2010. december 31., péntek















Happy Penalty Year! In Hungary we call it "tizenegyes". It means "eleven" because it is a free kick taken from about eleven meters (twelfe yards) Also in Germany they call: elfmeter or elfer, in Russia: oдиннадцатиметровый удар. So 2011. Whether we get away with it?

2010. december 30., csütörtök

BÚÉK! (+BOROK)

Búék minden blogolvasónak egy év végi anamorfikus koccintással! Ha jó helyre tétetik a tükörhenger, a balatoni táj visszakoccint. Csin-csin.

Cheers! Salud! Kan pai! Na Zdravi! Kippis! A votre sante! Prosit! Cin-cin! Na zdrowie! Noroc! Serefinize! Skal! Ezt az utolsót skandináv országokban mondják a koccintáshoz. A szó koponyát jelent, a legenda szerint a vikingek legyőzött ellenségeik koponyáját használták kupának. Hogy micsoda népek vannak! Az most ne firtassuk, hogy a kupán váglak kifejezésből miféle következtetések hámozhatók ki! Ideteszem inkább egy új koponya rajzomat.

Üzenet Dantól: a SF-MOMA-ban, vagyis a San Franciscoi múzeum új dizájn tárlatán (How Wine Became Modern: Design + Wine 1976 to Now) ki vannak állítva a borai, következésképp az én borcímkéim is. 

2010. december 28., kedd

MOSZKVA TÉRI TÖRTÉNET

Gyergyói legények üldögélnek hajnalban a Moszkva téri rabszolgapiacon. Bánatos nótába fognak, előkerülnek pesze a rendőrök. Hagyják abba, jóemberek, mert ez csendháborítás. A harmadik felszólítás után a zsaru begorombul: …nehogy mán itt meg kelljen ütni valakit. Fölpattan az egyik legény: Tük-e münköt, vagy münk-e tütöket. A rendőr a társaihoz fordul: nem megmondtam, hogy törökök! (Sz.G. törénete)

2010. december 23., csütörtök

HÁROMKIRÁLYOK


Abroszt terít a hó a tájra,
barackfa ágon csíz remeg,
a sok fehérből délutánra
színt desztillál a képzelet.

Egy képet kéne befejeznem,
de napok óta nem tudom,
a kép fejez be holnap engem,
kibámulok az ablakon.

Bár semmi lábnyom nincs a kertben,
már látom őket, s meglehet,
hogy ők is észrevettek engem,
míg keresték a gyermeket.

2010. december 16., csütörtök

ARTBÁZIS: SAKK!

December 17-én, pénteken a harmadik születésnapját ünneplő Artbázisban újra levetítjük a Sakk! című animációt. (Épp három éve a Telek Balázzsal közösen rendezett anamorfózis kiállításunkkal nyitott az Artbázis.) Az esti program fél hétkor kezdődik a Forte! című fotókiállítás megnyitójával (Haris László, Lugosi Lugo, Telek Balázs és még sokan), a film kb. fél nyolckor lesz. Utána zene, tombola, miegymás. A filmről a november 29-i bejegyzésben írtam részletesebben... meg talán majd beszélek is a vetítés előtt. (Artbázis: Budapest, Horánszky utca 25.)

2010. december 10., péntek

GRAFIKÁK ...

DLA védés a Képzőn. Szepessy Béla Nyomódúc + számítógép címmel az ún. nemes grafikai eljárások és a számítógépes grafika kölcsönhatásáról értekezik. Idemásolok néhány sort az opponensi dolgozatomból (hogy megmaradjanak a nevek, mert én is folyton elfelejtem őket): …föl lehetne vetni az eredetiség kérdését abból a szempontból is, hogy a technikai áttételek során mennyire vész el, vagy milyen mértékben őrződik meg a művész kézjegye. A fotomechanikus, vagy digitális nyomódúc-készítés során – jó esetben - ugyanazok a nyomok: vonalak és foltok kerülnek át a papírra, amelyeket a művész rajzolt, és ilyen összefüggésben az új technikák akár a régi klasszikus, „nemesnek” nevezett nyomódúcok elé is sorolhatók. Dürer dúcai Hieronymus Andreae keze nyomát viselik, Holbein dúcait Hans Lützelburger és Jacob Faber metszette, Burgkmairét Jost de Negker, Doré mellett  pedig egy egész csapat fametsző dolgozott: Bellenger, Brunier, Deschamps, Gillot, Gusman, Jonnard, Laplante, Pannemaker, Pisan, Quesnel... és folytathatnánk a sort. A szűk szakmán kívül vajon ki emlékszik ma ezekre a precízen dolgozó hús-vér computerekre?  
*
Az emlegetett művészek szelleme, vagy inkább az európai grafikáé idéztetik meg az Albertina elsötétített szobáiban William Kentridge posztmodern szeánszán.
Mint tudjuk a művészet nem mérhető, mégsem lehet megúszni, hogy mindenféle listákat göngyölítsenek elénk: tessék, most ők a legmenőbbek. Ha a kvalitás nem is, az azért mérhető, mennyiért kelt el valakinek a képe, hány tárlata volt, hol és kiknek a társaságában állított ki, milyen díjakat nyert, miféle publikációk foglalkoztak vele s talán az sem mellékes, hová való az illető. William Kentridge évek óta ott van a Kunstkompass listájának első tíz művésze közt, nemrég vette át a japán Nobelnek nevezett Kioto-díjat (Lovász László társaságában), filmjeivel tele a YouTube, képeivel az artmagazinok, munkái karakteres politikai véleményt sulykolnak, sőt még a foci vébéhez is rajzolt plakátot. Kentridge kiállítás Bécsben – üzen Szegő Gyuri. Ki ne hagyd!  
Hogy a Dél-Afrikai művész kelet európai puttonnyal jár (litván zsidó felmenők), az már az első terembe lépve is nyilvánvaló.  A spirituális asztaltáncoltatást Gogol és Jarry, Mozart és Méliès, Dürer és Tatlin üli körül meg néhány órára a soproni diákok, akikkel átvonatoztunk, hogy az „Innováció – vizuális kommunikáció” nevű tantárgyhoz megpróbáljunk valami tartalmat társítani. Lendületes szénrajzok, a genezist imitáló spontán animációk, metafizikus mértan-ábrák, gépteremtmények színpad-díszletei és fekete-fehér kontrasztokból az igen-nem küzdelmét desztilláló politikai logo-skiccek közt bolyongunk.
Kentridge vállaltan és bátran politizál, s bizonyára elkötelezetten, bár, ahogy nyilatkozza, a művészet politikai attitűdjében éppen az ellentmondásosság, a befejezetlen gesztusok és a bizonytalan befejezések világa vonzza. Ez a vibráló vázlatszerűség, a munkafázisokat is vállaló nyitottság, laza, töredékes zsurnalizmus ad sodrást a Five themes című kiállításnak, amely, lévén vándorkiállítás, komoly világkarrier után landolt Bécsben. A közbülső állomások persze újdonságokkal is jártak, San Franciscoban például az Odüsszeusz visszatérése című Monteverdi operát, New Yorkban, a Metropolitanben pedig Sosztakovics Az Orr című operáját is „mellérendezte” a kiállításnak. Nálunk, Budapesten sem teljesen ismeretlen Kentridge, a Műcsarnok 2009-es Pillanatgépek című tárlatának egyik fő attrakciója volt az animációt az anamorfizmussal kombináló What Will Come (Has Already Come) című munka, amely most itt van az Albertinában is. A kör alakú asztalra vetített animáció egy hengertükör körül lüktet, s a torzított rajzok a tükörben visszatorzítva nyernek értelmet. A technika, a film tartalmára is utalva a látszat és valóság viszonylagosságát, egymástól való függőségét tudatosítja a nézőben, legalábbis ha az illető vállalja a szokatlan feladatot. A Kentridge kiállítás ugyanis munka, időben, sőt szinte kilométerekben is számszerűsíthető komoly munka a látogató részéről.  A néző intellektuális backgroundja, asszociációs hajlandósága igencsak bele van kalkulálva a művekbe, és persze a duchamp-i eszme, amely a kiállítás látogatóját társalkotóvá emeli. „Jól kommunikálható” gondolat, jut eszembe, miközben megpróbálom összeterelni a diákokat valami végső konklúzióra, mégha ezt a szerénynek tetsző attitűdöt, tudniillik a nézővel való transzcendens összefonódás szépséges gesztusát a filmvásznak animált kávéfőzői, csészealjai, létrái és habverői közt olykor több példányban is megjelenő korpulens művész karakteres magabiztossága jócskán felülírja is.

2010. december 3., péntek

TÜKRÖK ÉS TÜKÖRKÉPEK




Kit ne kísértene meg, hozna olykor lázba, hogy a létezés három kiterjedéshez béklyózott világát, a kétdimenziós síkban, vagy akár a négydimenziós hipertérben próbálja megjeleníteni. Szépséges, de hiábavaló a vállalkozás: eleve kudarcra ítélt. Valójában látható világunk három dimenzióján sem túl, sem innen nem tudunk elképzelni mást. Pontról, vonalról, vagy síkról szólván is mindig a tér részeként gondolunk rájuk, sőt valljuk be, amikor az idő fogalmát elképzeljük, akkor is térben rezgő végtelen hálózatok mentén sajdulnak föl bennünk a múltba és jövőbe vetített nosztalgiák. Teremtett világunknak csupán egyetlen komponense, fizikai és metafizikai entitása, egyedül a tükör az, amely kivétel. A tükör és a tükörkép. A fénylő felszín mögött a valóság kiterjedés nélküli mása, a létezés önmagával szembeforduló látványosan térhatású, ám síkbeli képe, a mindenség megérinthető határvonala.  Nem a tér, csupán lehántolt víziója, nem a mélység, csak kioldódó rejtélye, nem a teremtés, csak dimenzióitól megfosztott szimbóluma a tükör. Bár homályosan, de mégis tükör által ismerhető meg a világ. Videmus nunc per speculum in aenigmate … És talán tükör által ábrázolható. Amikor a művészi ábrázolás eredetét kutatják, elsőként (az árnyékvetés párjaként) a tükörképet szokták emlegetni. Tudta-e Narcissus, aki azon nyomban beleszeretett abba a homályos, hullámot vető, illuzórikus másolatba, aki a folyó tükréből visszanézett rá, hogy az éppen születő tükörkép vele fog megvénülni is. Sejtette tán, de titkon mégis remélte, a másolat valami fortéllyal örökifjú marad, túlélheti őt. Ez a hit, az öröklétbe vetett remény élteti a művészettel foglalatoskodókat. Az  ember éppen 180 fokos szöget zár be a teremtés síkjával. Másként fogalmazva: alaphelyzetünk a tükör: ítéletünk, sőt végzetünk is az. Az ember eredendően úgy tétetett be a világba, hogy a dolgokban saját magát lássa viszont. Képtelen magától elvonatkoztatva látni, érezni, fölfogni bármit is. Minden tapasztalását csak magára tudja vonatkoztatni. „A mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam” – írta Babits Mihály, s ez a szerénytelen attitűd bevallva vagy bevallatlanul ott munkál minden alkotóban. „A gondolkodás úgy működik, hogy önmagát gondolja, a művészet úgy, hogy tudatára ébred önmagának, a költő úgy lesz költő, hogy önmagát szemléli. Költeni, gondolkodni, tükörbe nézni,... mindez alapjában véve egy és ugyanaz” Ez a Valery által megfogalmazott narcisztikus fölismerés eredményezte talán a legjelentősebb változást a művészetekben: az önreflexió nyílt vállalását és hirdetését, és gyanítható, hogy a művészetektől való társadalmi elfordulás is e manifesztált bezárkózás következménye volt.
Ha manapság valaki tükröt ábrázol, vagy tükröződést jelenít meg a képén, tudva, vagy ösztönösen a művészetről önmagáról is beszél. Persze azt gyanítom, hogy ez mindig is így volt. A festő tanítómestere a tükör – írta valamikor Leonardo, és kedvünkre válogathatunk a rejtélyesen nyitva hagyott mondat sokféle megoldása közül. Szakkörökben szokták ajánlani, hogy az elkészült művet ellenőrizzük tükörből nézve. Ha jó a kép, akkor a tükörképének is működnie kell. Szóba jöhet a tükör, mint a perspektivikus rajzolás segédeszköze. Van is egy vázlata Leonardónak, amelyen egy rajzoló az ábrázolt tárgy képét egy tükörlapon fogja fel, s azt rajzolja körbe. Nagyon hasonló ez megoldás ahhoz a feltételezett eljáráshoz, amelynek során  Brunelleschi a perspektivikus ábrázolás technikáját kitalálta. És persze filozofikusan is felfogható az idézet: a művész feladata hogy „tükröt tartson mintegy a természetnek”. Észrevehetjük azt is, hogy a kissé régies ízű spekulál szavunkban a latin speculum szó, vagyis a tükör van elrejtve. Az ige elsődleges jelentése meglesni, megvizsgálni volt, ami a tükörrel nyilván szorosan összefügg, de az európai nyelvekbe már inkább a töprengésre, fundálásra utaló mellékjelentésével vonult be. A francia spéculer (= okoskodik, üzérkedik,) az angol speculate ( = töpreng, ) a német spekulieren ( = okoskodik, nyerészkedik ) mind gondolkodásra utaló magyar spekulál szóhoz állnak közel.  Tükrökkel és tükrödőzéssel foglakozó munkáim közt akadnak olyanok, amelyek megidéznek régebbi híres tükörábrázolásokat.
 Jan Van Eyck Arnolfini házaspár című képének híres domború tükre, vagy Velazquez Las Meninas című festményének tükre kapcsán egy-egy grafikai parafrázist készítettem. A tükröket használó alkotásaim legfurcsább, ha tetszik legspekulatívabb része az anamorfózisok körébe tartozik. Jó néhány éve foglalkozom ezzel a 16-17. században oly népszerű, majd elfelejtett műfajjal, a perspektív ábrázolás kicsit naiv, kicsit misztikus vadhajtásával. A terminus technicust olyan amorf, jelentés nélküli ábrákra használja a művészettörténet, amelyek egy szokatlan szemszögből nyernek értelmet, vagy egy tükröződő felületű tárgy palástján fedik föl titkukat. Az anamorfózist néző néző nemcsak - Duchamp elhíresült mondását követve - a művet fejezi be; önmagát is „csinálja”, saját nézői mivoltát is identifikálja. Ahogyan megleli a helyes nézőpontot, ahogy felismeri az értelmessé visszatorzult képet, egyúttal saját téri koordinátáit is definiálja. Az anamorfózis szemlélője nem a recehártyán megjelenő látványra, inkább a mű és önmaga közötti összefüggésekre figyel. Arra kell koncentrálnia, hogy a műalkotás által teremtett, vagy pontosabban a műből szétágazó látósugarak által kijelölt térben hol helyezkedik el, és mozdulatai a kép jelentésének miféle módosulásához vezetnek. Miközben ezt teszi a fizikai térben, önkéntelenül is megfigyeli saját magán a befogadás, ha tetszik a „műélvezet” lelki mechanizmusát is az anamorfózis gerjesztette spirituális térben. Önállóbbnak, de kiszolgáltatottabbnak is érezheti magát az, aki kapcsolatba kerül az anamorfózisokkal. Ráébred a helycserére: nem ő van már a világ közepére állítva. Érzi a kép megteremtésének csodáját egyfelől, de azt is, hogy magára marad ezzel a valóságban nem is létező, csak az ő tudatában megjelenő illúzióval. Talán ezeket a tükör-játékaimat, s a játékokhoz tarozó gondolataimat ismerve jutott Bruno Ernst eszébe, hogy nekem küldjön el az eredetileg Eschernek szánt rajzot.
Egy ceruzavázlatot küldött, amely egy tükröt és egy kaput ábrázolt, méghozzá olyan rafinált elhelyezésben, hogy a kapunyílás mögötti területre csak a tükrön át lehet belátni. Az ötletet eredetileg Eschernek szánta, fölajánlotta számára, hogy készítsen litografált lapot a terv alapján, de a betegeskedő művész már nem tudott munkához látni.  Tulajdonképpen ugyanazt a funkciót töltheti be az anamorfózisok tükör-cilindere is, mint az Ernst-vázlaton megjelenő tükör, hiszen mindkettő a kép elrejtett értelmét teszi láthatóvá. Az egyik esetben a tükör a rajz része, míg a másikban valóságos tárgy, amely független a képtől. A döntő különbség azonban nem ez, hanem a tükörben megjelenő kép – a “kép a képben”- jellege. A rajz kétdimenziós “valóságával” szemben az anamorfózis képe egy virtuális jelenség csupán, amely sem a fekvő ábrán, sem a ráhelyezett tükör palástján nem érhető tetten. Valahol a recehártya és az agyvelő közötti hullámvasúton utazik. Két és féldimenziós “spekuláció” mondhatnánk rejtélyesen, utalván újra a speculum és a speculari szavak összefüggésére is. Az Ernst-vázlat nyomán több munkát is készítettem. Azt gondolom, hogy a közülük a “Kút” című rézkarc áll legközelebb Bruno Ernst és M. C. Escher eredeti elképzeléséhez, legalábbis, ha arra gondolok, hogy egy mesebeli tájat szerettek volna megmutatni a kapu mögött. A “mesebeli” jelző a boldog ifjúságra utal, hiszen az Amalfi öböl látképét próbáltam lerajzolni, ahol oly szép időszakot töltött Escher. A kapu innenső oldalának “kietlen” vidékét úgy alakítottam, hogy Escher 1934-es önarcképét rejtse, amely egy tükörhenger segítségével, vagyis anamorfikusan válhat láthatóvá. A rézkarc-anamorfózis 1998-ban készült el, Escher születésének századik évfordulójára, és első nyilvános bemutatója a római centenáriumi Escher Kongresszuson volt. Akkori előadásomon úgy fogalmaztam, hogy bár én készítettem el a rézkarcot, mégis hármunk, Ernst, Escher és a magam munkájaként gondolok a Kútra. Bár elismerem, van némi hivalkodás e megfogalmazásban, most mégis folytatom: minden manapság születő műben valahogy benne van, rejtetten, talán szándékolatlanul a kultúrtörténet sok egymásra rakódott rétege. Néha észrevenni őket, akár egy mélységesen mély kút falán.

2010. november 29., hétfő

SAKK!


Orosz István új rajzfilmjének első magyarországi bemutatója (ti. Helsinkiben és Turkuban már lement) december elsején, szerdán este hatkor lesz az Óbudai Kulturális Központ színháztermében (1038 Budapest, San Marco u. 81.)

A cím a sakkjátékon kívül a történelem, sőt a politika játszmáira is vonatkozik. A kiinduló pont egy százéves fotó. 1908-ban készült Caprin, Gorkij villájának teraszán. Heten vannak a képen, orosz emigránsok, a bolsevik párt tagjai. Akik sakkoznak: Alexander Bogdanov és Vlagyimir Iljics Uljanov, ő majd egy évtizeddel később Lenin néven híresül el. A nyilvánvaló, bár sosem deklarált tét: ki lesz a párt első embere. A bábuk nem látszanak jól, nehéz megítélni, ki áll jobban, a testtartás és az arcjáték alapján egy laikus valószínűleg Leninre fogadna, Gorkij memoárja szerint viszont Bogdanov nyert és Lenin gyerekesen hisztériázott. A fotót először egy svájci lap közölte, aztán a NOSZF győzelme után többször megjelent, sőt az idők során egyre „tökéletesedett”. Fokozatosan leretusálták azokat, akik méltatlanná váltak rá, hogy Lenin társaságában megjelenjenek.  Végül csak Gorkij maradhatott, meg persze Bogdanov, mert az mégiscsak furcsa lett volna, ha egy üres szék ellen játszik a vezér.
A lépéseket valaki lejegyezte, a film e jegyzetek és a fotó alapján a parti rekonstrukciójára tesz kísérletet. A rajzfilmekben persze olyasmi is megtörténhet, amelyre a natúr film képtelen, a Sakk megpróbál, igaz a maga ironikus módján igazságot szolgáltatni Leninnek, hogy valahogy mégis győztesen kerülhessen ki a mattal fenyegető kutyaszorítóból. A politika terén oly sokszor vesztes Bogdanovnak a történelem szolgált elégtétellel: Lenin halála után ő kapta meg tudományos vizsgálódásra Lenin agyvelejét, sőt a Bogdanov által vezetett vértranszfúziós intézetet bízta meg Sztálin a feltámasztással is. Hiába tűntek azonban bíztatónak a kísérletek, Bogdanov „váratlan” halála miatt Lenin második eljövetele egyelőre elnapolódott.  

A hétperces animációs film a Kecskemétfilm Kft. produkciója, az alkotók: Bíró Péter, Cserepes Károly, Nagy Éva, Nagy György, Szalay Péter, Vécsy Vera.  Hét perc miatt persze kár lenne odamenni, ezért az esten válogatást mutatnak be Orosz István korábbi animációiból. A vetí­tés ingyenes. 

2010. november 27., szombat

ECOLOGIC

Ez a cime a harmadik alkalommal megrendezett Nemzetkozi Diak Plakat Versenynek. A legjobb munkakbol rendezett kiallitas tegnap este nyilt meg Skopjeban, a Varosi Muzeumban. A soporoni diakok komoly sikert ertek el. Kovacs Adrienn, Krizbai Gergely, Petho Veronika, Varga Daniel és Zsiros Zsofi plakatja bekerult a kiallitasra kijelolt szaz munka koze, Farkas Milanet a legjobb tiz koze valasztottak es dicsero oklevellel jutalmaztak, Nadi Bogi plakatja pedig masodik dijat nyert. A versenyre 1610 palyamuvet kuldtek a vilag minden tajarol, szoval igazan buszkek lehetnek az AMIsok:-) Tovabbi reszletek az ISPC honlapjan. A fonti foton a gyoztesek fala latszik: a hatodik plakat Bogie, a kilencedik Milane.
A macedon szalloda klaviaturajan kopogom a gyors hirt, ezert hianyoznak az ekezetek. Bocs!

Más: Skopje jelentős része az 1963-as földrengés után Tange Kenzó tervei alapján épült újjá. Az akkoriban legmodernebbnek számító épületek, keveredve a mai modernkedőkkel érdekes, olykor túlságosan eklektikus építészeti összhatást eredményeznek. Az előadásom az egyik oldalán csillogó üvegfalú, a másik oldalról még be sem fejezett FON University épületkolosszusában van. Kenzó tervezte az operaházat is, megnézem benne A végzet hatalmát, legalábbis az első felét, aztán elálmosodom. A várost körülvevő hegyek egyikén, egy Gorno Nezeri nevű helységben van egy pici monostor, St. Panteleimon a neve. Érdemes föltaxizni, csodás freskók vannak bent. A kora reneszánsz őszintesége, dekorativitása lenyűgöző. Giotto kékjei jutottak eszembe a Scrovegni Kápolnából, bár könnyen lehet, hogy az itteni festő (Nezeri Mesterként emlegetik) jóval korábban élt Giottónál. (A taxisok sem tudnak dönteni, fölfelé az egyik azt mondja cinquecento, lefelé egy másik: duecento - olasznak hisznek, és a számok persze a fuvardíjat jelentik dínárban:-) 















Nyílik egy "felnőtt" plakát biennálé is, ráadásul majdnem a szomszédban, Isztambulban: First International Invitational Poster Biennial in Turkey. Hárman vagyunk magyarok: részletek a webszájton és Rene Wanner poster oldalán. Megjön a hír és a katalógus Japánból, hogy ott is megnyílt a 8. Ogaki International Invitational Poster Exhibition két magyar résztvevővel. Itt lehet tájékozódni.

2010. november 21., vasárnap

HEUREKA


Heuréka! Megtaláltam! Vitruvius szerint ezt kiabálta Archimedes, midőn a róla elnevezett törvényre rájött. (Mások szerint azt kiabálta, hogy kisangyalooom…) Heuréka, ez a neve a Helsinki melletti tudományos játszóháznak, a budapesti „Csodák palotája”, a párizsi La Villette, a koppenhágai Experimentarium meg sok más múzeum finn párjának. Az épület spiritusz rektora, Jouko Koskinen vendége vagyok, a helsinki Magyar Intézetben rendezett kiállítás után ő talál számomra látni, illetve tennivalókat. Kisebb nagyobb mértékben szinte mindre illik a „heuréka”.
1.:A Finn Nemzeti Galéria falain, közhasznúbb nevén az Ateneumban, Viiva Italia címmel olasz grafikákat állítottak ki. Huszadik századi karcok, metszetek, rajzok. Körülbelül háromszáz lap. A Pieraccini-gyűjtemény darabjai. Le a kalappal a gyűjtő előtt, aki grafikákra szakosodott és persze tisztelet a legjelesebb finn múzeumnak is, hogy nem tartja zsenántnak, hogy központi termeiben "csak" nyomatok lógnak: Giorgio de Chirico, Carlo Carrà, Gino Severini, Alberto Burri, Felice Casorati, Afro Basaldella, Giorgio Morandi, stb.
2.: Mr. Vertigo, bemutató a Nemzeti Színházban. Hiába „készültem”, a történet nehezen követhető, de a látványvilág sokmindenért kárpótol. A fiatal író-rendező, Kristian Smeds grandiózus színpadi látomássá transzformálta Paul Auster könyvét.
3.: Szauna, a klasszikus fafűtéses, sörpusztítós, hóban hempergős szauna (mert az csak természetes, hogy itt ilyenkor már jókora hó van).
4.: Tűz-tűz! - nem csak a szaunában. Turku lesz jövőre az európai kulturális főváros. Jouko tervezi a készülő látványosságok egyikét: Fire-fire! Az 1827-es pusztító tűzvész animált megidézése szemkápráztató laterna mágika lesz. 
5.: Valamit a „hívatalos” részről is, vagyis amiért idehívattam: kiállítás a Magyar Kulturális Központban, a megnyitón jó sokan vannak, régi ismerősök (a Vartiala család: Timóéknál másnap hosszadalmas eszem-iszom), itteni kollégák (Pekka, sőt Kariék, akik Mikkeliből vonatoznak ide) és persze kinti magyarok is, köztük az itt PhD-ző Kristóf, aki a megnyitó beszédet tartja. Közben három előadásom is van, bár igazából csak az utolsóra jövök bele. A turkui Art Akadémia diákjai már többször közbetapsolnak, és mi tagadás, azon kapom magam, hogy én is kezdem élvezni a dolgot. 

2010. november 13., szombat

IRÁNY HELSINKI !

November 19. péntek:  
10-12.00: „Art with a Double Meaning” – Orosz István előadása az Aalto Egyetem Formatervezési Karán (Taideteollinen korkeakoulu, Hämeentie 135. Helsinki)

18.00: Orosz István: "PIIRRETTY AIKA" - Kiállítás megnyitó a Magyar Kulturális Intézet galériájában (Kaisaniemenkatu 10, Helsinki). A kiállítást Fenyvesi Kristóf nyitja meg. A kiállítás 2011. január 14-ig lesz nyitva.

November 21. vasárnap:
Heureka Finn Tudományos Központ, (Tiedepuisto 1, Vantaa) Virtanen előadóterem,
12-14.00: Orosz István animációs filmjeinek non-stop vetítése.
14-16.00: „Art with a Double Meaning” – Orosz István előadása. Bevezeti Jouko Koskinen, a Heureka igazgatója.

November 22. hétfő: 
12-14.00: Orosz István előadása és animációs filmjei Turkuban, a Művészeti Akadémián (Linnankatu 54-60, Turku, Kuvateatteri-hall).

2010. november 11., csütörtök

MEGHÍVÓK


Zsombón, a József Attila Közösségi Házban november 12-én, pénteken ötkor Ibos Éva, a szegedi Móra Ferenc Múzeum művészettörténésze nyitja meg Orosz István Plakátok című kiállítását. Köszöntőt a ház igazgatója és a kiállítás kitalálója, Mészáros Csaba mond és Bernáth Erika zongorázik. A kiállítás december 10-ig lesz nyitva.
Plakátokkal kapcsolatos a következő hír is: Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége kiállítótermében már látható az anyag, amely nyáron Varsóban, a Plakátbiennáléhoz kapcsolódva, az ottani Magyar Intézetben volt kiállítva. Megnyitó nincs, viszont lesz "finissage" december 2-án, csütörtökön este hatkor Jerger Krisztina művészettörténész jóvoltából. A kiállítók a MPT tagjai: Árendás József, Bakos István, Balogh István, Baráth Dávid, Baráth Ferenc, Darvas Árpád, Ducki Krzysztof, Felvidéki András, Gyárfás Gábor, Kapitány Attila, Kemény György, Keresztes Dóra, Kulinyi István, Molnár Gyula, Orosz István, Pincehelyi Sándor, Szilvásy Nándor, Szugyiczky István, Tóth Tamás, Varga Gábor Farkas. A kiállítás hétfőtől csütörtökig 10-18-ig az Andrássy út 6. szám alatt nézhető meg.
AH, AMERIKA.... ("Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék...") A Nyitott Műhelyben, (ami a XII. kerületben, a Ráth György utca 4-ben van) november 14-én, vasárnap hétkor Dániel Ferencre emlékeznek barátai: Fenyő Ervin,  Haris László, Orosz István, Szeredás András, Vallai Péter és még sokan mások... Lesz vacsora is: mics (mititei), kapros juhtúrós puliszka, vinete, sült paprika (mindez Vallai-módra), sőt levetítik az Ah, Amerikát. Belépődíj: 73 Ft - DF életkora.
Bartos Mónika kérte, hogy híreszteljem el (szívesen teszem): a budai Nagyboldogasszonyban (ismertebb nevén a Mátyás templomban) november 13-án, szombaton félnyolckor jótékonysági koncertet szervez az iszapkárosultak javára. Fellépnek a SZENÁ-TOROK (az Országgyűlés képviselőinek kórusa, köztük maga Mónika is), a Brass in the Five fúvószenekar és a váci székesegyház Szent Cecília Kórusa.  

Nem ennyire nyilvános, de az Utisz-blog kreatív olvasói bizonyára megtalálják a módját, hogyan lehet bekukkantani mégis: november 12-én, pénteken, a kecskeméti Katona József Gimnáziumban a végzős osztályoknak a pályaválasztás útvesztőiről fecsegnek egykori „elhíresült” diákok. Én éppen délben kerülök sorra. Az idő látképei című filmemet is levetítik, amelynek egyik narrátora Orbán Edit tanárnő, az iskola színtársulatának vezetője.

2010. november 7., vasárnap

AZ IPAR

100 éves a grafikus képzés az Iparon (Iparművészeti Tanoda, Iparművészeti Főiskola, Iparművészeti Egyetem, most épp MOME a neve). Kiállítás a Pontonban archív fotókból és mai diákmunkákból.  A régi tanárok egyike, Balogh István, „A páter” másnap az Aranyrajzszögön életmű-díjat is kap. Egyszer félrehívott, még elsős voltam, az őszi szemeszter vége felé lehetett, azt mondta, öregem (mindenkit így szólított), amit mostanában csinálsz az snassz. Inkább így mondta: nagyon snassz. Értelmesen próbáltam bólogatni. 19 éves vidéki fiúként rengeteg ismeretlen dologgal találkoztam Budapesten, és a pestiek meg a nagyobbak által használt szavak egy részét nem is értettem. Fogalmam sem volt például, mit jelent az, hogy ápisz, ahová a többiek néha elmentek, és néhány tanár engem is oda akart küldeni. Legföljebb annyit sikerült kiderítenem, hogy akkor érdemes odamenni, ha van az illetőnél elég steksz, amiről szintén nem volt világos, hogy mi, csak sejteni lehetett róla, hogy az a jó, ha minél több van belőle. Nem nagyon értettem azt sem, amikor egy lány szóba hozta, hogy smárolhatnánk végre, pedig helyes teremtés volt, akivel szívesen csókolóztam volna, ha meg mertem volna kérni ilyesmire. Nem hallottam még sosem a Balogh tanár úr által használt szót sem, de biztos voltam benne, hogy a snassz, az valami komoly dicséret. Tetszett az is, hogy nem akarja alázni a többieket azzal, hogy a nagyobb plénum előtt magasztaljon: mennyire snassz vagyok. Na jó, egyelőre csak a munkáim, de éreztem hamarosan én magam is az lehetek.
Komoly lökést jelentettek Balogh tanár úr szavai. Addig csak tébláboltam a főiskolán, nem találtam a helyem, bizonytalan voltam benne, sikerülnek-e a rajzaim, sőt abban is, hogy ezt akarom-e csinálni egyáltalán. Attól a naptól kezdve viszont kivirultam. Úgy éreztem, minden sikerül és egyre „snasszabb” dolgok kerülnek ki a kezemből. Tanultam persze mást is A pátertől, de tanárként talán ez a legtöbb, hogy időnként meg kell dicsérni a diákokat.

2010. november 5., péntek

STOLI

Egy kutya. Nem kellene rögtön megírnom, bármeddig várhatnék vele, úgysem felejtem már el. A "szemkontaktust". Ugyanaz a tekintet volt, mint a mennydörgéseknél meg a tűzijátéknál, azt jelentette, ha itt vagy mellettem, akkor rendben, akkor nem félek attól, ami következni fog. Már rég nem nézett ilyen beszédesen. A váróteremben mozdulatlanul feküdt, arca a padlón, szeme csukva, csak a hirtelen hullámokban érkező és az egész testen végigfutó remegés jelezte, hogy él. Andrásnak beszóltam a mobilon. Életemben talán először éreztem, hogy megengedhető a protekció. Az öreg bokszer, a foltos agár meg a kócos keverék, nyakán a fehér gramofontölcsérrel egyetértőn bólintott. Van még egy röntgenes, csak egy perc, aztán gyertek – szólt ki András. A szűk ajtóban, a fehér köpenyben még a szokásosnál is nagyobb volt. Csóválta a fejét, ahogy Stolira nézett.  
Jól ismerték egymást, évekig laktak egy házban, többször kezelte, sőt operálta is, de az üdvözlés valahogy elmaradt. Stoli lezárt szemmel hagyta, hogy Ödivel a világoszöld vizsgálóasztalra emeljük. András rögtön az "esettel" kezdett foglalkozni. Sokat nem kellett beszélnem, lényegében mindent elmondtam már telefonon. Meg hát látszott is, hogy "meglehetősen kutyául van". Meghallgatta a szívét, beleszagolt a szájába és a hátsó lábak reflexeit kezdte vizsgálni, először kalapáccsal, aztán szúrásokkal. Nem sok eredménnyel. Stoli hátsó fele napok óta béna volt. Anyika már előző héten telefonált, hogy a kutya gyakran roskad össze, de akkor az újpesti orvos, akit kihívott, valami injekcióval úgy-ahogy rendbe szedte, de amikor másodszor kellett hívni, már tehetetlen volt. Megkérdezte, hány éves, széttárta a karját és az állatkórházat javasolta. Mivel képtelen volt fölállni, „kimenni” sem tudott.
Azóta sincs széklet? – kérdezte András. Stoli néhány hetes kora óta szobatiszta volt, s bizonyára úgy határozott, hogy ha nem tud fölállni, kimenni, akkor pisilni és kakilni sem fog többé. Igaz nem is nagyon lett volna mit. Napok óta alig evett és ivott.  Szóval kedden jönnek haza a lányok. Nem kérdezte, inkább megállapította, konstatálta, mintha a diagnózis része, sőt lényege lett volna.  Valóban az volt. Az még öt nap. Életben lehet-e tartani Stolit öt napig? Valószínűleg igen… talán – a szívéhez tette a sztetoszkópot – megpróbálhatjuk, de… Ödire néztem. fehér volt és elfordult. A lányok semmit sem tudnak. Naponta váltunk e-mailt, de Stoliról nem írtam, úgysem segíthetnének, miért rontsam el a vakációjukat. Tudod, ha az én kutyám lenne – próbált segíteni András, s közben rakosgatni kezdett jelezve, hogy nem kell sietnem a döntéssel. Csönd lett, a szekrényeket hangtalanul nyitogatta, a tárgyakat némán tette le az asztalra. Világos volt, hogy nekem kell megszólalni. Bólintani. Két betűvel is megúszható az egész: jó. Talán egy bólintással is. Mexikóban éjszaka van. A lányok alszanak. Hogy nyerjek egy kis időt, megkérdeztem, hogyan fog történni.  Először elaltatom, aztán kap egy injekciót, amitől megáll a szíve. Egy perc sem lesz. Fájdalom? Semmi. Biztos? Biztos.
Hát, jó.
Stoli ekkor nézett föl. A fejét is fölemelte. Sosem tudtuk eldönteni, hogy érti-e a szavakat is, vagy a szavak mögötti gondolatokat olvassa. Bizonyos szavakat kétségtelenül tudott (macska, sün, séta) de általában ki sem kellett mondani őket. Néha elég volt, hogy Dóra munka közben arra gondoljon, hogy na még fölrakom ezt a színt, aztán kiviszem a kutyát, és Stoli azon nyomban megjelent, szájában a pórázzal.
Hát, jó.  És az addig mozdulatlan állat, azt hittem nincs is eszméleténél, fölemelte a fejét és nézett rám, azzal az égzengéses tekintettel. Még mindig próbálom kiolvasni belőle az egyetértést, de legalább a jóváhagyást, a beleegyezést. Afelől nincs kétségem, hogy tudta, mi következik.
Ha inkább kimennétek ..., vetette föl András. Maradnék, mondtam, Stoli homlokához szorítottam a homlokomat és az apás szülés jutott eszembe. Akkorra már minden kellék az asztalon volt. Egy apró borbélygép, amivel lenyírta az egyik lábán néhány négyzetcentiről a szőrt, az alkoholos vatta, amellyel megtisztította a bőrt. Fertőtlenítette? Ez az adott esetben igazán fölösleges – estem ki egy pillanatra a szerepemből. A tűt beszúrta a bőr alá és Stoli feje néhány másodperc múlva  lehanyatlott. András anélkül, hogy kihúzta volna, egy új fiolát illesztett a fecskendőre  és annak tartalma is eltűnt a bőr alatt. Aztán föltette a hallgatót és a szívhangot kereste.
Hallod? Nagyon gyöngén. Simogattam a fejét. András kivette a füléből a hallgatót és zsebre tette.  Ügyetlenül babráltam a kutyán. Lefogni a szemét? Nem kellett. Be volt csukva. Egy raktapasz került a szúrás helyére. Kell-e írni valamit ebbe, jutott eszembe az oltási könyv. Add ide, indult az íróasztal felé. Itt hagyjátok?
Itt szokták hagyni?
Zömmel igen.
Inkább elvinnénk.
Akkor betesszük egy műanyag zsákba, de majd vedd le róla, hogy elbomolhasson.
Van pokrócunk.
Jobb a zsák, tudod, kijöhetnek még belőle dolgok.
Értem. A dolgok. Szerinted mekkora gödör kell?
Hát egy méter legalább, hogy egy másik ki ne kaparja.
Mennyivel jövök?
Semmivel. Csak nyisd ki a csomagtartót, jobb lesz, ha az asszisztens viszi ki.
Langyos novemberi nap volt. Ödivel kifejezetten élveztük az ásást a jó levegőn. Este írtam a lányoknak és megnéztem az oltási könyv utolsó lapját. Hatósági igazolások, bejegyzések: 2010. nov. 05. Eutanázia.



2010. október 28., csütörtök

DÓRA MEXIKÓBAN

Üzenet Dórától: éjszaka megnyílt a plakátbiennálé Mexikóban. További részletek az ő vebszájtján. A fénykép alapján minden olyan, mint tizenvalahány éve, amikor én jártam ott, legföljebb a plakátok mások. De hát a megnyitók többnyire nem a falakon lógó munkákról szólnak.

2010. október 23., szombat

HÁROM KITÖRT VILLAFOG

Plakátok a rendszerváltás korából. Ducki Krzysztof, Pócs Péter és Orosz István plakátjai. A tavaly október 23-án Dániában rendezett kiállítást most Kecskeméten a Dán Kulturális Intézetben nyitotta meg Heine Sveinstrup Jensen a kiállítás kitalálója és Peder Stougaard a Dán Plakátmúzeum igazgatója. (December 17-ig marad Kecskeméten az anyag, aztán valahol Pesten és Győrben megáll, majd „hazamegy”, ugyanis a munkák az aarhusi Dán Plakátmúzeum tulajdonában vannak.) Az anyag egy része szűk körben ismert, illegálisan terjesztett szamizdat munka, de van köztük sok igazi, nagy példányszámban megjelent utcai plakát is, amelyek elvitathatatlan hatással voltak a húsz évvel ezelőtti változásokra. Nehéz elfelejteni, mekkora reveláció volt Ducki Munkásőrség plakátja és elsüllyedő Aurórája, a kitört villafogak május elsejéje pedig … ha példát kell találni arra, hogyan lehet bonyolult szimbolikát, filozófiai sokrétűséget, történeti beágyazottságot egyetlen, végletekig leegyszerűsített rajzban megjeleníteni, mindig ez jut eszembe.   

2010. október 21., csütörtök

HYPERION

Hyperion: On the Future of Aesthetics – a New Yorkban szerkesztett web-magazin októberi számának melléklete The Art of István Orosz (Orosz István művészete) címmel jelent meg. Mark Daniel Cohen kísérő tanulmánya és Utisz írásai  angol nyelvűek, Fenyvesi Kristóf bevezetője azonban három nyelven, magyarul, angolul és finnül is olvasható.

2010. október 14., csütörtök

SICVLICIDIVM

Tamás Menyhért-est a Kecske utcában. Akadémiai székfoglaló és születésnap (70) egyszerre. Bukovinai székelyek leszármazottja, elzárt, nyelvújítás előtti képes-balladás nyelvük őrzője. A Hadikfalváról Bácskába, onnan Bonyhádra űzött-vándorolt család gyermeke mindenhová cipeli, húzza a gyökereit s könnybe lábadt szemmel éli meg mai környezetében a „teljes volt-fogyatkozást”. Természetesen szóba kerül a madéfalvi veszedelem, nekem meg eszembe jut a latin szómagyarázat, amelyet Haris Lacitól hallottam sok évvel ezelőtt Madéfalván, az emlékmű előtt álldogálván.
Siculicidium - ez az emlékmű márványlapjának felirata, latinul Székelygyilkolást jelent. A nagybetűs változat, (ha az U betűket V-vel helyettesítjük, ahogyan a római ábécékben szokás) egy olyan szót ad, amelynek minden betűjét római számjegyként is értelmezhetjük, kivéve az elsőt, amely viszont a summa szó rövidítése. SICVLICIDIVM. A summa, vagyis összeg szóból nyilvánvalóan következik, hogy a többi betűt, vagyis a római számokat össze kell adni. Ha ezt megtesszük, az eredmény 1764, ami éppen a hírhedt madéfalvi székelygyilkolás évszáma.  
S=I+C+V+L+I+C+I+D+I+V+M=MDCCLXIV
S=1+100+5+50+1+100+1+500+1+5+1000= 1764

2010. október 13., szerda

AZ FURMÁNYOS MASINÁBAN ...

Az gyenyerűséges firmamentum tsillagainak vizsgálására való furmányos masinában elrekkentve ül vala az pispek disegno tsináló embere...

2010. október 4., hétfő

KIÁLLÍTÁSOK

Botero a Szépművészetiben. Szöcske a megnyitóban Marquezhez hasonlítja. Legföljebb annyi közös van bennük, hogy kolumbiaiak. Marquez mágiája, realizmusa és mélységei teljességgel hiányoznak Boteroból. Fordított Giacometti. A Régi Képtárban rendezett kiállítás koncepciója szerint néhány ott hagyott reneszánsz meg barokk képnek kapcsolatba kellene kerülniük a Boterokkal. Hát nem tudom, zárás után mi történik, amikor leoltják a villanyt, de míg ott jártam, semmiféle kufirc nem volt. Vagy csak nem emlékszem? Na ez már illene Marquezhez: Ahogy a valóságban megtörtént dolgokat el tudjuk felejteni, az is lehet, hogy néhány olyan dolog, ami sohasem történt meg, úgy él az emlékezetünkben, mintha megesett volna.
*
A Shakespeare-kiállítás finisszázsa. Tellér a szonett fordításomon polemizál. (Szabó Lőrincet se kímélve). Bölcsen és szelíden teszi, s a lényeget, hogy az anamorfikus ábrázolás irodalmi megjelenéséről van szó, nem vonja kétségbe. Másnap megajándékoz új fordítás kötetével, benne a legendás Kockadobással, és rögtönzött műfordító kurzusa végén azt mondja, jó fordító lehetnék. Vagy inkább azt mondta, hogy lehettem volna? Nem emlékszem már, mindenesetre még aznap lefordítom újra a Huszonnegyediket.

Kelle Anti a Galériában. Háromnézetű opusza, a Szentföld egyre megkerülhetetlenebb faktum. Ott a Galériában ténylegesen az, mert úgy lett kiállítva a főbejáratban. Kikerülhetetlenül. Páter csinálta hozzá a plakátot. Ha már ott vagyok, fölmegyek a Vizitációthoz. Sokáig állok előtte, nem emlékszem meddig, szombat délután egyetlen lélek sincs a teremben.  (Hazafelé eszembe jut, miért pont M.S. Mestert választottam ki ezer kép közül, hát persze, a megnyitón összefutottam N.G. Mesternővel, aki filmet forgatott a festményről, sőt  valaha  még Cs.I. költeményét is idézgettem Gizusnak,  gimnazista korom versmondó repertoárjából:  kedvre vad kőszál, varasodva, gerjed… S.F. Doktor elégedetten dörzsöli a markát.)   

*
A design-hét fő attrakciója a Formatervezési díj. Fogadás és díjosztás a Néprajzi Múzeumban. Ja, és mellesleg kiállítás is, ami egy kisteremben szorong. Hauszmann épülete talán Kúriának jó volt, Galériának alig, Néprajzinak ciki, dizájn tárlatra pedig alkalmatlan. Az egyik díjazott, Katyi Ádám, a MOME által adoptált diák (amikor a kiváló betűit tervezete még AMIs volt, amit nem csak azért jegyzek ide, mert az AMI soproni épületét is Hauszmann Alajos tervezte, igaz, nem kúriának, csak lánylíceumnak). Az est végére jut még egy könyvbemutató is: Maczó Péter: Ön itt áll. Szépséges tipográfiai példatár, a cím is zseniális lelemény, bár eszembe jut, hogy néhány éve Bányai Pista is megajándékozott egy általa illusztrált könyvvel: You Are Here. (Personal Geographies and Other Maps of the Imagination) 
*
Kiállítás az állatkertben, a nagy szikla alatti galériában. Ötvenegynéhány művész munkái. Talán nem mindnyájuk tudta, hogy Nonja von Schönbrunn, King Miami, Ditan Twicross, Zuri Toronto, Kamala Calgary és Lichna Moskowskaja is a kiállítók közt lesz. Persze lehet, hogy Nonjáékat sem értesítették a többi ötvenvalahányról. Így aztán ezek is csodálkoztak, meg amazok is csodálkoztak. Vajon ki csodálkozott jobban? A művészet világában járatlanok számára ideírom, hogy kik a fent említett művészek: Nonja von Schönbrunn: orangután, King Miami: gorilla, Ditan Twicross: csimpánz, Zuri Toronto: gorilla, Kamda Calgary: elefánt, és Lichna Moskowskaja: orangután.  Lehet, hogy bosszúsak a nagy blamázs miatt.
*
Az utolsó kiállítás-beszámoló legyen a Tavaszi Tárlat. Vajon meghurcolható-e valaki az (ellen)forradalomban való részvétellel, ha a sajnálatos események idején éppen a segge lyukát foltozzák (aranyérműtét). Hát persze, Spiró hőse végül megússza, (nem a műtétet, a dutyit, talán a kötelet), de alighanem ő a kivétel. (Kakukk erősíti a szabályt.) Szó kerül képzőművészek általános behódolásáról (műcsarnoki tárlat) és érthetővé lesz a nagy május elsejei demonstráció Kádár oldalán. Stiláris ötletektől, irodalmiaskodástól mentes regény: sötét, nyúlós-ragadós kafkai panoráma. Túl kézenfekvő a hasonlat: vörös iszap.

2010. szeptember 25., szombat

PILLANGÓ-HATÁS

Pil
A szívverés elfojtott ritmusára
vacogni kezd a pohárral a tálca.
Egy sóhajtásból támadt légvonat
a folyosón egy ablakot becsap.
A szó, amely csak épp kimondatott,
hólabdaként gurít egy mondatot.
A táj fölött a hűvös nagy tenyér,
egy vonal benne éppen véget ér.
Egy lepkeszárnycsapásnyi szél talán
vihart kavar a föld túloldalán.
De az lesz majd végképp iszonytató,
a lepke ha
Dsuang Dszi álmából való.

2010. szeptember 23., csütörtök

CVEKEDLI

Állítólag (legalábbis, mint a lelkiösméret bajnoka, így próbáltam elhíresztelni) azért csinálok filmet Kecskeméten (és nem a pesti, pontosabban a budai Pannóniában, ahol a korábbi filmjeimet forgatták), mert így kénytelen vagyok sűrűn hazajárni, többször, mint "amúgy" tenném, ráadásul a szülők meglátogatása nevű ceremóniát így, hivatalos útnak álcázottan könnyebb mentesíteni a formális elemektől. A ritkán hazalátogató gyereknek sütni főzni szokás, a munka közben hazaugrónak viszont elég a reformátusoktól szállított menzaebéd elharmadolása. Ma káposztás cvekedli volt a menü.  Hogy ünnepi eledel, az csak idővel derült ki. A cvekedlit ritkán sorolják a fejedelmi fogások közé, de ez a bizonyos, mai, református cvekedli alulmúlta a legszerényebb elvárásokat is. Én ímmel-ámmal, anyám rezignáltan beletörődve, apám viszont eltökélten, szinte hedonista hévvel ette, sőt szokatlan módon, még valami dicséretféleség is elhagyta a száját, amelyet a cvekedlin kívül felesége konyhai tevékenységére, illetve a spontán megvalósuló cvekedlipótló kísérletre (palacsinta) lehetett vonatkoztatni. Tudod, miért mondja? – kérdezte anyu. Hm? – sandítottam rá rosszat sejtve. Mert ma van a házassági évfordulónk.  Hát persze – nyögtem, mint aki csak udvariasságból engedte, hogy kimondják előtte azt, amit ő is épp mondani akart. És hányadik is? – A hatvanadik.  Szerencsére mindenki másképp tudta, hogy milyen fémmel szokták jelképezni ezt az évfordulót. Arany? Gyémánt? Vas? Ezen aztán (a cvekedli romok eltakarítása közben) hosszadalmasan el lehetett morfondírozni.
*
Vajon van-e verstani terminus arra a jelenségre, amikor egy szót másnak lát a szem, mint ami oda van írva?

Megfakult abroszon rég kihűlt életek,
Csütörtökre mindig csütörtökök jőnek,
Egyhelyben köröz és serceg a végtelen,
karcos tányérján az elakadt időnek.
*
Szőke hölgy a reklám (iskoláim szerint reklámgrafikus volnék) és a hit (ő meg egy rádiós vallási műsor száguldó riportere) kapcsolatáról faggat. Eszembe jut a Sátán az almával: a kommerciális reklám alapesete, ki az, aki ne ítélné el. Persze én is moralizálok, fölmondom szépen a leckét, pedig dramaturgiailag mégiscsak helye van, sőt nélkülözhetetlen ott a Nagy Könyv elején.

2010. szeptember 19., vasárnap

ESSEN


Két „új” esseni múzeum mégis megér egy misét. Már tavaly beígérték őket, sőt félkészen is dicsekedtek velük, de végül csak a kulturális főváros nevű projekt révén valósultak meg.  A Folkwang eleve múzeumnak épült és minden funkciójában tökéletesen működik. A rendezés, a világítás, az információs rendszer… próbálok hibát találni, de nem megy. Hacsak a művekbe nem kötök bele. A „highlight”-nak kinevezett modernista ikonok – Stella, Rothko, Albers, Johns, Newman, Noland, stb. - túl sok gyűjteményben szerepelnek, túl sok bank falán lógnak és túl sok pénz kavargott már körülöttük ahhoz, hogy valaki végre ki merje mondani: megkopott, kiürült, bedöglött munkák. Már az epigonjaikon is túllépett az idő. Az unalom méretes manifesztumai. Katzenjammer és fejfájós másnaposság (Szentkutya). Ebben a házban van egyébként a Deutsches Plakat Museum, ami 340 ezres gyűjteményével a legnagyobb a világon. (Sőt, ha minden igaz, hamarosan kb. 50 tétellel nő a gyűjtemény, oda kerül ugyanis a tavalyelőtti esseni kiállításom anyaga.) A másik, a Ruhr Museum, eredetileg egészen más volt: az egykori Zollverein bányakomplexum hatalmas épületeit alakították úgy át, hogy a száz éves ipari környezetbe szinte egyáltalán nem avatkoztak bele. Nem is nagyon tehették volna, mert az épületeket az Unesco világörökséggé minősítette. Az épületegyüttes része a Red Dot Design Museum is, ahová (ez már régebben elkészült) minden évben elzarándokol a plakát-víkendre érkező kis csapat.  

2010. szeptember 14., kedd

ISMÉTLŐDÉSEK

A Követ és a fáraót (lehet, hogy csak "munkacím" marad) szerkesztgetve, újabb történelmi déjà vu-re bukkanok. A szereplők Tamások és Henrikek. Thomas Becket (1117 – 1170) Anglia lordkancellára majd Canterbury érseke volt. II. Henrik (1133 – 1189) pedig az első Plantagenet király. II. Henrik, akár csak három és fél évszázaddal fiatalabb druszája, a Nyolcadik, egyházpolitikáját a római befolyás lazítása határozta meg. Becket, a fiatalkori barát, egyházfőként királya ellen fordult és az egyház érdekeit próbálta védeni a világi hatalomtól. II. Henrik megölette Becketet, akit, Morushoz, hasonlóan később szentté avattak a katolikusok. Az analógia oly nyilvánvaló volt, hogy a Morust kivégeztető VIII. Henrik Thomas Becket, vagyis Canterburyi Szent Tamás sírját kinyittatta, maradványait elégettette, csontjait szétszóratta, betiltatta a rá emlékező ünnepeket és zarándoklatokat (Chaucer művében, a Canterbury mesékben éppen Becket sírjához igyekeznek a zarándokok) és elrendelte, hogy minden írásban, könyvben, oklevélen vastagon húzzák át, töröljék ki, tegyék olvashatatlanná a nevét. Morus magyar vonatkozásáról (A balsorsban való vigasztalódásról) már írtam, de természetesen, mint mindennek, a Becket sztorinak is van magyar szála: a szent szétszóratott csontjai 1538-ban Esztergomba kerültek (ki hihette akkoriban, hogy épp Magyarorszgon lesznek az ereklyék in secure?), és most a Tamás hegyen álló Fájdalms Szűz-kápolnában vannak.
*
Richly Zsolt Sopronban. Állítólag a MOME-n egy diáklány a bokájára tetováltatta a kockásfülű nyulat. Az AMI-ban tartott előadást követő rögtönzött vita témája: ki melyik Richly-rajzfilmfigurát tetováltatná magára? Én az eső-hajú vonal-lányt válaszom a Magyar képekből: „ess eső, ess …”
*
New Yorkban, a School of Visual Arts-ban Steven Heller megnyitja a meghamisított iráni választások ellen demonstráló plakátkiállítást. A kiállítás címe: „ Where is my Vote?” A százötven kiállító közül őket emeli ki a honlap: R. O. Blechman, Cathie Bleck, Seymour Chwast, Ivan Chermayeff, Milton Glaser, Robert Grossman, Anita Kunz, Yossi Lemel, Jennifer Morla, István Orosz, Woody Pirtle, Andrea Rauch, Ralph Steadman, Gary Taxali, James Victore and Massimo Vignelli, Szeptember 25-ig lehet megnézni.
Megnyílik Monsban is a plakáttriennálé, ott a másik iráni plakáttal szerepelek, ezzel.
*
A tizenharmadik „Rüttenscheid Prize” átadása Essenben. Az egykori díjazottaknak "kötelező" a részvétel. A mostani kitüntetett Stephan Bundi Svájcból. Kiállítás a Grillo Theater dupla hélix formájú lépcsőházában, ünnepi jazzkoncert az esseni Philharmonie épületében, lakoma Viktor Seroneit stúdiójának udvarán, fogadás a Folkwang Múzeumban, éjjeli darvadozások a Hotel Ypsilon bárjában, végül Uwe Loesch-éknél a szokásos kerti parti. A három egymásba érő napot akár előre is meg lehet írni… Na ha majd valami más is lesz, akkor fogalmazok egy post scriptumot.   
*
Mely évszázad elfelejtett
városába nyíl e rejtett,
lombja vesztő vak lugas?
s mely száradt patakmederbe’
jössz avart rugdalva szembe
könyvbe hajló bús utas?