2023. január 25., szerda

MATHEMATIK VOM ANSCHAULICHEN ZUM ABSTRAKTEN

Ez a címe a müncheni Deutsches Museum új kiállításának. Ma érkezett meg a katalógus. Inkább könyv, legalább három kiló. Az alábbi képeket böngészve úgy tűnik, fölkerültem a térképre.  




2023. január 14., szombat

A KÉP ÉS A HÁTULJA


Avagy a fikció és a valóság          
Inkább fordítva kezdem: a valósággal. Egy valódi fényképpel, amelyet néhány napja találtam egy fiók mélyén. Anyám látszik rajta bekötött fejjel, télikabátban, meg én abban a simlis fülessapkában, amelynek ellenzőjét fehér viaszkos vászon csík, úgynevezett koptató peremezte. A csík ugyan csak alig látszik a gyerektenyérnél is kisebb fotón, de pontosan emlékszem a sapkára, ami elég furcsa, mert a felvétel 1957-ben készült, amikor 6 éves voltam. Noha fekete-fehér fotóról van szó, azt is tudom, hogy a sapka sötétkék volt. Az, hogy ’57-es a kép, a hátoldaláról derül ki, a fölső bal sarokban ott a dátum, 1957. XI., vagyis november. Apám írását több száz oldalnyi kézzel vezetett napló végigböngészése után könnyű felismerem. A fénykép hátoldalán ott az ő neve is – Orosz László –, de az már anyám betűivel. Az ő átszoktatott balkezes kézírását sem nehéz felismerni: A név alá valaki egy számot írt: 55, egy másik számot pedig talán valaki más odapecsételt: 240. Ahhoz, hogy a hátoldali adminisztráció értelmet nyerjen, apám egykorú memoárjának címe segíthet: Le mie prigioni, azaz: Börtöneim. Igen, ebben az időben a kecskeméti börtönben múlatta az időt. A novemberi dátum azt sejteti, hogy az 1957 karácsonyán engedélyezett „hozzátartozói beadás” része lehetett a fényképünk.  

És most jöjjön a fikció, vagy legalábbis, amit annak képzeltem. Egy börtönbe beadott fénykép ugyanis néhány éve írt Páternoszter című regényemben is előkerült, akkor írtam róla, amikor a fentebb bemutatott fotót még nem is ismertem. A következő mondatokat könyvem főszereplőjének egykori kedvese mondja.
Egyszer egy férfi megszólított az utcán, azt mondta, Lilla, vagy inkább kérdezte, hogy Lilla vagyok-e. Az vagyok, mondtam, és visszakérdeztem, hogy ismerjük-e egymást. Csak én ismerem önt, mondta. Látott május elsejéken, augusztus huszadikákon és karácsonykor is. Elmondta, hogy ezeken a napokon osztották ki a letétből a családi fényképeket, hogy a rabok egy napig nézhessék. Egy cellában volt Sándorral, akinek csak egy fotója volt, az, amin én voltam. Az ismeretlennek, aki az Oskola és a Somogyi utca sarkán leszólított, nem volt egy se, hát néha megkapta a Sándorét egy félórára.
– Vagyis önt.
– Engem. Kölcsönbe.   
– Mást nem mondott?
– Nem tudta, mi lett Sándorral, mert ő kiszabadult, vagy elkerült egy másik börtönbe, már nem emlékszem, mert annyira meg voltam zavarodva. Nem mertem hinni neki, nem tudhattam, hogy tényleg együtt voltak-e, vagy csak egy spicli akar rám akaszkodni. Mondta, hogy találkozzunk másnap, megígértem, de nem mentem oda a Hágiba. Féltem. Még a környékét is kerültem hónapokig.
– Később sem találkoztak?
– Nem. Lehet, hogy mégse rendőr volt, mert ha rendőr, akkor újra megtalált volna. De ki tudhatta ezt akkor.