Nomen est omen - a hosszú
képekhez illőn hosszan fogom magyarázni, de legalábbis távolról kezdem, a
messzi Gelencén. Kecskeméttől 674 km, a Google
útvonaltervezője szerint 9 óra 51 perc. Gelencén belül is a római katolikus
erődtemplomban, az északi fal előtt indul a mese, majd’ negyedszázada (1992
kora ősz), ahol és amikor három nevezetes férfiú társaságában ácsorgok és nyeglén,
már-már kihívó hetykeséggel próbálom túltenni magam a nyilvánvaló kirekesztettségen,
hogy velem ellentétben ők, a hármak, mindnyájan Lászlók, és mintha épp akkor
döbbennének rá dicsőséges kiválasztottságukra, kivételes Lászlóságukra, ünnepi
méltósággal feszítenek a koradélutáni fényességben. Az első László
természetesen a jelen írás tárgya, hétköznapokon inkább csak Lacinak hívják, Haris
Lacinak, az ő ötlete volt a gelencei kitérő, nem először jár itt, sőt azt is
tudta, melyik portán kell kopogtatni, hogy a templom kulcsát elkérjük. A másik
Lászlót sem Lászlónak szokták hívni, Laci ő is, olykor Lacika, épp a napokban,
a könyvheti tolongásban bökte meg a mellem egy másik Eötvös collegista ivadék,
hogy van Orosz Lacika? Megvan még? Elég romos, mondtam, éppen 90, nagy csatáit
már inkább csak az ápolónőivel vívja. A harmadik László viszont tényleg az,
Lászlóbb minden Lászlónál, a szent, a lovagkirály, az északi fal freskójáról
elégedetten nézi alattvalóit, köztük a két druszát. A falkép az 1068-as kerlési
(cserhalmi) ütközetet örökíti meg, pontosabban annak egyetlen epizódját egy hosszú
frízbe illesztve azt. Kálti Márk a Képes
krónikában így adja elő a történetet: „Szent
László herceg meglátott egy pogányt, aki a lova hátán egy szép magyar lányt
hurcolt magával. Azt gondolta Szent László herceg, hogy ez a váradi püspök
leánya (ó, boldog cölibátus előtti idők!), és ámbár nehéz sebben volt, mégis nagyhamar üldözőbe vette lova
hátán, melyet Szögnek nevezett. Midőn azután lándzsavégre megközelítette,
semmire sem ment vele, mert az ő lova már nem iramodott gyorsabban, amannak
lova sem maradt vissza semennyit sem. Rákiáltott tehát Szent László herceg a
leányra és mondá: szép húgom, fogd meg a kunt övénél, és vesd magad a földre!
Az meg is tette… A szent ezután sokáig vívott a férfiúval, majd elvágta inát és
megölte... Nagy volt az örvendezés Magyarország-szerte...” A hosszú fríz-kép, a kigöngyölt panoráma,
amelyhez hasonlóval egyébként sok magyar templomban, leginkább a határőrvidékek
templomaiban gyakran találkozni, olyan, mint egy story-board, s az események is
épp úgy pörögnek rajta, mint egy animációs filmen. Üldözés, birkózás, lefejezés,
megpihenés. Csakhogy egyetlen díszletben, rajzfilmesen mondva egyetlen húzós
háttér előtt zajlik a mese. Visszafelé olvasva: a szent herceg megpihen, de
fölpillantva látja magát birkózni, s ha a küzdelem közben lenne módja
széttekinteni, látná azt is, ahogy lóhalálában üldözőbe veszi a lányrabló kunt.
Ha szélesebbre nyit a kamera, látszik, hogy a gelencei panorámakép folytatódik Homoródszentmártonban,
Besenyőn, Erdőfülén, Bibarcfalván és így tovább, vagy legalábbis jólesik úgy
képzelni, hogy folytatódott egykoron, körbe a határokon, úgy hogy a „Nagy
húzós” vége meg eleje összeforrjon. A körkörös mese, a szép középkori fenakisztoszkóp három délceg szereplője
pedig, na jó, a pacikkal együtt öt, újra meg újra feltűnik a pörgettyűben,
személyükkel bizonyítva az ars longa,
vita brevis igazságát. Kell-e magyaráznom: Haris Laci nem titkolózott,
odahívott, megmutatta, itt a nagy kaland ezeréves előzménye, amely a fotográfia
bizonyítottnak deklarált, sőt fennen hirdetett axiómájáról, hogy tudniillik a
pillanat megragadásának eszköze, látványosan bebizonyítja, mennyire hamis. Egy
új világ a semmiből. A térbe kihengerített idő, a három dimenzió négydimenziós
leképezése. Ne csak gyönyörködni tessenek, értsék meg a képeken szétterülő idő
természetét. A technikát is (egy spéci állványfejen körbefordul a fényképezőgép,
huszonnégyszer kattint, s a számítógép passzítja össze a tortaszeleteket), de
inkább a filozófiát, ahol a népmesei legkisebb fiú a nagybajuszos Nietzsche úr
tenyerébe csap. Ewige Wiederkunft.
Örök visszatérés. Kedves kecskemétiek, drága földijeim itt a Kúnság mezején, ti
pedig nézzétek el az alkotónak, meg persze a méltatlan, ám lelkes magyarázónak,
hogy olykor egy-egy derék kunnak ina szakadtatik és feje vétetik az ügy
továbblendítése érdekében, de vegyétek észre, hogy a körbeforduló idő
leleményesen megold mindent. Meghalunk, föltámadunk, újra meghalunk és így
tovább. Ha pokolra jutsz, legmélyére
térj: az már a menny. Mert minden körbe ér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése