AKIT MEGBÍZTAK LENIN FELTÁMASZTÁSÁVAL

Még egyszer a Sakkpartiról: többen érdeklődtek, akik a könyvhéten nem jutottak hozzá, hol vehető meg a Sakkparti a szigeten című regény. Csak a Borda Antikváriumtól rendelhető meg, ők viszont postaköltség fölszámítása nélkül azonnal elküldik. Emlékeztetőül itt egy rövid részlet a könyvből:

     Bogdanovról tényleg azt hitték, hogy tud valamit. A forradalom után megtörtént vele, ami csak kevesekkel, politikai összeesküvéssel vádoltan is kijött a Ljubjankából. Ez a valami, amit tudott, illetve amiről úgy hitték, hogy tudja, nem volt kisebb dolog, mint az örök élet. Gerontológiai és hematológiai kutatásokat végzett, és vértranszfúzió segítségével elkezdte visszafiatalítani az idősödő bolsevikokat. Bizonyítékul először saját magát fiatalította meg – állítólag éppen tíz évvel. Látása javult, kopaszodása megállt, bőre kisimult, férfiúi teljesítménye növekedett. Természetesen az időközben zsenscsinává terebélyesedett Natasa Malinovszkaja visszafiatalításával is megpróbálkozott (az ő esetében az eltörölt évek száma nem publikus, az viszont igen, hogy mellékhatásként a hölgy végleg kigyógyult a podagrából). A legtöbb kétség akkor oszlott el, amikor a súlyos állapotba került régi barátot, a pártelithez tartozó Leonyid Kraszint is meggyógyította. A bolsevikok csodát emlegettek, és miután egy német orvosdelegáció vizsgálatából (ötezer USA-dollár) kiderült, hogy az aranyfogú vezérkar elég cudar állapotban van, igencsak megnőtt Bogdanov respektje. Leninen ugyan nem tudott segíteni, ám amikor meghalt, Bogdanov is megtekinthette az agyát, sőt lehetőséget kapott rá, hogy tudományos méréseket végezzen rajta a zsenialitás mibenlétét illetően. A szovjet tudomány igencsak eltökélt volt abban, hogy formalinban ázó agyvelőkön az értelemre mutató jeleket kutasson. A pártonkívüli Bogdanov ugyan egyre távolabb került a hatalmi elittől, kivételes intellektusát azonban a legfelső körök továbbra is számon tartották, mi más bizonyíthatná ezt jobban, hogy halála után az ő agyvelejét is összehasonlították Leninével. A verseny eredménye ugyan nem lehetett kétséges (dokumentumait akár a capri sakkpartit lezáró késői igazságszolgáltatásként is felfoghatjuk), de már az összemérés ténye is hatalmas megbecsülésnek számított. Történt egy másik, Bogdanovra nézvést szintén megtisztelő, ráadásul az előbbinél is különösebb esemény Lenin halála után. Őt bízta meg Sztálin a feltámasztással. Jól értették, az elhunyt Vezér, a Vozsgy feltámasztásával. Csak kicsit tessenek meglepődni! A voszkreszényije mindig is meghatározó eleme volt nemcsak a szláv hitvilágnak, de az orosz kultúrának is, sőt egy 19. századi filozófus, a kozmizmus elméletét kidolgozó Nyikolaj Fjodorovics Fjodorov óta a tudomány sem zárkózhatott el tőle teljesen. Fjodorov szerint hamarosan az evolúciónak és az intelligenciának arra a fokára jut az emberiség, amikor már nem halaszthatja tovább kozmikus nagy feladatát, Közös ügyét (ez volt fő művének címe), fel kell támasztania minden valaha élt embert, nem csupán spirituálisan, ahogy azt a vallások képzelik, hanem fizikai értelemben, hús-vér valóságukban is. A tényt, hogy az emberi agyvelőt a teremtő sokkal komplikáltabb feladatok elvégzésére méretezte, mint ami a létfenntartáshoz és a fajfenntartáshoz feltétlenül szükséges lenne, Fjodorov és követői azzal magyarázták, hogy a teremtőnek komoly terve van az emberiséggel. És ez a terv nyilvánvalóan az, hogy szerepköréből valamit átruházzon rá. Vagy, hogy átadja neki teljesen. Első lépcső az örök élet, a második a feltámasztás tudománya. A halott ősök egyetemes föltámasztása persze sok praktikus problémát is fölvetett, legelső helyen az elhelyezésük kérdése állt. A Föld kicsi, a megoldás nem lehet más, mint a feltámasztott nemzedékek széttelepítése a világűrben. Ez lesz a harmadik lépcső. Amikor össze szokták gyűjteni a szovjet űrkutatás ösztönző előzményeit, a lista Fjodorov kozmizmusával szokott kezdődni.  Az egyetemes feltámasztás Fjodorov szerint a tudományos lehetőség mellett morális kötelesség is, amelyből mindenkinek, de legalábbis minden orosznak ki kell vennie a részét. A nagy terv annak ellenére vonzónak bizonyult, hogy Fjodorov (aki nem volt túl előnyös külsejű férfi) a szexualitást kivette belőle. Szerinte a nemi közösülés csupán a szeszélyes természet kiszámíthatatlan eszköze a teremtésre, vakrepülés, undorító dolog, ami szerencsére szükségtelenné válik, ha a föltámasztás révén az új generációk az elpusztult ősökből verbuválódnak majd. Amint tehát az ember felismeri evolúciós küldetését, magától felhagy szexuális energiájának bűnös elfecsérlésével, vagyis a hagyományos szaporodással, ehelyett arra kell törekednie, hogy halhatatlanná váljon, majd feltámassza szüleit (akik ezután feltámaszthatják a saját szüleiket s így tovább Ádámig és Éváig bezáróan). A cél tehát az „aktív evolúció”, melynek révén az ember maga válik istenné. A meglepő bölcselet összekapcsolva a technikai fejlődés lehetőségeivel, amelyeknek Fjodorov és követői mágikus erőt tulajdonítottak, gyorsan népszerű lett nem utolsósorban azért, mert hullámai olyan alkotók műveiben gyűrűztek tovább, mint Dosztojevszkij, Tolsztoj, Ciolkovszkij, sőt Gorkij. A dolog nemcsak érzelmileg motiválta Lenint (egy másik testvérét, Olgát is elvesztette, aki ráadásul épp Szása kivégzésének negyedik évfordulóján halt meg), hanem a tudományos oldalról is lehetett fogalma, hiszen genfi sakkpartnerének, Pantyelejmon Lepesinszkijnek a felesége is épp ilyesmivel traktálta. Olga Lepesinszkaja (a sztárbalerinához csak annyi köze van, hogy mindkettejük mellén ott fityegett a Sztálin-rend) tudta, sőt később, amikor a proletárdiktatúra vezető akadémikussá nevezte ki, már bizonyította is, hogy a holt anyag újra élővé változhat. Apró svindli csak az volt a dologban, hogy az élő sejtek spontán keletkezését úgy dokumentálta, hogy azok pusztulás utáni lebomlását lefilmezte, majd a felvett anyagot egyszerűen fordítva vetítette le. Bár Bogdanovról hasonló sarlatánságot nehéz lenne feltételezni, de a nemes gondolat, Lenin feltámasztása kapcsán mégiscsak foglalkozni kezdett a dologgal. A munka nyitánya, vagy ha jobban tetszik, a vállalkozás nyilvános bejelentése egy tudományos, de akár művészinek is nevezhető performansz volt. Húsz nappal a Vezér halála, illetve két héttel a temetés (azaz a balzsamhulla mauzóleumi kiállítása) után a Kommunista Akadémián ünnepi megemlékezést tartottak. Ezen mutatta be Bogdanov az eseményhez illő látványos külsőségek között első nyilvános vércsereakcióját. Egy önként vállalkozó húszéves diákkal „cserélte ki” a vérét. Noha a ceremónia még nem sikerült tökéletesen (mindössze háromszázharminc köbcenti vér folyt át a fiúból a tudósba és viszont), a terv, a resurrectio terve azonban terjedni kezdett, Bogdanov fejében pedig nagyvonalú elképzelések körvonalazódtak, sőt egy Sztálinnak és Buharinnak írt levélben már komoly eséllyel kecsegtető tudományos programról számolt be. A levél annyira meggyőző lehetett, hogy a benne foglaltak élőszóban történő kifejtésére is lehetőséget kapott. Vagy inkább felszólíttatott erre. Az emberek egyedisége, megismételhetetlenségük misztériuma, a Corpus = Animus egyenlet enigmája ott van a sejtek legmélyén, oda van kódolva őssejttitokként – magyarázta. Ennek az egyenletnek a rendezése, tudós-matematikus levezetése és megoldása teremtheti meg a feltámasztás biológiai lehetőségét. Beszélt a tudomány legfrissebb sejtéseiről, a test legapróbb részeivel, a molekulákkal foglalkozó kísérletekről és felfedezésekről, és olyasmit állított, hogy hamarosan a halott test szöveteiből is kinyerhető lesz az az örökítőanyag, amellyel az újrateremtés kohója felfűthető. Lelkesen beszélt és meggyőzően, akik jelen voltak, egy átszellemült és szenvedélyes férfira emlékeztek. Olyan tudósra, akinek minden mondatát el lehetett hinni. Valószínűleg az lett a veszte, hogy hittek neki. A hivatalos verzió szerint ugyan egy tuberkulózissal és maláriával fertőzött diák vérét csorgatta könnyelműen saját ereibe, de alighanem inkább Lenin második eljövetelét ítélte még túl korainak a párt.