja szavait a szél,
s a Szajna és a Laignes,
a két folyó a part alatt.


Mintha nem tudnám, úgy teszek,
hóna alatt valami durva
újságpapírba csomagolva
(az övé, vagy az enyém volna?)
visz egy kőforma csontfejet.

Jean Dinteville, legszebb nagykövet,
eltékozolták palotád,
de híres melankóliád,
mely oly jellemző volt reád,
őrzöm, mint rám testált követ.

Sétálj csak tovább jó rokon,
mint hogy ha tested volna, kérlek,
félúton majd talán beérlek,
vagy várlak majd, akár egy lélek,
kővarjak közt a traktoron.




A December 15-i jegyzetben már foglalkoztam Holbein képével, a Követekkel. Akkor egy londoni konferencia adott rá ürügyet. Most Burgundiában vagyok, talán másfél órai autóútra a polisy kastélytól, ahová a képet szánták, s ahol évszázadokon át függött. Néhány éve, amikor kiállításom volt a párizsi Magyar Intézetben, már szándékomban ált a polisy utazás, de akkor meghívóm, Szabó Magda lehűtötte a lelkesedésem: vonattal, busszal szinte megközelíthetetlen az apró falu, ráadásul néhány évvel korábban a kastély is leégett. Most mégis rászánom magam az útra, bérlek egy Opelt, s a plakátfesztivál záró napján nekivágok. Igyekszem a legkevésbé forgalmas utakat választani, szépséges tájakon, apró településeken vágok keresztül. Szerencsém is van, az egyik érintett falucska neve: Dinteville. Sosem hallottam róla, de a név alapján biztosra veszem, innen származik az én követem családja. Mint minden faluban, jókora park közepében itt is áll egy régi kastély. Privát hely, lelakatolt kapuk. A kertbe azért bejutok, de kívül-belül egyetlen lelket sem találok, tán jobb is: nincs, aki a láncuk tépő szelindekeket rám szabadítsa. A közeli templom kulcsáért a kapuzat fölső párkányát kell csak végigtapogatni, de sem az épületben, sem az azt körülvevő temetőben nem lelek Dinteville-sírokra. Polisy a kastéllyal kezdődik, itt sem találok senkit, a kert tele rozsdás, fűvel, gazzal benőtt mezőgazdasági gépekkel, varjúkárogással, s a tűzből megmaradt romok alapján csak nehezen képzelhető el, hogyan is festett maga az épület. Szemelni kezd az eső, aztán megkönyörül: a felhők közül kibukkan a nap. A parkban, a derékig érő csalánosban csavarogva egyre erősödő zúgásra leszek figyelmes. Köveken bukdácsoló, zuhogókon habzó megáradt folyócskához jutok. A Szajna. Apró, bizonytalan állagú híd szeli át, végig a lábam elé nézek, nehogy egy korhadt pallót, egy törött deszkát válasszak, s csak átérve pillantok föl ismét: egy másik, egy hatalmasabb kastély áll előttem. Az igazi, a Chateau. A nagykövet háza. A tűzvész itt sem múlt el nyomtalanul, a tetőszerkezet megsemmisült, a padlás részben beomlott, de a falak állnak és az ajtók, az ablakok zöme is ép. A kastély két hosszanti oldalán két folyócska szalad a Szajnába, a két ágra szakadó Laignes. Esős idők voltak, örvényes zúgással, robajlással csattan össze a két víz. A főlépcső előtt nagy, rozsdás darus kocsi, a kerekek közt növő bokrok, az övig érő csalánok miatt úgy tetszik, nem mozdult onnan már évek óta. Többször megkerülöm az épületet, végigpróbálom az összes lehetőséget a bejutásra, már adnám föl éppen, amikor meglátok egy nőt a távolban. Integetek, sietek felé, de mire a közelébe jutnék, eltűnik a fák közt. A közelben, valami gazdasági épület udvarán egy kisebb társaságra lelek. Két nő, három férfi, angolul ugyan nem értenek, de a Dinteville név, és Holbeiné célba talál. Egy fiúról kiderül, az ő apja a kastély gazdája (a Dinteville család már a 17. században kihalt), és pezsgőgyártással foglalkoznak. Úgy látom, a kompánia is inkább pezsgő ügyben érdekelt, de az idegen kedvéért, aki én volnék, ők is benne vannak egy kastélylátogatásban. A fiú – Quentin Beaufort a neve – már hozza is a nagy kulcsot és forgatja a rozsdás zárban. A csönd mély, akár a tengerárkoké. Mintha víz alatti utazáson vennénk részt, egy rég elsüllyedt hajó tágas gyomrában tempózunk, kerülgetjük, vagy félrehárítjuk utunkból a hínárként lengő pókhálófüggönyöket. Ha olykor levegőt veszek, heves köhögési roham tör rám. Mindenen vastag por ül és a mozgásunk keltette hullámok fölkavarják, s a zsalugáterekből zsinórzó fénypászmák párhuzamosai ringatni kezdik a csillogó szemcséket. A tárgyakat fedő szürke portól egyébként minden forma a negatívjába fordult, s úgy jelent meg, akár az előhívott, kinagyításra váró filmeken. A kandallón álló mellszobrot, a fotelok karfáit, a súlyos függönyök redőzetét, a szekrényajtók díszes fogantyúit, a könyvgerinceket, a billiárdgolyókat, a radiátorrácsokat, a zongorabillentyűket, de még az ebédlőasztalon felejtett abrosz épp hogy meggyűrt hullámait is ott sötétítette meg a por, ahol a felülről szállongó lassú fény szokott megülni. Szobák során siklottunk keresztül és egyre biztosabban éreztem, nem a térbe, az időbe úszunk egyre mélyebben. Hosszan kerülgettem a kastélyt, mielőtt bejutottam volna, tudtam a kinti épület hosszát, szélességét, még le is léptem talán, a benti távolságok azonban sehogy sem álltak arányban azzal, amit odakint tapasztaltam. Az örvénylő, vége-nincs teremláncot, az egymással szembeforduló tükrök sokszorozták, s ezek a víz foltos hatalmas tükör-lények abban különböztek az általam ismert szállodaszobákban és színházi előcsarnokokban álló tükör-tábláktól, hogy csak az előttük álló halott tárgyak képét adták vissza. Az élőkét nem. Talán aludtak még, vagy elszoktak ettől a mozgalmas élettől, amelyben egyszerre többen kerülnek elébük, nők és férfiak arca szeretett volna felismerhetővé változni bennük. Egyre biztosabban éreztem, hogy az ideje ezeknek a tükröknek más. Kizökkent az idő bennük valahogy. Lehet, a Gergely naptár idő átállítását mulasztották el beléjük táplálni, vagy valami hosszú gyász miatt elébük húzott sötét kárpit miatt maradtak ki évtizedek, évszázadok az életükből, s most azt tükrözik, ami valaha előttük állt, s talán kétségbeesve igyekeznek behozni valami keveset a késedelemből. Így képzeltem, de valójában ez a kétségbeesés egyáltalán nem látszott rajtuk. Ott álltam a legnagyobb tükör-Matuzsálem előtt és éreztem, ahogy lassan megszilárdulnak a körvonalaim, átlátszóból áttetszővé válok, majd kitakarom a mögöttem hámló, foszló tölgylevélmintás tapéta egy ember formájú szelvényét. Tudtam, már az időnek egy másik stádiumában történik mindez, s egyre távolabbról hallatszott a franciául fecsegő halcsapat hangja. A berendezés túl eklektikus volt ahhoz, hogy a korát meg lehetett volna határozni. A bútorokat nem az idő, inkább a tűz, vagy pontosabban a tűzoltás viselhette meg: Biztos vagyok benne, hogy az épületet az én követem ideje óta átépítették. Talán többször is.A fölső emelet apró szobái valaha egyetlen termet alkottak. Gyanúm szerint ott volt a festmény, a festmények. Mert nem csupán Holbein híres képének, a Követeknek a helyét kutatom. New Yorkban, a Metropolitan Múzeumban van egy hasonlóan nagyméretű festmény, amely alá ez van írva: IOANNES HOLBEIN 1537. A kép címe: Mózes és Áron a fáraó előtt. Ez a kép is itt lógott Polisyban, Azt az ószövetségi jelenetet ábrázolja a kép, amikor a zsidók szabadon bocsátását kérő Áron kezében a bot kígyóvá változik. (2Móz 7,8-12) Az úgynevezett szerepjátszó kép főszereplői jól felismerhetők, hiszen a nevük is a ruhájukra van írva, Mózes nem más, mint Jean Dinteville, az én melankolikus francia követem, Áron Francois Dinteville, az előbbi fivére, Auxerre püspöke, mögöttük pedig Guillaume és Gaucher és áll. A csoport ötödik tagja, a merengő arcú, bajuszos figura, talán az ötödik Dinteville testvér, Louis megidézett alakja, aki 1537-ben, a kép datálásakor már nem élt. Feltűnik a képen maga Holbein is, ott áll a kép baloldalán, erősen takart staffage-alakként, csak az arca látszik, úgy néz ki, a kompozícióból, mintha velünk, a nézőkkel keresné a szemkontaktust, oly szenvtelen a tekintete amilyen a képeiken megjelenő festőké szokott lenni, jelezvén, hogy nem tartoznak közvetlenül a történethez. Csakhogy Holbeinnek nem volt szokása, hogy belefesse magát az ilyen képekbe. Nos ezúttal sem tette, hiszen ezt a Holbein képet nem Holbein festette. Egészen biztosan nem! A kép kvalitásai messze elmaradnak a német festőétől. Dinteville titkát keresve azt a kérdést is föl kell tennünk, vajon kit és főleg miért vett rá arra, hogy mégegy “Holbein-festményt” készítsen neki. Miért volt oly fontos számára a szerző, hogy a fölirat mellett még egy portréval is bebiztosította a hamisítványt? A megfejtésben segít-e vajon a kép tartalma, vagy a hangulata? Vagy segít-e talán ez a Polisyben tett kirándulás?Ha tartalmi párhuzamot akarunk vonni az ábrázolt történet és a jelenet szereplői között, tulajdonképpen nincs nehéz dolgunk. Áron és Mózes, a két testvér azért keresték föl a fáraót, hogy szabadságot kérjenek Izrael gyermekei számára. A két Dinteville fivér megjelenése az uralkodó előtt nyilván hasonló funkciót szolgál. A család sorsának ismeretében ez érthető is. Guillaume-ot 1536-ban megvádolták a trónörökös megmérgezésével, Gaucher pedig nem sokkal később szodómiában találtatott bűnösnek. Itáliai száműzetésükbe velük tartott a püspöki rangját elvesztő Francois is. Egyedül az Angliából 1537-ben talán „eretnekszimpátiái”, talán „egyéb bűnök” miatt végképp hazarendelt Jean maradhatott a fényét vesztett Polisy kastélyban. Valószínűleg hazatérése után, a királyi kegy visszaszerzését remélve készíttette el az új festményt. Az allegória értelmében a fáraóban I. Ferencet kell látnunk, még ha nem is könnyű észrevenni a hasonlóságot. Úgy tűnik, - a kompozíció mesterkélt teatralitása, a szereplők széles gesztusai legalábbis erre utalnak -, hogy az elől álló testvérek szándékosan takarják, rejtik a király elől a két kisebb fiút, a bűnösöket. Van azonban a festménynek egy különös hangulatú második olvasata is. Nehéz nem meglátni a benne a fojtott homo-erotikát. Az érzéki arckifejezések, a testeket alig takaró drapériák és a kígyóvá változó bot fallikus alakja és elhelyezése meglehetősen kétértelművé teszik a képet. Ovidius nyomán a bot-kígyó motívum allegorikusan is értelmezhető, mint a kétféle kéj jelképe. Az Átváltozások harmadik könyvében szól Teiresziaszról, aki egyszer botjával párzó kígyókra csapott, és az ütést követő pillanatban nővé változott. Nyolc évre rá, ugyanilyen módon lett újra férfi. A mindkét minőségében kipróbált szerelem élménye alapján állítja a későbbi vak jós, hogy a nők gyönyöre az, amelyik sokkalta édesebb. A szodomita testvért látványosan védő fiúk mintha sorsközösséget is vállalnának vele. Az elnevezés akkoriban a homoszexualitást is jelentette, és a szereplők testtartása, mozdulataik és arcvonásaik talán ennek a „másságnak” a megmutatását célozzák. Az Áron és Mózes a fáraó előtt című kép a Követek párjaként függött Polisy-ban, Jean Dinteville kastélyában. Ma ugyan egy óceán választja el őket egymástól, most mégis egymás mellé próbálom képzelni a két festett fatáblát. Megpróbálom fellelni a Követek Jean Dinteville-jében a fáraós kép érzékiségét, és hasonlót találni a másik követ, Lavaur ifjú püspöke, Georges de Selve magatartásában. (Egy makacsul visszatérő elmélet szerint, legutóbb Famiglietti vetette föl, a Követek jobboldali alakja nem Georges de Selve, hanem Francois Dinteville. Tudóskodó cáfolat helyett most legyen elég annyi: a fickó egy csöppet sem hasonlít Francois-ra.) Vajon a fiziognómia, vagy a tárgyak szimbolikája segít-e? A tőrhüvely, a kesztyű, a lant szerelmi szimbolikája közismert, de még tovább jutunk, ha beleolvasunk egy levélbe, amelyet a „Követek napja” (a festményen feltüntetett időpont: 1533. április 11.) után másfél hónappal írt testvérének Jean Dinteville: „Monsieur de Lavaur (vagyis Georges de Selve) megtisztelt a látogatásával, ami nem kis gyönyörűség volt számomra.” A továbbiakban megkéri fivérét, nehogy megemlítse ezt a látogatást otthon, legfőképpen ne Duc de Montmorency herceg előtt, aki Franciaország második embereként a külügyeket intézve a követek közvetlen főnöke volt és mellesleg unokatestvére is a Dinteville fiúknak. Az ifjú püspök londoni látogatása titokban is maradt, olyannyira, hogy az örökösök, a kép késõbbi tulajdonosai, Polisy új urai sohasem tudták meg, hogy ki is a kép másik szereplõje, illetve szentül meg voltak győződve róla, hogy Jean mellett annak fivére, Francois áll, aki szintúgy püspök volt, akárcsak de Selve. 1589-ből való a kép első ismert említése Riccardo Famigliettitől, aki természetesnek veszi, miért is kételkedne benne, hogy a világi és egyházi karriert befutott testvérpár képe függ a családi kastély dísztermében, csak Mary F. S. Hervey 1900-ban megjelent könyvében egy véletlenül előkerült kézirat nyomán derített fényt a másik szereplő kilétére. Töprengésemből Quentin sürgetése riaszt föl, mutatna még valamit, követem a chateau pincéjébe, ahol sok ezer palackozott pezsgő áll. Kinyit egyet, a koccintásra emelt pohárról eszembe jut az az elmélet, amely időről-időre fölmerül, s amely mellett legutóbb a londoni konferencián is elhangzottak érvek. Ez az elmélet azt bizonygatja, hogy a képet nem jobbról és felülről kell nézni, ahogy a National Gallery kiállítása szugerálja, nem is balról és alulról, ahogy én képzelem (voltaképpen ittlétem célja is az, hogy ráleljek arra a lépcsőre, ahonnan nézvést abból a bizonyos 27 fokos látószögű alsó nézőpontból látszodhatna a festmény), hanem szemből kelletik nézni, méghozzá egy üveghengeren, esetleg épp egy pezsgős üvegpoháron át. Ha megfelelően csiszolt a pohár, olyasmi, amelyet most összekoccintok a kastélylátogató kompánia tagjaival, akkor képes olyan torzulást adni annak a bizonyos amorf alakzatnak ott a festmény alján, hogy az koponyának látszik. Az így kapott koponya képe éppen egy tengelyre kerülne a festmény alsó polcán elhelyezett földgömbbel és a fölsőn álló éggömbbel, s egy jelképes láncolatot részeként – pokol-földi lét-menny – meggyőző látványt adna, és izgalmas gondolatfűzést provokálna. A pincelátogatás, belátom hatásos érvelés a poharas nézőpont mellett, magam azonban - bár az általam elképzelt lépcsőt nem találom a kastélyban (barokkosan csavarodó, nyilván jóval később épült csigalépcsőn lehet feljutni az emeletre, a falba épített, jórészt beomlott titkos lépcsőfolyosó pedig túl szerény megközelítést kínálna) - továbbra is a "balról-alulról" szemszög mellett vagyok. Abban a bizonyos decemberi jegyzetben indokoltam is miért, nem kezdenék most újra bele. Amúgy is későre jár, szállást kell találnom éjszakára. Mielőtt indulnék, Quentin még kinyitja a kastély melletti kápolnát. Ott, a sötét padló deszkái alatt fekszik a nagykövetem. Valószínűleg a testvérei is. Nem tudom, látszik-e rajtam a meghatottság. A közeli Essoyes-ben Renoir városkájában alszom. Itt lett a festő kedvese a gömbölyded Aline Victorine Charigot (később három gyermeket szült neki a 18 évvel fiatalabb lány), és idevaló volt az érzéki nevelőnő Gabrielle Renard is. Természetesen a helyi hotelben az ő képeik lógnak, ahogyan Renoir-nak tárták föl bájaikat. Másnap Auxerre-be autózom, a Yonne partján magasodó dombon álló St-Étienne dóm volt a püspök testvér, Francois Dinteville székhelye. Egy táblaképen meg is találom a püspök portréját. Szent István agyonkövezőit csendesíti (vagy tüzeli?) éppen. A jelképes festmény szerzője ismeretlen, de nem tartom lehetetlennek, hogy azonos a New York-i kép festőjével. Én mindenesetre máris úgy tekintek rá, mint ismerős festőre.

Jean de Dinteville-hez
(Ifjabb Hans Holbein festményének
rejtett anamorfózisára)

Pokolra juss, vagy épp mennybe,
akár csak egy követ menj be:
szóvivő,
mint akinek nincs is dolga
más, mint szépen meghajolva,
s ahogy ő,
úgy járni el ura helyett,
s már feledni is a helyet
íziben.
Légy világfi, vagy légy tudós,
ne firtasd, hogy mit rejt a sors,
s mit üzen.
S egyszer majd, merengve éppen,
szemed egy különös képen
ráhibáz
valami sohase látott
furcsa tárgyra, ami bár ott
van, de még sincs: mint egy fátum
úgy jelen meg. Vanitatum
vanitas.

2009. május 18., hétfő

PARIS...CHAUMONT...POLISY

A Beaubourg konyvtarabol irok egy gyors osszefoglalot a francia hetrol. Valojaban a Kandinszkij tarlat miatt jottem, de kint ujra zuhog, hat ittragadtam. Parizs meg mindig olyan mint Parizs, meg van a Shakespeare and Co. a Szajna parton, felso emeleten a SERENDIPITY feliratu polccal, megvannak a Tuilleriak golyoguritoi, a virradat patakjait terelo neger oriasok, a Rue de Seine galeriai, az utca, amelyik egyszer rovidnek, maskor meg hosszunak latszik, a metroallomas, aminek a neve ugy hangzik, mint egy atok, a zarda a Vogezek tere mellett, ahol Niceron az anamorfozisait rajzolgatta, a Deux Magot forro csokija es Bebel is, a kartyamagus a Saint-Germain-des-Près sarkan. Klara hivta fel a figyelmem a Grand Palais szerinte "nekem valo" kiallitasara, sot el is jott velem. Une image peut en cacher une autre (Egy kepben el lehet dugva egy masik). Sok ismeros munka mellett nehany izgalmas ujdonsag. Sosem lattam példaul a nurnbergbol valo szep anamorfikus kettosportret, Wilhelm Werner Zimmern és d'Amalia von Leuchtenberg kepet. Persze hianyok is vannak boven: eppen Niceron, Hamngren, Fukuda... Szemben, a Petit-ben egy William Blake tarlat volt, sokkal jobb, mint az, amit a Metropolitainban lattam nehany eve. Ket nap Parizs utan jott a valodi ok, amiert itt vagyok, a plakatfesztival Chaumontban. A jubileumi esemenyre meghivott 20 tervezo egyikekent beszelnem is kellett a megrajzolt plakatrol, es persze vetitgetnem melle.

(A legizgalmasabb persze a polisy kirandulas volt, a "talalkozas" a kovetemmel, de errol majd egy uj bejegyzest kezdek.)

A Chaumont-i Plakátfesztiválra készített munkámon egy kerti labirintusban háttal ülő, fej nélküli alakot látni, aki a saját fejét, pontosabban agyvelejét rajzolja éppen egy rajztáblára szögezett papirosra. Az útvesztő ösvényei és az agytekervények közti hasonlóság ad némi érdekességet a képnek.
Amikor a kérést megkaptam, hogy tartsak egy rövid előadást a plakátom kapcsán, kézenfekvőnek tűnt, hogy a felhasznált motívumok előéletét, más kontextusban történő megjelenését próbáljam meg felkutatni, és példákat mutassak arra, hogyan jelentek meg régi munkáimban ugyanezek az elemek.
Hat témakörben kellett kereskednem, megpróbálnom a motívumokban észrevenni a jelképeset, olykor a metaforikusat, és bevallom, hogy a magam számára is meglepő, régen elfelejtett „újdonságokra” bukkantam.

1 Figura háttal, (olykor azonosulva vele - máskor épp az ellenkezőjét érzékeltetve),
2 fej nélküli alak,
3 önmagukat rajzoló figurák vagy kezek,
4 útvesztők általában,
5 kertek, kerti útvesztők,
6 labirintus és fej együttese.



















2009. május 12., kedd

ÁTUTAZÓBAN

Na ez most egy kicsit összetorlódott: ma jöttem haza Bécsből (egy rövid soproni kitérővel: utolsó tervezés óra az elsősöknek, tervezéselmélet a másodikosoknak) és holnap reggel Párizsba kell repülnöm, illetve tovább Chaumont-ba, a plakátfesztiválra. Ha több időm lenne, leírnám részletesen a Bornemisza Péter Társaság estjét (http://www.bornemisza.at/zeitung/BecsiPosta_2009_4.pdf ), a Viennafairt, benne Bolygó Bálint zseniális mobil-szobrait, az Albertina Rembrandt tárlatát és persze a bécsi lakomát az Erdélyből elszármazottakkal: Tubák Csabával és Bortnyik Évával, Dezsi Péterrel és Zsuzsájával, meg Jóskával és az ő Ibolyájával. Az előadásomra egyébként még Marci egykori Zsófija (barnára változott hajjal) is eljött.

2009. május 7., csütörtök

CSÜTÖRTÖK

Ismerősnek tűnő könyvet hoz a postás: a három éve, 2006. márciusában tartott atlantai konferencia előadásaiból szerkesztett válogatás: Mathemathical Wizardry for a Gardner; benne Nothing but Confusion… című írásom a többjelentésű anamorfózisokról. (A 96 éves Martin Gardner a „szórakoztató matematika” ikonja. Tiszteletére rendezik az amerikai G4G találkozókat: Gathering for Gardner).
Délután a Kecske utcában az idei Koller-díjast, Taubert László szobrászt köszöntjük (Koller Edit az általa örökölt Honthy Hanna ékszereket pénzzé téve minden évben támogat egy fiatal művészt. Egy ideje engem is megkér, hogy segítsek a kiválasztásukban).
Este Nyugati téri nagy könyvesház tetején Szőcs Géza könyvbemutatóját hallgatom: Amikor fordul az ezred. Egy mondat a hátsó borítóról: Ez az Erdélyből érkezett poéta egyik főhőse, tanúja, résztvevője, olykor mozgatója, sőt kabalafigurája (:-) volt annak a folyamatnak, amely a keleteurópai népeknek elhozta a szabadságot. Egy másik a 180. oldalról: A csajoknak átnedvesedett a bugyijuk, ha a nevét hallották.

2009. május 6., szerda

FOCI

Na kérem, így néz ki a hír, ha igazi újságíró fogalmazza meg. Antall Pityke írja a Pitykerádióból:

Nagy Gáspár Kispályás Labdarúgó Torna május 9-én, szombaton, reggel 9 órakor a budakeszi futballpályán
A fociból és az írásból nem öregedhet ki az ember. A játék abbahagyhatatlan, legyen szó versről, avagy a rúgható bőrről. Aki éjszaka a papír fölé hajol, nappal jóleső fáradtsággal hunyorog a világba, de mert a magyar poétika hagyománya a szavakkal való halálosan komoly játék, így nem térhet ki az illető a gyepen való megmérettetéstől sem.
Nagy Gáspár köznapi beszédben is jól forgó finom iróniája, szelíd humora, karikírozó képessége, a groteszk fordulatokhoz való érzéke jól működött a pályán is. A versláb nem bicegett, de egy-egy hétvégi megmérettetés után az izmok, az inak, a csontok tiltakoztak. A bevált cselekről mégis érdemes volt beszélni. Mert Nagy Gáspár játékosnak, gondolkodónak, írónak is nagy volt. Sporttársnak, barátnak pedig fájdalmasan nélkülözhetetlen.

Nagy Gáspár költő születésének 60. évfordulóján második alkalommal rendezik meg a költő barátai, pályatársai, ezt a sporteseményt, amelyen nyolc csapat méri össze tudását. A labdarúgó csapatok tagjai egykor együtt játszottak a költővel.

A rangadón résztvevő csapatok:

Magyar Katolikus Rádió
(az egykori kollégák)
Pannonhalma I.
(a fölnevelő iskola csapata)
Budakeszi I.
(a lakóhely, a hazai pálya csapata)
Budakeszi II.
(a lakóhely, a hazai pálya másik csapata)
Gazsifalva
(a szülőföld, Bérbaltavár és Nagytilaj közös csapata)
Kecskemét
(a Forrás című folyóirat és a KecskemétFilm közös csapata)

A sportesemény védnöke a költő fia: Nagy Áron




A vándorkupát Budakeszi első csapata vitte el egy évre. Itt vagyunk: András, Péter, Pisti, Kristóf, Gergő, Levi, Barnus, Ervin, Balázs, Tibi. (Tavaly a másik keszi csapaté lett a kupa.) Gólkirály Rátkai Balázs (MKR) három találattal (én is rúgtam egyet).
A tavalyi torna eredménye a december 27-i bejegyzésben olvasható.

2009. május 5., kedd

GYŐZŐ AZ AMIBAN

Óriási előadást tartott ma délután a soproni egyetem grafikus hallgatóinak Vida Győző. A téma: a könyvillusztráció. Saját munkáit vetítette, de az illusztrálás szabályaival, technikai fortélyaival, sőt filozófiájával is megismerkedhettek a diákok. Jól megtapsolták!

2009. május 4., hétfő

MEGHÍVÓ BÉCSBE

Orosz István: Szemünk szöge, avagy az anamorfózis mint a perspektíva vadhajtása.
Előadás, kiállítás és filmvetítés a bécsi Bornemisza Péter Társaságban május 10-én, vasárnap délután fél hatkor.
Cím: 1010 Wien, Capistrangasse 2/15

2009. május 2., szombat

NAGY-TÖRÖK-KATONA

Most lenne hatvan éves Nagy Gazsi (május 4-én született). A vasvári kultúrházat mától Nagy Gáspár Kulturális Központnak hívják. V. Németh Zsolt a megynyitón még az emblémáról (!) is beszél, hogy az a Szabadrabok betűtípusa, ami a rabok legyünk, vagy szabadok első nyomtatott változatára hajaz.
Az épülettel szemközt a dominikánus rendház Sárkánytornyában vannak kiállítva a szintén fiatalon meghalt Török Richárd szobrai; köztük az én „földim”, Katona József is ott áll egy sarokban.

Boldog Kor! mellyben az élet
élt, s nem tudta azt, mivé lett,
midőn a sors ítélete
örömöt-élővé tette -
s hogy rajta még fordítson:

szabadon lepkedett széjjel,
napot álmodozott éjjel,
egy arasznyi volt világa,
mégis tündérvárba hága
porban húzott grádicson.

A Gyermekkor című verséből való a részlet. Belátom, nem az a fülbemászó forma, amit könnyedén lehet mondogatni a társaságban. Legjobban a dimenzióváltás fog meg: oly magától értetődően cikázik oda-vissza a végtelen két pólusa, ha tetszik, a mikro- és a makrokozmosz között:
egy arasznyi volt világa, / mégis tündérvárba hága / porban húzott grádicson.
Hasonló csodákra csak nagyon tiszta forrásokban láthatunk. Hirtelenjében egy Platonnak tulajdonított kétsoros jut eszembe:
Csillagokat nézel, szép csillagom. Ég ha lehetnék, / két szemedet nézném csillagom ezreivel.
Meg egy mezőségi népdal:
Elment, elment az én párom, / világgá ment egy fűszálon.
Persze engem bizonyára az is vonz az ilyen fajta léptékváltásokhoz, hogy látható képekre is lefordíthatók, sőt, akár le is rajzolhatók. Olykor én is kísérleteztem hasonlóval, az ellentétpárok, a nagyon nagy és a nagyon kicsi egyszerre történő ábrázolásával, és az irodalom felől érkező inspirációkra máig szívesen figyelek.
Van azonban egy személyesebb oka is, hogy éppen ezt a verset idéztem. Kecskeméten Katona József városában felnőve nem is kell nagyon erősen behunynom a szemem, hogy lássam gyerekkori önmagam, ahogy leguggolva egy vesszővel rajzolok valamit. Vajon ugyanabba a porba? Úgy képzelem: igen. Hiába tudom, mert mindenféle iskolák jól kiokosítottak, hogy ugyanabba a folyóba, nyilván ugyanabba a futóhomokba sem lehet kétszer belelépni … én azért mégis csak arra a homokra, ugyanarra a porra rajzolgatok, grádicsokat – lépcsőket – fölfelé meg lefelémenőket is.