MŰ-TÖ-RI ... 2024

 

Az alábbi fotón talán nem látszanak a kollégák (én is alig), ezért külön is ide teszem őket (ha nem ismernétek föl: Velázquez, Van Gogh, Kandinszkij, Rembrandt, Picasso, Matisse). Azt sejtem, hogy az ő segítségükkel sem lesz egyszerű visszavonatni a művészettörténet tanítását eltörlő rendeletet, de jövőre, amikor az irodalomtanítást szüntetik meg, talán eszükbe jut a bölcs törvényhozóknak, hogy már ennek sem örültünk felhőtlenül.

"TUDÁSKÖZPONT"

"Mesterkurzusnak" nevezett beszélgetés néhány film közbeiktatásával az egykori Iparművészetin. Diákok ugyan nem nagyon szerencséltették megjelenésükkel a "Tudásközpontot" (sic!), az Index viszont igyekezett úgy tenni, mintha fontos dolog történt volna. Klikk!

POSTERFEST

 

A Magyar Plakát Társaság által harmadik alkalommal megszervezett, tavaly novemberre tervezett, de a világjárvány miatt elhalasztott Posterfest kiállítás végre megnyílt a MOME aulálában. Köszönet a képen látható (vagy épp nem látható) ifjú plakáttervezőknek, hogy megcsinálták! 

SÁRIKA NÉNI

1. Társadalmunkban az számíthat erkölcsi megbecsülésre, akit anyagilag is elismernek.

2. Az egészséges társadalom építése hiteles, erkölcsileg megbecsült tanárok nélkül elképzelhetetlen.

3. A tanárok anyagi helyzete rossz, fokozatosan romlik.

4. Következésképp az egészséges társadalom megszűnik létezni.

5. Ezt nem akarhatjuk.

A fenti képet egy lelkes ifjú társaság - köztük egykori diákjaim - kérésére rajzoltam. Fizessétekkiatanárainkat címmel indították a projektet. Sárika néni az elsős tanítóm volt, a róla készült fénykép a Köznevelés című újságban jelent meg valamikor 1958 és 1960 között. A jobboldalán látszó fiúcska én lennék. Sárika nénitől tanultam meg olvasni. És írni. 

 

ВЫСТАВКА В АБАКАНЕ

 

Azoknak, akik még emlékeznek Bokorné (Olga néni), Bruncsák Éva, Szőts Rudolf, Sárkány Irénke, Farkas Domonkos óráira (Czollner téri általános, Katona József Gimnázium, Iparművészeti Főiskola)

BEJRÚT... ISTENEM!

Szörnyű képek az interneten, a több ezer tonna ammónium-nitrát robbanása hatalmas pusztítást okozott Bejrútban. Vannak, akik atomrobbanáshoz hasonlítják a 3,3-as erősségű földrengést gerjesztő detonációt. Gyönyörű város, hat éve jártam ott, nagyon megszerettem. Kiállításom volt, és anamorfózis rajzoló workshopot tartottam az amerikai egyetem libanoni diákjainak. Mi lehet velük? Néhány kollégát elértem, nekik nem történt bajuk, de vannak, akiktől még nem jött válasz. Istenem! 

SISIMAJA

1973. április 6-án, vagyis épp 46 éve adták elő a Fészekben az Iparművészeti Főiskola hallgatói a Sisimaját. Az adatot Fodor András Naplójából veszem. Az előadás, mint írja, az Iparművészeti Főiskola tagozatainak (sic!) kiállításához kapcsolódott, előtte Dr. Pogány Frigyes, a főiskola rektora mondott beszédet. A Sisimaját Szendrő Iván filmrendező írta és rendezte. (Gyanítom, hogy inkább a kiállítás megnyitóján, nem a Sisimaja bemutatója előtt beszélt Pogány Frigyes, és Szendrő Iván titulusát is filmrendezőről színészre pontosítanám. A Sisimaját egyébként 1973 áprilisában, ott a Fészek Klubban már sokadszorra adtuk elő. Hogy körülbelül mikor lehetett a bemutató, azt csak az alábbi dokumentumok, a Képes Újság 1972. január 1-én megjelent írása (ami még csak a próbafolyamatról szól), a Film Színház Muzsikában 1973. január 6-án megjelent beszámoló és a Magyar Ifjúság 1973. január 12-én kelt tudósítása alapján következtethető ki.  A színészkedő főiskolások nevét a Film Színház Muzsika cikkéből másolom ide: Orosz István, Kerényi János, Herpay (helyesen: Herpai) Zoltán, Vida Győző, Bánáti Gábor, Zetényi (Helyesen: Zétényi) János. A darab zeneszerzője, az akkoriban Magyarországon tartózkodó Asakawa Haruo saját honlapján is megemlékezett a Sisimajáról és a Főiskoláról, azt írta, hogy a híres feltaláló, Rubik Ernő – a kockák professzora - iskolájában zajlott a munka. (A Rubik kocka 1975-ben „robbant”, de akkoriban, 73 táján, a formatan órákon már valóban a „levegőben volt”.) Idejegyzek még néhány dolgot, ami a Sisimajával kapcsolatban az eszembe jut. A jelmezeket a textil szakra járó lányok tervezték Kele Judit vezetésével, aki akkoriban Szendrő Iván felesége volt, a festett, műanyagból leszívott maszkokat a Főiskola alagsorában, az ipari formatervezők műhelyében készítették. A próbákra, amelyek a Főiskola Zugligeti úti dísztermében zajlottak, Szendrő Iván olykor elhívta Haumann Pétert, az akkoriban szintén a József Attila Színházban dolgozó kollégáját, aki tanácsokat adott neki és, ahogy emlékszem, nekünk is. A japán színjátszás hagyományai szerint stilizáltan mozogva, mimika nélkül, a lelki folyamatokat is csak testi gesztusokkal jelezve játszottunk. A díszlet, pontosabban az üres tér is a nó színjátszás puritán tisztaságát tükrözte. A Főiskola és a Fészek mellett játszottuk a darabot a Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Házban és a Miskolci Nemzeti Színházban is (ahol villamos-bliccelésért megbüntették a társulatot) és talán más helyszíneken is, amelyeket már elfelejtettem. A darab plakátját Gyárfás Gábor készítette (egy bemozdulásos fekete-fehér fénykép volt), ami azóta elveszett. Sajnos Gabesz sem találja, és tudomásom szerint más fotók sem maradtak meg a Sisimajáról. 

AZ AMI - ÉS AMI LEHETNE

Egyetemi körökben a vénségesen vén szinonimája a professor emeritus. Esetemben a dolog Sopronhoz kapcsolódik, közelebbről az AMIhoz, vagyis az Alkalmazott Művészeti Intézethez. A koromat csak azért hoztam szóba, mert egy idő után az ember elkezd jelentőséget tulajdonítani a lepergő évtizedeknek, ráeszmél ugyanis, nincsen belőlük olyan megszámlálhatatlanul sok. Az én esetemben a soproni AMIs közjáték éppen egy évtized volt. Pontosan annyi, hiszen amikor venni készültem a kalapomat, a dékáni titkárságot vezető hölgy, Icának hívták, előhúzta a munkába állásomkor kitöltött papírt, (…mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot…) s meglepve látta (meglepődtem én is), napra pontosan tíz évvel korábbi rajta a dátum. Talán órára is, hiszen a kávéscsészék árnyékát pont olyan szögből és éppen olyan formán rajzolta körbe az ablakon besütő nap, mint akkor tíz évvel azelőtt. Természetesen tudom, hogy egy iskolát kizárólag az onnan kikerülő diákok minősítenek. Ha valaki kérdez a grafika tanszakról, amelynek első vezetője voltam, neveket szoktam sorolni, pályára állt és ott megbecsülést szerzett alkotók neveit, és a kérdező képbe kerül, sokkal hamarabb kerül képbe, mintha mondjuk az intézmény felszereltségét, az egy hallgatóra jutó támogatás összegét vagy a tanári munka körülményeit taglalnám. Amíg AMIs tanár voltam, egymás közt mégis ilyesmiről kényszerültünk a legtöbbet beszélgetni. Én is éreztem, aztán a távozásom után a kollégák még fokozottabban tapasztalták, hogy az egyetemi struktúrán belül aránytalanul háttérbe szorult a művészeti oktatás. Talán árnyaltabb a kép, ha úgy mondom, a kirakatban ugyan tündökölnie kellett, ennek anyagi támogatottsága azonban fokozatosan elveszett. Miközben a jobbító elképzelések már sokadszorra pattantak vissza, a tanári karnak a státusz megváltoztatása is eszébe jutott. A logikus lépés az önálló karrá változás lett volna, már az én időmben is erről szóltak a tárgyalások, aztán a karrá válás többszöri elutasítása után merült föl a különválás gondolata, amihez kedvező lehetőség kínálkozott a győri Művészeti Karral kialakuló kapcsolat révén. Úgy tűnik, U. Nagy Gábornak, az AMI vezetőjének hirtelen fölállítása (hogy a durvább kirúgás szót még ne használjam – hátha jobbul a helyzet) mindenkit állásfoglalásra késztet, s jól látszik, a szándék, amelyet személye jelenít meg, régóta érlelődő közös igény, nem csak az intézet tanáraié, nem csupán a hallgatóké, a szakmai szervezeteké, de a magyarországi művészképzés, sőt a kulturális szcéna érdeke is az lenne, hogy az idén 25 éves Alkalmazott Művészeti Intézet az ott folyó munka színvonalához méltó rangot kapjon. 

P.s. Az előző "AMIzásomért" ide tessék klikkelni.