A Sakkparti a szigeten
című könyv Epilógusában közlöm Alekszandr Bogdanov eddig sosem publikált
versét, A Földre vetett marslakót (Марсианин, заброшенный на Землю).
Itt a blogban csak az első három versszakát fogom megmutatni a hatvannyolc soros poémának (a fordítást Baka Tünde nyersfordítása alapján készítettem). Egy Mars-beli űrhajó a leszállás során megsemmisül, a legénység elpusztul, egyetlen túlélő marad csupán, ő, aki megszólal a versben. A kérdés magától adódik: vajon azonosítható-e Bogdanov a szerencsétlenül járt Mars-lakóval, az idegennel, vagyis személyes mondandót bíz-e az űrhajósra az egyes szám első személyben megszólaló költő? Hogy közelebb jussunk a megfejtéshez, fontos ismerni a vers írásának idejét: 1920 októbere. Szovjet-Oroszországban győzött a nagy októberinek nevezett forradalom, a hatalmat a bolsevikok gyakorolják, polgárháború van, éhínség, zűrzavar, tomboló véres terror. Bogdanov, az egykori bolsevik, egyre távolabb kerül a forradalomban testet öltő lenini eszméktől, és a kultúrába, illetve a tudományba kapaszkodva próbálja távol tartani magát a napi eseményektől. Aligha sikerülhet neki. Amit tapasztal, az éppen az, amit verse narrátorával elmondat: „Gyermekgügyögés keveredve az állat / Vad indulatával, ahogy / Prédát keres, s ritka a szikra, mi láttat / Kultúraszerű alakot.” Az idegen, a hajótörött űrhajós úgy határoz, nem lesz öngyilkos, abban bízik, hogy megváltozhat az élet a Földön, hiszen valaha a Marson is vérrel és mocsokkal kezdődött el a civilizáció. Megpróbálja segíteni a földi élet kibontakozását, bár tisztán látja, hogy áldozata legföljebb a távoli jövőben, csak jóval halálát követően hozhat eredményt. A komor költemény megírása után még nyolc évig élt Bogdanov, a változások nem sok okot adtak a reménykedésre, Lenin helyett Sztálin diktált, az elnyomás nem enyhült, a forradalom egykori céljai feledésbe merültek. Ha valóban léteztek azok a bizonyos lenini kötetekbe írt vegytintás naplók, alighanem ilyesmiről lehetett olvasni bennük. Egyre több egykori elvtárs került veszélybe. Bogdanov is az eretnekek közé számított (perdöntő bizonyíték: Buharin a gyászbeszédben rögzíti, hogy nem volt az), megjárta a politikai foglyok börtönét, a Ljubjankát, és bár élve került ki, de azért bizonyára fölhorgadt benne a dilemma újra meg újra: „…vajh’ éljek-e itten, / Vagy dobjam az életet el? / A szép haza ábránd, már nincs mibe hinnem: / A végzet e földre teper.” A tragikus halál, a magába folyatott fertőzött vér vajon az öngyilkosság egy különleges válfaja lenne? Láthatta, hogyan szorul a hurok azok körül az egykori kommunisták körül, akiket különutasnak tartott a sztálini politika, és legalábbis sejtenie kellett, hogy rá is sor kerül, s akkor a menekülésnek nincsen esélye. Az öngyilkosságot tehát nem lehet kizárni. Csak a módszer tűnik túlságosan kegyetlennek. Miért a hosszú szenvedés, ha tapasztalt orvosként végezhetne magával egyetlen perc alatt is? Csakhogy Bogdanov tudós is, sőt a húszas években már elsősorban az. Hisz abban, hogy az emberiség „tétova útkeresései végén… majd rálel az üdvözülés szabad és szép útjára”, és azt a jobb kort, ha nem is érheti meg, tudósként szolgálni akarja. A hosszú agóniát, annak orvosi szempontból fontos körülményeit, oly részletező pontossággal jegyzi le, mintha már hosszú ideje készült volna rá. A megdöbbentő haláleset lehetséges magyarázatai közt sokáig tartotta magát egy különös elmélet, amely szerint a vércsere tulajdonképpen egyfajta titkos emigráció. Disszidálás egy másik bolygóra. Az is rejtélyessé tette az ügyet, hogy csak Bogdanov „halt meg”, a „beteg diák”, az akcentussal beszélő „fura idegen”, akivel vércserét hajtott végre, noha rosszul lett maga is, gyorsan felépült és eltűnt. Az akkori szovjet titkosrendőrség, az OGPU nyomozott is az ügyben, a dossziét zakritaja dokumentacija (zárolt dokumentum) felirattal látták el és egy másolata meglepő módon a Kontrrazvedivatyelnij Otgyel, vagyis a Kémelhárítási Osztály irodájában kötött ki, ahol VK pecsét került rá, vnyesnyaja kontrrazvedka, ami azt jelenti, külső kémelhárítás. Lehet, hogy a Földön kívüli ügyeknek még nem volt külön bélyegzője? A vércsereprogramot természetesen azonnal leállították. Vajon megölte magát Bogdanov, véletlen szerencsétlenség volt a halála, balesetnek álcázott gyilkosság áldozata lett, vagy átköltözött a Marsra? A nyolc évvel korábban íródott költeményből, A Földre vetett marslakóból aligha olvasható ki olyan válasz, ami minden kétséget kizárna, legföljebb egy testamentumként is olvasható üzenet „a győztes / Kornak, a majdani bölcs / Gyermeknek: az egykori hőst ne felejtse”.
Itt a blogban csak az első három versszakát fogom megmutatni a hatvannyolc soros poémának (a fordítást Baka Tünde nyersfordítása alapján készítettem). Egy Mars-beli űrhajó a leszállás során megsemmisül, a legénység elpusztul, egyetlen túlélő marad csupán, ő, aki megszólal a versben. A kérdés magától adódik: vajon azonosítható-e Bogdanov a szerencsétlenül járt Mars-lakóval, az idegennel, vagyis személyes mondandót bíz-e az űrhajósra az egyes szám első személyben megszólaló költő? Hogy közelebb jussunk a megfejtéshez, fontos ismerni a vers írásának idejét: 1920 októbere. Szovjet-Oroszországban győzött a nagy októberinek nevezett forradalom, a hatalmat a bolsevikok gyakorolják, polgárháború van, éhínség, zűrzavar, tomboló véres terror. Bogdanov, az egykori bolsevik, egyre távolabb kerül a forradalomban testet öltő lenini eszméktől, és a kultúrába, illetve a tudományba kapaszkodva próbálja távol tartani magát a napi eseményektől. Aligha sikerülhet neki. Amit tapasztal, az éppen az, amit verse narrátorával elmondat: „Gyermekgügyögés keveredve az állat / Vad indulatával, ahogy / Prédát keres, s ritka a szikra, mi láttat / Kultúraszerű alakot.” Az idegen, a hajótörött űrhajós úgy határoz, nem lesz öngyilkos, abban bízik, hogy megváltozhat az élet a Földön, hiszen valaha a Marson is vérrel és mocsokkal kezdődött el a civilizáció. Megpróbálja segíteni a földi élet kibontakozását, bár tisztán látja, hogy áldozata legföljebb a távoli jövőben, csak jóval halálát követően hozhat eredményt. A komor költemény megírása után még nyolc évig élt Bogdanov, a változások nem sok okot adtak a reménykedésre, Lenin helyett Sztálin diktált, az elnyomás nem enyhült, a forradalom egykori céljai feledésbe merültek. Ha valóban léteztek azok a bizonyos lenini kötetekbe írt vegytintás naplók, alighanem ilyesmiről lehetett olvasni bennük. Egyre több egykori elvtárs került veszélybe. Bogdanov is az eretnekek közé számított (perdöntő bizonyíték: Buharin a gyászbeszédben rögzíti, hogy nem volt az), megjárta a politikai foglyok börtönét, a Ljubjankát, és bár élve került ki, de azért bizonyára fölhorgadt benne a dilemma újra meg újra: „…vajh’ éljek-e itten, / Vagy dobjam az életet el? / A szép haza ábránd, már nincs mibe hinnem: / A végzet e földre teper.” A tragikus halál, a magába folyatott fertőzött vér vajon az öngyilkosság egy különleges válfaja lenne? Láthatta, hogyan szorul a hurok azok körül az egykori kommunisták körül, akiket különutasnak tartott a sztálini politika, és legalábbis sejtenie kellett, hogy rá is sor kerül, s akkor a menekülésnek nincsen esélye. Az öngyilkosságot tehát nem lehet kizárni. Csak a módszer tűnik túlságosan kegyetlennek. Miért a hosszú szenvedés, ha tapasztalt orvosként végezhetne magával egyetlen perc alatt is? Csakhogy Bogdanov tudós is, sőt a húszas években már elsősorban az. Hisz abban, hogy az emberiség „tétova útkeresései végén… majd rálel az üdvözülés szabad és szép útjára”, és azt a jobb kort, ha nem is érheti meg, tudósként szolgálni akarja. A hosszú agóniát, annak orvosi szempontból fontos körülményeit, oly részletező pontossággal jegyzi le, mintha már hosszú ideje készült volna rá. A megdöbbentő haláleset lehetséges magyarázatai közt sokáig tartotta magát egy különös elmélet, amely szerint a vércsere tulajdonképpen egyfajta titkos emigráció. Disszidálás egy másik bolygóra. Az is rejtélyessé tette az ügyet, hogy csak Bogdanov „halt meg”, a „beteg diák”, az akcentussal beszélő „fura idegen”, akivel vércserét hajtott végre, noha rosszul lett maga is, gyorsan felépült és eltűnt. Az akkori szovjet titkosrendőrség, az OGPU nyomozott is az ügyben, a dossziét zakritaja dokumentacija (zárolt dokumentum) felirattal látták el és egy másolata meglepő módon a Kontrrazvedivatyelnij Otgyel, vagyis a Kémelhárítási Osztály irodájában kötött ki, ahol VK pecsét került rá, vnyesnyaja kontrrazvedka, ami azt jelenti, külső kémelhárítás. Lehet, hogy a Földön kívüli ügyeknek még nem volt külön bélyegzője? A vércsereprogramot természetesen azonnal leállították. Vajon megölte magát Bogdanov, véletlen szerencsétlenség volt a halála, balesetnek álcázott gyilkosság áldozata lett, vagy átköltözött a Marsra? A nyolc évvel korábban íródott költeményből, A Földre vetett marslakóból aligha olvasható ki olyan válasz, ami minden kétséget kizárna, legföljebb egy testamentumként is olvasható üzenet „a győztes / Kornak, a majdani bölcs / Gyermeknek: az egykori hőst ne felejtse”.
A majd’ százéves vers ma bizony már naivnak hat, nemcsak
azért, mert a tudomány jelen állása szerint éppen úgy hisszük, hogy nincs élet
a Marson, és úgy sejtjük, hogy nem is volt, hanem azért is, mert pontosan
ismerjük a Szovjetunió 1920 utáni történelmét. Bogdanov versével éppen egy
időben íródott Jevgenyij Zamjatyin Mi
című híres könyve, antiutópiája, amely látnoki módon, illúziók nélkül mutatta
be, hogyan döntik az ideológiai kísérletek végveszélybe a társadalmat, és hogy
válik az intézményesített forradalomból totalitárius államgépezet. Az idő őt
igazolta és az irodalom is mellé állt, hiszen a Zamjatyin-mű lett Huxley és
Orwell antiutópiájának mintája, Bogdanovot pedig elfelejtették. A keretes szerkesztésű
poéma ma már archaikusnak érzett versformája a romantikus orosz líra gyakori
metrumát, az anapesztust használja. A sorkezdő spondeusokat magába foglaló
tizenkettesek nyolcasokkal váltogatva adják a keresztrímes sorokat. Összesen
hatvannyolcat, tizenhét versszakba rendezve. Nehéz megállni, hogy ne keressünk
értelmet a számok mögött: A költő neve oroszul (Алекса́ндр Богда́нов) éppen 17
betűből áll. Lássuk-e bizonyítva, hogy ő maga a Földre vetett Mars-lakó? És a
68? Épp hatvannyolc év telt el azóta, hogy Gogol tűzre hányta a trilógiának
tervezett és prózában írt poémának elkeresztelt Holt lelkek második részét, hogy aztán rögtön belehaljon a
veszteségbe. Az orosz irodalom nagy rejtélye, hová száguldott volna a
fölemelkedő, a szputnyikká változó és országnyivá terebélyesedő trojka és
hogyan folytatódott volna az első részt lezáró három pont: „Oroszhon! Oroszhon! / hová repülsz? Felelj! De Oroszország nem felel.
…” Persze azt sem lehet kizárni, hogy a vers, Bogdanov rejtjeles, titkos
matematikai szisztéma szerint íródott verseihez hasonlóan, további enigmákat,
álcázott üzeneteket tartalmaz. Ha valaki szívesen bíbelődne még vele, az
elolvashatja a teljes verset oroszul és magyarul a Sakkparti a szigeten című
könyvben.
Разбился корабль о земные громады,
Все спутники в вечность ушли;Мне нет возвращенья из этого ада,
С жестокой планеты - Земли.
А Марса родного багряная сфера
Сияет в бездонной дали...Мне сердце сдавила Земли атмосфера,
Гнетет тяготенье Земли.
И выбор тяжелый - уйти ли из жизни,
Где все оскорбляет мой взгляд, С мечтою о дальней прекрасной Отчизне,
Где братство и разум царят?
*
Széttörte hajónkat e szörnyü planéta,
És minden utast vele ölt,Tudom, sose lesz haza út, s kitaszítva
gyűlölni tanít meg e Föld.
Hazámat, a Marsot, rőt köd nyeli már el,
És távoli fénye aligTör által az űrön, a szívem a légkör
Vad prése szorítja, s az is,
Hogy súlyos a döntés, vajh’ éljek-e itten,
Vagy dobjam az életet el?
A szép haza ábránd, már nincs mibe’ hinnem:
A végzet e földre teper.
Vagy dobjam az életet el?
A szép haza ábránd, már nincs mibe’ hinnem:
A végzet e földre teper.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése