2023. április 11., kedd

41 SAJTÓFOTÓ KIÁLLÍTÁS A CAPÁBAN


– Ami számunkra egy napi gürc, egy heti gálya, egy havi baj, az kegyedéknek egyetlen kattintás csupán.

– Maga viszont azt rajzol, amit akar, nekünk azonban meg kell elégednünk avval, ami elibénk kerül.

A riposzt kétségtelenül szellemesebb volt. Nem maradt választásom, igent kellett mondanom a fotográfia nagyasszonyának – máig nem tértem magamhoz az ámulatból, hogy személyesen hívott föl – vállaljam itt ezt a fontoskodást, szónokoljak egy fényképeket felvonultató tárlaton.  Meglehet, azért állíttattam ide, hogy valamit jóvátegyek, hogy vezekeljek a képzőművész-féleségek önsajnáltató mondacsaiért? Az újkori paragone vitában kipellengéreztessek? Aki a fotókról beszélni kezd, ab ovo vesztes: tudjuk, egyetlen kép többet ér ezer szónál. Ráadásul a karakterszám is a lelkemre lett kötve. Na persze hendikeppel indulnék, ha egy milliót kaptam volna, akkor is.

 

Jó estét kívánok, elnökök és exellenciák, barátok és konkurenciák!

Kezdem is a milliókkal. Sőt a milliárdokkal. Azt olvasom, hogy évente 880 milliárd fotót töltünk föl a világhálóra. Számmal úgy lehet leírni, hogy 88 után kilenc nullát kell fölsorakoztatni. Egy év 31 536 000 másodpercből áll, tehát 2790 kép készül másodpercenként, ergo az idő, amelyet megélünk, tökéletesen le van fedve, mindegyik másodpercünk átlagos, 1/60-as expozíciós idővel számolva, kábé 46-szor van végigfotózva. Megörökítve. És csupán a weben megosztott képekkel számoltam. Ennél sokkal több a valójában elkészülő fotó. Talán százszor vagy ezerszer ennyi. Az idő elfoglaltatott! Birtokba vétetett! Legyőzetett!  Láttak már BL-döntőt, olyat, ami tizenegyesekkel dől el? Amikor a rúgás pillanatában egyszerre sül el tízezer vaku? Olyankor a Holdlakóknak is káprázik a szeme.

De hadd hozakodjak elő egy másik megközelítéssel. Ez már saját kalkuláció eredménye, vagyis nekem kell elhinniük, hogy hajszálpontos. Eljött a régen várt, kivételes pillanat. Épp most érkezett, midőn e mondatba belefogtam. Ez az a perc, amikor átfordul a világ. Mostanáig több volt a szemünkbe jutó természetes kép, ettől a pillanattól túltesz rajta a művi. Korábbi életünket az jellemezte, hogy fellegen vagy búzamezőn, délibábon vagy lánykeblen legeltettük tekintetünket, mától monitorok, plakátok, mobilkijelzők, és persze fotográfiák mesterségesen előállított képei helyettesítik mindezt. Legalábbis 50,0001 %-ban. Ott bent, a lelkinek nevezett szemek előtt pörög a digitális számláló már az is művi, és látom, ahogy a tizedesvessző után villognak a nullák, az egyesek…. Igen, beismerem, a magam képkészítő oktondiságával én is a természetes látványvilág ellenében mesterkedem. És persze önök, ti, akik fényképekkel gyarapítjátok a világot, a cinkosaim vagytok. Boldogult úrfi koromban a vörös lobogókra hímzett szakállas férfiakról elnevezett tantárgyak keretében be kellett magolnunk, hogy a mennyiségi változások minőségiekbe csapnak át. Magasztos eseményként hirdették, melynek során megszakad a fokozatosság, és valami magasabb szintű, úgy magyarázták, ünneplendő állapot következik be. Meg sem próbálom igazolni vagy cáfolni, talán nem is ezért állíttattam ide. A képek irgalmatlan mennyiségét is csak azért hoztam szóba, hogy a kiválasztásukról beszéljek. Mit tudjon, az a fotó, amelyet a milliárdok közül megmutatásra, megjegyzésre érdemesnek tartunk? Amit magunkkal viszünk a retina belső falára exponálva? Amit újra meg újra képes előhívni a fényérzékeny emlékezet?

Az élet ártatlan intimitását lassan fölváltja az idő láncára fűzött pillanatok publicitása. Miféle látás képes, micsoda nézés, minő rápillantás, hogy aktuálisból időtlen realitássá transzformáljon egy eseményt; információból igazsággá emeljen egy történetet?  

És miféle felelősség terheli a fényképészt? És egyedül csak őt-e? Ideális esetben ugyanis eggyé válik a dokumentáció azzal, aki dokumentál, a tetten érő azzal, akit tetten érnek, a leleplező a leleplezettel, az ítélkező az elítélttel. A képek katarzisa a szerepek összeolvadásának pillanatában üt szíven, s addig sugárzik, amíg az egyensúlyi állapotot képesek vagyunk elviselni. Mi, a nézők. Mert az egyenletben ott vagyunk mi is. Ott vannak önök is, a közönség. A fényképekre is érvényes a Marcel Duchamp féle főszabály – naná, hogy érvényes – az alkotást a néző fejezi be.

Közhely, de itt talán érdemes kitérni rá. A történelem szép lassan átváltozik az eseményeket őrző, azokat megjeleníteni képes dokumentumok gyűjteményévé. Régebben az írásos följegyzések vitték a prímet, de már jó ideje a képeké a főszerep. Amiről nem készült fotó, csendesen kihull a históriából; és akiről nem, az dettó kimarad. Ezt a felelősséget bizony cipelni kell: elviselni, élni vele, de visszaélni nem. Korántsem egyszerű. A látszatok, a sémák, a teátrális dramaturgiák, a szakértői szerepben való tetszelgés helyett tárgyilagosnak maradni. A hűvös tárgyilagosság szikár geometriáját mutatni fel, azt adni tovább. A szakmára való hivatkozás, a mesterség szó mögé menekülés helyett a tiszta, őszinte eszköztelenség spontán erejével – bájával – tüntetni. Elfogadni, hogy a világot nem mi alakítjuk, bármennyire hisszük vagy próbálják elhitetni velünk, a dolgok csak megesnek velünk, az élet csupán megtörténik, s a lelkekbe kódolt bűntudat – nevezzem-e lelkiösméretnek? – ebből az eredendő passzivitásból fakad. Melynek emblémája: az objektív. Irgalmatlan és könyörtelen. Irgalmassá és könyörületessé csak képzeletünk szépíti, ahogy megpróbáljuk a látható mögött észrevenni a valóságot, a tények mögött az igazságot. Az embertelenségben az embert. Ne csak a képeket nézzék, olvassák el, a fotók mellé írva a történetüket is, nézzenek nagyítások mögé, sorsok tárulnak föl. Mert lehet meséje egyetlen puskadördülésnyi pillanatnak, de olyan sorozatokat is fognak látni a kiállításon, amelyek kapcsán hosszú évekig követte alanyát a fotográfus.  

Elbírnak-e még egy klisét? Engem az első terem óta nem enged el. Minden művészet valahol az elmúlással babrál. Mímel, enyeleg, alakoskodik, de csak azért, hogy megkísérelje kijátszani a halált.  A legnyilvánvalóbb memento mori maga a fotográfia. Öt terem, tizennégy kategória, majd’ száz alkotó… és mennyi pillanat: drámák és tekintetek, hiányok és talánok, legek és másképpenek, reflexek és evidenciák, ittenek, másholok és idestovák… Csak, hogy halandóságunk tudatosítsák. Ó, ha sikerülne egy fotográfiával helyettesíteni, a képek ezüstszemcséi közt rezgő misztériummal azonosítani…, ha a valóságot annak művi mása válthatná ki, azt képzelhetnénk, kiiktatható az elmúlás. Ha az életet annak kópiája, az öröklét édes ámítása helyettesítheti, törlődik, vagy kegyesen elfelejtődik a vég.

Igen. A vég. Na, pont ezt a szót kerestem, éppen klappol ennek a hosszúra nyúlt – bocsánat – fontoskodásnak a végére is. Köszönöm, hogy meghallgattak, de most már inkább a képekkel törődjenek. 

 

(Köszönet a fényképekért Katona Mártának.)

 


SZÜRVESEMISZ

 


Harry Graham variációk
Hommage a Kosztolányi Dezső

In the drinking well,
   Which the plumber built her
Aunt Elza fell –
   We must buy a filter.

A kútba, amelyet
   Plumber kifúrt végre,
Elíza beesett,
   Vizét most szűrni kéne.

Itt áll a néne kútja,
   Mit Plumber fúrt neki,
Elza beléje fúlt,
   Ki inna, szűrheti.

Ez itt Elíza kútja,
    Szakember ásta ki,
Hogy isszuk-e vizét
    Oly mindegy már neki.

Az ott a néne kútja,
    Kútásóval fúratta,
De szűrni kell vizét,
   Mert ott maradt alatta.

Kész lett a kút, de hallj csodát,
   Beléje fúlt Liza,
Most mindünk szűrt vizekre vágy,
   Mert nem volt jó ize.

Eltűnt Lizánk
El sem köszönt,
Kutunk mikorra kész lett.
Nem látnánk szí-
Vesen viszont,
Ezért e filter készlet.

A kútja kész lett végre,
de beléhullt a néne.
Ha innád a vizét,
hogy ne érezd izét,
legalább szűrnöd kéne.

Eltűnt a drága néni,
Új kutunk épp hogy kész lett,
Vizét át kell most szűrni,
Nénitlenítés végett.

Ismerték bizonnyal Lizát,
Udvarán fúrtak egy izét,
   Well, úgy mondják: kút,
   Liz beléje fúlt,
Szűrve igyuk csak vizét!

A kútba, melyet nemrég
kútásónk néki ásott,
nénénk, Eliz beléfúlt,
s lentről izen: beh más ott.

Kész a kút, well- sohajt a néne:
- Költséges, de azért megérte.
Azután béesett,
szomorú az eset,
Drágább egy filterrel a vége.

Érdekes lett kutunk vize,
belefúlt nagynénénk, Liza.
Szűrjük és forraljuk,
mégis úgy gondoljuk,
velünk van nénikénk ize.

Szakember fúrta kútba fúlt
szegény, szegény Elíz.
Egy szűrőt mindenképp veszünk,
vagy szűrőtábort szervezünk,
míg Elízes a víz.

Készen immár a kút,
S oda a jó Liza,
Well, épp a kútba fúlt,
Vizét szűrve igya!

Itt vala a nagy kert, angol – ahogy mondják,
Suttognak felőle költemények, mondák,
Szólnak Elizáról, rejtélyes halála
Egy füszál fonákján leírva igy álla:

Ásata egy kutat, mert hogy inni vágya,
Vagy hogy tükörképét a kútban csodálja,
Mert majd elfeledtem ideírni, de hisz
Bizonyára sejtik, takaros volt Eliz.

Minden történetnek egyszer vége szakad,
Ez itt olyaténképp, hogy a kút beszakadt,
Túloldalról nézi már tükrét az Eliz,
Vizünk szűrve isszuk, ő már szűrve sem isz.






 

 

 

2023. április 8., szombat

IN MEMORIAM RÉV JÚLIA

Rév Júliára emlékezve néhány korábbi írását újra megosztom. Ide kattintva a Sakk olvasható. 

Ide kattintva  A kapszula  jelenik meg.

Itt a B. Saci című írása nyitható meg. 

Itt pedig A dublőr című  Rév Júlia opus olvasható, amely alapján az azonos című dokumentumfilm is készült In memoriam Rév Júlia alcímmel. A csatolt fényképek a filmből valók, illetve a forgatás során készültek.





 

2023. április 5., szerda

IN MEMORIAM RÉV JÚLIA

 Az áprilisi Hitel címlapja Jánosi Nikolett Rév Júliáról készített rajzával.

Róla, Rév Júliáról kellene írnom, de először, meg kell okolnom, miért én írok róla. Aki már olvasta a Hitel által közölt utolsó írását, az tudja, hogy már azt is én fejeztem be. Egy filmes dobozok közt kallódó dossziéból került elő. Nem tudom, akarta-e folytatni, vagy reménytelennek látta, hogy megoldja a rejtélyes ügyet, amellyel oly sokan próbálkoztak hiába. Először félretettem mint lezáratlan töredéket, aztán eszembe jutott egy lehetséges folytatás. Egy váratlanul feltoluló emlék révén rá kellett döbbennem, hogy talán magam is része vagyok a történetnek. A folytatásomat nem merném megoldásnak nevezni, inkább csak megfejtési kísérletnek. Ha élne Júlia, talán azt mondaná, az irodalom területére tévedtem, vagyis a tények helyett a fikció világába.

    De messzebbről kellett volna kezdenem. Sokkal messzebbről. A befejezetlenül maradt Rév Júlia történetet azért folytattam, főleg azért, hogy megpróbáljak jóvátenni valamit, valami olyat, amit el sem követtem.

    Előbb arról, ki is volt ő. Nem találhat sok fogódzót, aki írni szeretne róla. Nem szépítem: már életében elfelejtették. Meghalt, mielőtt rászánta volna magát, mielőtt elérkezett volna az a végzetes délután. Volt, aki azt hitte, soha nem is létezett. Folyóiratunk főszerkesztője egyszer rám telefonált. Utánagugliztam, de sehol semmi! Számonkérés érződött a hangjában: nem lehet, hogy álnév? Aztán mégis közölte az írásait, amelyek többnyire dobozban maradt dokumentumfilmek írott változatai voltak.

     Dobozban maradt – a rosszul hangzó cenzúra helyett többnyire az elegánsabb „műsorpolitika” szóval szokták indokolni, ha egy film nem kerül közönség elé. Sok filmjének lett ez a sorsa, szinte mindnek, amelyet fontosnak tartott, csoda-e, ha a Google kereső másokat dob ki helyette, ha nem írnak róla a blogok és persze nincs Wikipédia oldala sem? Eleinte megviselte, hogy negligálják, aztán már csak legyintett. Volt benne részem, azt hiszem nem is kevés, hogy filmjeinek legalább a szöveges változata ismertté válhatott, még ha nem is túl széles körben. Én vettem rá, hogy publikálni kezdjen. De hadd kezdjem tényleg az elején. Igyekszem tényszerű lenni és persze őszinte. Tudom, nehéz lenne úgy fogalmazni, hogy a saját felelősségem ne kerüljön szóba, hát meg sem próbálom.

     Sok éve történt, emlékszem, ősz volt, vagy talán koratavasz, valami vidéki író-olvasó találkozóra voltam hivatalos. Pocsék idő volt, ráadásul kedd, amit ki nem állhatok. Le akartam mondani, aztán elszégyelltem magam: a PIM-ben igen, Borsodban meg nem? Három átszállással jutottam le, ha azt mondanám, az isten háta mögé, azzal csak szépíteném a dolgot. Késett a vonat, de akkora késés nem volt, ami indokolta volna, hogy a kultúrház be legyen zárva. Egy sovány, szemüveges hölgy gurulós bőröndön ülve cigarettázott a lelakatolt ajtó előtt. Azt mondta, hogy félhatkor, amikor megérkezett (hatkor kezdődött volna az ankét), már ott volt a lakat. Hogy félreértésről szó sem lehet, azt az ajtóra rajzszögezett plakát igazolta. Valamelyik kötetemből vagy katalógusomból, fölnagyítottak egy fényképet, nagybetűkkel alászedték a nevem, alatta meg kisebbel azt, hogy Rév Júlia fogja vezetni a beszélgetést. Bemutatkoztam és kinyitottam az ernyőt, mert elkezdett esni. Kezet fogtunk: Rév Júlia vagyok, mondta a hölgy, miután eltaposta a csikket. Próbáltam úgy tartani az ernyőt, hogy ő se nagyon ázzon.

      Az ímélben, amelyben meghívtak, szó volt valami panzióról, de nem jegyeztem meg, gondolván, úgyis odakísérnek az előadás, illetve a beígért vacsora után. Rév Júlia sem emlékezett a panzió címére. Térerő persze nem volt, a mobiljainkat csak arra használhattuk, hogy fényüknél újra átböngésszük a plakátot. A nevem alatt dőlt betűvel a hivatásom és a díjaim, Rév Júlia neve mellett pedig, hogy szerkesztőriporter.

      Ma már egyik irányban sincs vonat, mondta az állomáson a fölébresztett hivatalnok. A panziót firtató kérdésünkre, csak legyintett, három éve ledózerolták, a helyén a műfüves stadiont meg el se kezdték. A vállalkozó lelépett a pénzzel. Adtam az ásítozó vasutasnak egy ötszázast, hogy nyissa ki a várószobát, aztán egy másikat, hogy gyújtson be a vaskályhába. A savanyú termoszkávét Rév Júlia fizette.

      Nem először vállalja író-olvasó találkozók vezetését, tudtam meg, igaz ezen a településen még sosem járt. Az eredeti foglalkozása, ahogy a plakáton is láthattam, riporter, de a kisvárosi tévéstúdióban, ahol állásban volt, rendezett, szerkesztett, operatőrködött is. A délszláv háború idején nyelvtudására hivatkozva többször is visszaküldték szülőföldjére, hogy tudósítson az egykori tagállamok helyzetéről, a függetlenné vált népek sorsáról. Ekkor cserélte fel eredeti nevét – harminchárom hazalátogatására (hatvanhat utazására) emlékezve – a Rév névvel. Nem csak az oda-vissza járásra utal, mondta, hanem arra is, amit tíz éven át láttam odaát, fordítsa csak meg: palindróma. Ez a kép maradt meg bennem legtovább, ez jut az eszembe most is, ahogy a hideg váróteremben toporog, fázósan összefogja maga előtt a kabátját, kicsapódik a pára a levegőben, ahogy kimondja a nevét: Rév Júlia vagyok, de szólíthat Vér Julinak is.     

     Érdeklődtem a filmjei felől, sok van, felelte, bár adásba alig került néhány. Tudja, vidéken óvatosabbak a népek. Amire fönt maguknál már fütyül mindenki, az itt a végeken még tabu. Átvágatták a filmjeimet, volt, amit többször is, aztán a műsorszerkesztésre, az elmúlt aktualitásra meg mit tudom én még mire hivatkozva berakták egy dobozba. Mielőtt nyugdíjaztak volna, beültem egy vágószobába és legépeltem az interjúk szövegét. Ráment kilenc éjszakám. A kérdéseimet nem írtam le, azokra pontosan emlékszem, csak a válaszokat. A gurulós bőröndben a kiskosztüm és a félcipő mellett, amit a kultúrházban vett volna fel, a filmek szövegkönyvei voltak, azért hozta magával, hogy a vonaton beírja a kérdéseket. Három és fél óra ide, ugyanannyi vissza, éppen befejezem, mondta. Megmutatná, amivel már elkészült, kérdeztem. Nem sokat kérette magát; az volt az érzésem, mintha eleve azért lennének nála a dossziék, hogy megmutathassa. Közelebb húzódtunk a kihűlt kályhához, amelyben folyamatosan fütyült a szél, és olvasni kezdtem. A gépelt szöveggel nem volt gond, de a kézírása, vagyis a kérdései, nehezebben mentek. Majd én olvasom, ajánlotta. Szorosan mellém kellett ülnie, hogy egyszerre tudjuk olvasni a lapokat. Látszott, ahogy a leheletünk összekeveredik a levegőben.

     Arra ébredtem, hogy a vasutas rázza a vállam.

– Most jön a 9:20-as. Ha nem megy el vele, délután ötig kell várnia.

– Na és a hölgy? – néztem körül álmosan.

– Miféle hölgy? Nem láttam, talán a 7:42-essel ment a másik irányba.

– De hisz itt a bőröndje – mutattam a pad mellé. A forgalmista megvonta a vállát.

     A fentebb említett szerkesztő úgy került a képbe, nyilván már kitalálták, hogy neki adtam oda a novellákat. Mivel Rév Júliára nem akadtam rá sehol, hogy a bőröndöt a ruhával meg a dossziékkal visszaszolgáltassam, arra gondoltam, jelenjen meg az egyik forgatókönyve, hátha a nyilvánosság segít a fölkutatásában. Először csak egyet adtam oda, aztán megint egyet. Nem bánom, de ha botrány lesz belőle, tied a felelősség, mondta a szerkesztő, és leközölte A dublőrt és még vagy három további Rév opust. A korrektúrákat természetesen nekem küldte, sőt az olvasói leveleket is hozzám irányította. Bánthatott a dolog, még ha nem is mutattam, hogy sokkal többen érdeklődtek Rév Júlia írásai, mint a sajátjaim iránt, amelyek ugyanebben a folyóiratban jöttek. Az igazán bosszantó persze az volt, amikor a szerkesztő vigasztalni próbált, s a Rév írások közéleti jellegét, szerinte közhelyes politikumát összevetette az enyémek „elefántcsonttorony esztétizálásával”. Talán mondanom sem kell, nem csupán sommásak, igazságtalanok is ezek a kategóriák.

     Ha Rév Júlia maga nem is olvasta a lapot, de szerencsére egy ismerőse igen. Talán az egyik riportalanya vagy egykori munkatársa volt. Az illető felkutatta és összekapcsolta a szerkesztőséggel Rév Júliát, aki örült a megjelenésnek és persze szívesen vette a honoráriumokat is. Az ismerőstől tudtuk meg, hogy albérletben, meglehetősen rossz körülmények közt él, az a csekély fizetség is fontos számára, amit az újság biztosítani tud. Amikor a bőröndben talált írások elfogytak, újakat küldött, amelyeket átjavítottam és továbbítottam a főszerkesztőnek. Úgy tudom, ebben az időben velem osztotta meg legtöbb gondolatát, nota bene, velem sem sokat. Ímélen kommunikáltunk, olykor telefonon (személyesen az elmaradt író-olvasó találkozó után egyszer sem), egyik utolsó üzenetében, utalva írásai lektorálásában nyújtott segítségemre (minimális segítség volt, elütések, kihagyott betűk, elfelejtett ékezetek…) nagyvonalúan „szerzőtársának” titulált. Természetesen csak idézőjelek közt tudtam elfogadni, hogy szerzőtársa lennék (az Elbert-aktát érintő közreműködésemet már nem érte meg). Mivel alig volt javítani való, egy idő után fölhagytam a lektorálással, rábíztam azt az olvasószerkesztőre és csak a kinyomtatott írásokat olvastam el. Így történt az utolsó befejezett írás esetében is, amelynek Az utolsó címet adta. Szó esik benne egy tehetséges, ám ismeretlen ifjú poétáról, aki úgy akar megismerkedni a költőfejedelemmel, hogy egy író-olvasó találkozó ürügyén egy isten háta mögötti helységbe csalja, ahol ugyan szó sincs a felolvasóestről, viszont elé tárhatja az életművét. A nagy író nem fog gyanút, sőt szívesen tetszeleg az önzetlen fölfedező szerepkörében… Nem folytatom. Ugye nem nehéz elképzelni, mit éreztem?

      Miután lehiggadtam, felhívtam Júlia, pontosabban a főbérlője, özvegy Lám Rókusné számát, de csak az üzenetrögzítőt értem el. Egy masinával másként beszél az ember, nincs idő a tapintatos fogalmazásra, nem köntörfalazhat, mert lejár a szalag. Mondtam, hogy ne remélje, hogy a novella és a valóság hasonlósága elkerülte a figyelmemet! Néhány mondat után azt vettem észre, hogy már sípol a hangrögzítő. Megsértettem volna? Arcberendezésében, hanghordozásában eleve volt egy cseppnyi sértettség, az olyan alkotó öntudata, aki tisztában van vele, többre lenne hivatva, annál, amit elért.

     Természetesen a főszerkesztőt is beavattam, aki azt állította, eddig is csak rám való tekintettel közölte Rév Júlia írásait, noha a sok olvasói levél arra utalt, hasznosak voltak a lapnak is ezek a közlések. Képmutatónak, sőt álszentnek nevezett, amikor mentséget próbáltam találni a hölgy szerinte menthetetlen viselkedésére. Úgy gondolta, akkor lesz lojális velem, ha Júlia soron következő írásait visszautasítja. Nem tudom, beváltotta-e volna a szándékát; első indulatában fölkereste albérleti lakásán (talán azért is, hogy megbizonyosodjon a létezéséről), de elmondása szerint nem találta otthon. Talán a szerkesztő ajtórésbe tűzött cetlije, az én elhamarkodott telefonüzenetem, az aktív munkától megfosztott élet, vagy mindezek együtt vezettek oda, hogy Rév Júlia nem akarta folytatni az életet. 

     Halála után sikerült rábukkannom néhány filmjére, ritkán tűnik föl bennük, saját riporteri megszólalásai alá legtöbbször vágóképeket, értelmező snitteket szerkesztett, ha mégis elkerülhetetlen volt, hogy személyesen is megjelenjen, akkor hátulról látszott, riportalanya felé fordulva, vagy legföljebb a filmesek által negyedprofilnak nevezett beállításban, ahonnan alig ismerhető föl az arc.

     Egyszer említette, hogy filmes pályafutását lezárva vissza akar térni a szépirodalomhoz. Az általam, illetve a közbenjárásom révén közölt írásokon kívül nem ismerek tőle mást. Prózai vagy verses munkáit keresve, átnéztem ugyan a szóba jöhető újságokat, folyóiratokat, de sem saját nevén, sem olyan néven, amelyet írói álnévnek vélhetnék, nem találtam rájuk. Az életrajzára egy szponzorációs kérvény mellékletként sikerült rálelnem. A támogatást, talán mondanom sem kell, nem kapta meg. Egy formai hibára – az aláírás hiányára – hivatkozva utasították vissza. Tényleg nem írta alá. Eszembe jut újra a Rév – vér palindróma, és ahogy emelkedik a leheletünk a vidéki váróterem kriptamagas plafonja felé.

     Amikor azt az írást elvállaltam, azt gondoltam, Rév Júlia utolsó befejezett írásának címét – Az utolsó – fogom fölé írni, aztán, épp a személyes vonatkozás miatt, elvetettem, ahogy a szerkesztő is lemondott a közléséről. Tartalmilag és stilárisan is más, mint a lapban közölt anyagok, amelyek mindegyike filmes előzmények nyomán született, és legtöbbjük benne volt abban a bizonyos gurulós bőröndben is.