2019. augusztus 25., vasárnap

BARABÁS MÁRTON KIÁLLÍTÁSA ELÉ

Tárlatnyitogató időjátékos szonett-triptichon három dimenzióban
Barabás Márton festőművész révfülöpi kiállítása elé

1.      (jövő idejű változat)

Egy tárlat lesz majd lenn a Balatonnál,
Az alkotót régóta ismerem,
Ha jól saccolom, egyidős velem,
Ugorj be, hogyha éppen arra járnál.

Én fogok majd a megnyitón beszélni,
Nyár, naptej, sort, fülledt galéria,
Ne hidd, hogy könnyű lesz kiállni a
Strandolók elé, de persze félni

Sem lesz okom, hisz fölkészülten megyek,
Elolvasok mindent, amit lehet,
S tudni fogom, az asszamblázs, a kollázs,

S a többi szakszó, hogy mit is jelent.
Egymásra rajzolok múltat és jelent,
S nem a rím miatt állítom majd, pompás. 

2.      (jelen idejű változat)

Egy kiállítás nyílik lent a tónál,
Az alkotót már régről ismerem,
Ha jól emlékszem, egyidős velem,
Nagy szerencse, hogy éppen erre kószálsz.

A megnyitón nekem kell beszélni,
Nyár van, verejték, forró galéria,
Ne hidd, hogy könnyű így kiállni a
Strandról érkezők elé, de félni

Sincs okom, látod, fölkészült vagyok,
Nincs olyan szakszó, amit nem tudok,
Objekt, installáció, sőt asszamblázs,

És ha követsz még, vedd észre, korok
És stílusok összjátékából fonok
Eszmefonalat, sőt rímet: Barabás. 

3.      (múlt idejű változat)

Egy tárlat nyílt lenn, a móló közelében,
A művész, akit jól ismerhetsz régről,
Akárcsak én, a pálya elejéről,
Meghatódott, hogy arra jártál éppen.

A megnyitón nekem kellett beszélni,
Izzadtam, nyár volt, fülledt galéria,
Ne hidd, hogy könnyű volt kiállni a
Sörre várók elé, de persze félni

Sem volt okom, hisz fölkészülten mentem,
Átrágtam magam már korábban minden
Furfangon, szakszón, tudtam, hogy mi az  

A ready-made, az objekt és a többi,
Szóval lásd be, hogy jó volt idejönni,
S remélem, nem is bántad meg, igaz?   



2019. augusztus 17., szombat

75 ÉVE


Nem érhető el leírás a fényképhez.A Szegedi Új Nemzedék című újság 1944. augusztus 17-i számában jelent meg a városi asztalitenisz hölgyversenyről szóló hír. A második helyezett – állítólag meglepetésre, de megérdemelten – az én 19 éves anyukám lett. Én is láttam pingpongozni, tényleg remekül játszott, ráadásul balkezes volt, ami komoly előny a jobbkezesekhez szokott versenyzőkkel szemben. Az első egyébként a testvére, a keresztanyám lett, a negyedik helyezett pedig az unokatestvérük, szóval nagy családi diadal volt. A férfiverseny elhalasztásának oka alighanem az volt, hogy Szegeden éppen nem voltak férfiak. Eltűntek valahol a Don kanyarban. :-(
...

2019. augusztus 6., kedd

OLGÁK




Oroszországban utazgató kiállításom ötödik állomása Uljanovszk. Úgy mondom inkább, hogy a négy és feledik, mert Szentpéterváron, Jekatyerinburgban, Nyízsnij Novgorodban és Kazányban a teljes anyag ki lett állítva, az előzőeknél jóval kisebb uljanovszki tárlaton viszont csak plakátok vannak. Első Olgával, aki kiválasztotta a helyszíneket és a kiállításra vállalkozó galériákkal lelevelezte a részleteket, úgy találtuk ki a megnyitókat, hogy mindegyikhez tartozzon egy könyvbemutató is. Egy éve, épp a szentpétervári tárlat megnyitója előtt jelent meg ugyanis Vjacseszlav Szereda fordításában és a Tri Kvadrata Kiadó gondozásában a Sakkparti a szigeten című könyvem orosz változata. A bemutatók úgy zajlottak, hogy a megnyitó előtti napon vagy a megnyitót követő estén levetítettem a Sakk! című rajzfilmet, aztán a könyvből vett fotók, rajzok és idézetek segítségével beszéltem a könyvről – Első Olga fordított –, majd az ilyenkor szokásos és többnyire élvezetes kérdezz-felelek fázis után dedikálgattam.

      A könyvet azért említem, mert szoros összefüggésben van magával a kiállítással, megkockáztatom, ha a könyv nem létezne, talán kiállításom sem lenne Uljanovszkban. Az én korosztályomnak bizonyára nem kell magyarázni, a fiatalabbaknak azonban talán fogalmuk sincs, hogy miről nevezetes a település. Itt született Uljanov. Vlagyimir Iljics Uljanov. Róla lett elnevezve Uljanovszknak a város, amit eredetileg Szimbirszknek hívtak. Ja igen, az álnevét, amit az illető a mozgalomban használt, lehet, hogy jobban ismerik: Lenin. Lenin városában egy Leninről szóló, ráadásul Lenint csak mérsékelten ajnározó, hogy ne mondjam, ellenajnározó könyvvel megjelenni…  –  hát van némi kockázata a dolognak. Talán én sem gondoltam komolyan, amikor a kazányi kiállítást szervezni kezdő Első Olgának tréfásan odavetettem, ott van a közelben Uljanovszk is, de ott ugyebár elképzelhetetlen lenne egy Orosz kiállítás. Pláne egy könyvbemutató. Első Olgát azonban (aki nem is orosz, hanem igazi udmurt leányzó) nem olyan fából faragták, hogy bármit is elképzelhetetlennek tartson. Kazány után Uljanovszkba vonatozunk, közölte néhány napos szervezkedés után. Így fordulhat most elő az a különös helyzet, hogy a Volga mentén egyszerre két városban is látható kiállításom. Kazányban a Szmena Kulturális Központban egy nagyobb tárlat kb. 100 munkával, és Uljanovszkban, a Kvartal Galériában egy kisebb kiállítás kb. 40 plakáttal, köztük a cirill feliratos Továrisi konyeccel és az 1917-es forradalom századik évfordulójára készített „Zombi Leninnel”. Beismerem, ezeket eredetileg tapintatosan mellőzni akartam, de a kiállítás orosz kurátora üzent, jöjjenek csak a „veszélyes” munkák is. Hát mentek, ráadásul a kiállítás úgy lett megrendezve, hogy a mauzóleumból kilépő, alvajáróként előtámolygó Lenin a főhelyre került.

      A tárlatnak helyt adó Kvartal Galéria egyébként a Leninről elnevezett utcában van, a 78-as számú épületben, az Uljanov család múzeummá átalakított háza pedig, ahol Lenin felnőtt, a 68-as szám alatt található. A távolság 137 lépés (új mobilom lépésszámlálója szerint), vagyis kb. 70 méter. A kiállítás megnyitója előtti „sajtóbejáráson” persze jöttek a kérdések, mit gondolok Leninről. Ekkor jutott eszembe Második Olga. Ő tanított oroszra Kecskeméten és akkoriban nem is ment rosszul a nyelv, de mára szinte semmi nem maradt meg. Mindegy, a megmaradt szinte semmiből azért valamit megosztok a jegyzetelő, fényképezgető újságírókkal: „Lényin ragyilszja v Szimbirszke, tyipér Uljánovszk”.  Igen, ilyesmiket kellett bemagolnunk akkoriban, ahelyett, hogy kérek egy pohár vizet, vagy tetszik a szőke copfod, te kékszemű lány. Alighanem mindkét mondatnak több hasznát vettem volna, az utóbbinak különösen, hisz tanulmányaimat egy olyan iskolában kezdtem (Kecskemét, Zója Kozmogyenszkája utca), amelynek egyik szárnyában a hazánkat megszálló szovjet hadsereg tisztjeinek gyermekei jártak. Második Olga (kedvesen, kissé szlávosan törte a magyart) megtett ugyan mindent, hogy megszeressük Puskin gyönyörű nyelvét, de a hivatalos tanterv, a kötelezően bebiflázandó Lenin életrajzzal, bizony ellene dolgozott. Könnybe lábadt szemmel nyugtázta ellenállásunkat és a legkisebb eredményért is hálás volt. Pityorkákra, legföljebb csitvjorkákra emlékszem. Messze a legszelídebb tanárom volt, aki úgy gondolta, eleve elrendelt küldetése, hogy személyesen tegye jóvá a szovjet hadsereg városszerte hírhedt rémtetteit.

      Mielőtt Harmadik Olgára rátérnék, meg kell említenem a Leninnel való spontán találkozást. Na jó, legyen inkább így: megjelenik Lenin szelleme. A kiállítás megnyitója után a galéria egyik termét vetítőteremmé alakították, hogy bemutassák Sakk! című rajzfilmemet (ami Lenin és Bogdanov híres sakkpartiját dokumentálja), majd elkezdődhessen a játszma alapján írt könyv, a Sakkparti a szigeten bemutatója. A film végén, amikor fölkattintották a villanyt, a közönség széksorai és az előadói asztal közti sávban egy nagy, álmos kandúr kezdte nyújtóztatni a tagjait. Nem csak a visszaemlékezések, sok híres fénykép, sőt egy filmhíradó is tanúsítja, mekkora nagy macskabolond volt Lenin. Utolsó, Gorkijban töltött hónapjai során meg nem vált volna fényesre simogatott szőrű gyönyörű cirmosától. Az uljanovszki kandúr hunyorgott egy kicsit a hirtelen fényben, végigmérte az előadót (engem) és tolmácsát (Első Olgát), majd farkát függőlegesre állítva méltóságteljesen elvonult a döbbent közönség előtt.

      A közönség soraiban ott volt Harmadik Olga; az előadás végén odajött bemutatkozni, ő lesz másnap a vezetőnk, aki bemutatja a várost. A beszélgetés első mondatait az óvatos puhatolózás jellemezte: vajon a lenini örökségen ironizáló, léha fickó vagyok-e, vagy inkább az eszme harcos megszállottját tisztelheti bennem. Azt hittem, a kiállított plakátok és a bemutatott könyv alapján, elég nyilvánvaló az első változat, ám Harmadik Olga biztosra akart menni. Kisvártatva kiderült, ő sem kedveli túlzottan Lenint, hazugságnak tartja az Uljanov család puritanizmusáról, szociális elveiről és elhivatottságáról szóló legendákat és viszket tőle, hogy jobb sorsra érdemes városában minden Leninről szól. Tényleg olyan a város, mintha megállt volna benne az idő, sőt vissza is fordult volna. Nota bene, valóságosan is visszafordult, hiszen az órát is vissza kellett állítanunk Kazányhoz képest, ami csak kétszáz kilométerre van, ráadásul ugyanazon a délkörön. A kétszáz kilométert egyébként öt óra alatt teszi meg a vonat (a 650 kilométeres Moszkva–Szentpétervár táv négy óráig tart). Harmadik Olga tesz egy reménytelen kísérletet, hogy Lenin nélkül mutassa be a várost; beszél a szintén szimbirszki Goncsarovról és kulcsregényéről az Oblomovról, akinek neve Oroszországban a semmittevés szinonimájává vált, Karamzinról, a történetíróról, akinek klasszicista emlékműve a gimnázium előtti park dísze, Arkagyij Plasztovról, a Rjepin epigon szocreál festőről, akinek a múzeumát föltétlen meg kell néznünk, továbbá Kerenszkijről, a szocialista politikusról, akit 1917-ben épp a Lenin vezette bolsevikok puccsoltak meg. Na tessék, mégis csak vissza kellett kanyarodnia Leninhez. Hogy van az, kérdezzük Harmadik Olgát, hogy az 1917-es forradalom két legfontosabb embere idevaló volt, hogy a harmadikról, a II. Sándor elleni merényletkísérlet miatt kivégzett Alekszandr Uljanovról, Lenin fivéréről már ne is beszéljünk. A magyarázat elég meglepő, nem is értem meg pontosan, de azért leírom, hátha a nálam haladóbb gondolkodással könnyedén felfogható lesz. Szimbirszken (a mai Uljanovszkon) két folyó folyik keresztül. A Volga és a Szvijaga. A két folyó egymással párhuzamosan fut, de ellenkező irányban. A Volga északról délre, a Szvijaga délről északra. Akik a folyók közti területen születtek, eleve a folyók dialektikáját és dinamizmusát örökölték, szóval az ilyenekből könnyebben lesz forradalmár. Leninék utcája, az egykori Moszkovszkaja ulica ráadásul merőleges mindkét folyóra. Érezvén, hogy szükséges még valami megerősítés, elmondja, hogy a középső Uljanov fiú azért választotta titkos mozgalmi névként a Lenint, mert folyónevet akart magának, a lehető legnagyobbat. A Lénát választotta, a Volga ugyanis már foglalt volt, Plehanov lestoppolta (Volgin álnéven írogatott), a kézenfekvő nevet a Szvijagint pedig azért vetette el, mert az túl kicsi folyó, ráadásul előbb-utóbb belefolyik a Volgába. Világos, ugye?!

      De jöjjön a többi Olga. Harmadik Olga elvitt a fiúgimnáziumba, ahol Vlagyimir (akkor még inkább Vologya névre hallgatva) tanult, hogy átadjon a ma is működő gimnázium múzeummá alakított baloldali szárnyában Negyedik Olgának, a Munkácsról származó, de magyarul állítólag nem értő (?) idegenvezetőnek. Akkoriban a gimnázium igazgatója az öreg Kerenszkij volt, a már emlegetett miniszterelnök papája, aki természetesen tanította Vologyát, ő vezette az érettségi bizottságot, sőt ő fogalmazta a fiatalembert útra bocsájtó jellemzést is. A jellemzésben a fiú bezárkózó voltát emelte ki, csupa olyasmit írt, ami végül így összegződik: „általános társaságkerülés”. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy az érettségi vizsgák éppen akkor folytak, amikor a bátyja elleni per zajlott, és mire megszületett az egyébként majdnem színjeles bizonyítvány (Kerenszkij logikából négyest adott), Alekszandr Uljanovot föl is akasztották, akkor Vologya „általános” bizalmatlansága, gyanakvó természete és hajlama a magányosságra igencsak érthető.  A Kerenszkij és az Uljanov család egyébként már régóta jó kapcsolatban volt egymással, olyannyira, hogy Vologya apjának halálát követően szinte természetes volt, Kerenszkij igazgató úr legyen a fiú gyámja. Ha így olvassuk újra az egyetemi felvételhez írt támogató jellemzést, a „társaságkerülés”, amelynek egy egész bekezdést szentelt, új értelmet nyer. Visszavonultság, távolságtartás, bezárkózás; egy ilyen fiatalembernél aligha kell attól tartani, hogy gyanús társaságokkal, illegális csoportosulásokkal, ellenzéki körökkel kerüljön kapcsolatba, pláne hogy ilyeneket szervezzen. Lássuk be, egy cármerénylet miatt fölakasztott testvérrel terhelt életrajzzal nem lehet kopogtatni semmilyen egyetem kapuján. A Kerenszkij-levél azonban a maga fondorlatos észjárásával megoldotta a lehetetlent. A bizonyítvány egyetlen négyese (logika!) pedig jelezte, az elfogultságnak halovány gyanúja sem merülhet föl.

      Harmadik Olga révén jutottunk el Ötödik Olgához is, aki a Lenin utcai Uljanov ház – a galériámtól 137 lépésre található Lenin Múzeum vezetője. Neki már úgy lettem bemutatva, mint igazi piszátyel, vagyis író, aki ráadásul Leninről írt könyvet. Ellentétben Harmadik Olgával, az Ötödiken látszott, hogy igazi Lenin-fan, aki mindent tud szerelme tárgyáról, sőt mindent jobban tud. Lelkesen vezetett végig az épületen, megengedte, hogy kipróbáljam az Uljanov család sakk-készletét (sajna csak rekonstrukció) és eldicsekedett vele, hogy magát Kádár Jánost is ő kalauzolta, amikor itt járt. A látogatás végén megajándékozott egy angol nyelvű könyvvel – néhány fejezetét ő maga írta –, amelyben helyre rakják a Leninnel foglalkozó szakirodalom rosszindulatú feltételezéseit és eligazítanak a közkeletű tévedések labirintusában. Cserébe én is adtam Ötödik Olgának egy orosz nyelvű Sakkpartit… azt hiszem remek nyersanyag lesz a kezében egy bővített kiadás, de akár egy második kötet számára is. Láttam, ahogy kiléptem a kapun, hogy máris olvasni kezdte. Hogy is van az első mondat? 

– Mi a faszt vár még? Mi az apja faszát, Alekszandr Alekszandrovics?