2011. december 28., szerda

MA MÁR...

Ma már nem foghatsz újba,
árnyát az est kinyújtja,
rajzolja vékonyabbá,
iramló barna hallá,
majd kígyó lesz belőle,
szalag, nap szemfedője,
rés, min átlátsz az éjbe,
letakart tükrök képe,
egyetlen vonal, semmi,
próbálj meg te sem lenni.

2011. december 27., kedd

J.GY. LX

Ott, az idő fennsíkja fölött, hol felleget űznek az ártó
vad szelek és a kopott ég csillagrasztere, mint
nedvesedő vakolat vedlik, pikkelyesen pereg, és
kormos belű heg marad aztán, s csonka kavics csak utána,
bevetetlen szántás, porló barna barázda, 
gazdátlan, árnyak kaszabolta vidék, ájult táj,
megigért geológia, szélmértan, leszakadt menny,
vérömleny, kilyukadt, csorba plafon,
transzcendens éteri rendszer, melyben a helyed örök;
állj ott meg, vándor, mindegy, hogy dac vagy alázat
késztet rá, s várd gyönyörű türelemmel, amíg
általmegy rajtad majd a pohár.

2011. december 26., hétfő

NO NUKE!

Levél U.G.Sato szantól: megnyílt a japán atomerőmű katasztrófa ürügyén általa szervezett „No More Fukushima!” plakátkiállítás, amely vándorkiállítássá változva és atomerőmű ellenes demonstrációkkal kiegészítve végigutazza majd Japánt. Ide kattintva lehet nézegetni a munkákat. Itt pedig a a Fort Collins-i plakátkiállítások összegyűjtött anyagából, legalábbis az utolsó húsz év terméséből lehet szemezgetni. Az idén már a 17. biennálét rendezték meg. Az idei anyagot itt lehet nézegetni.

2011. december 16., péntek

N.Y.C.

Hát ez nem ment könnyen! A munkák nem érkeztek meg, de szerencsére (isteni sugallat?) egy pendrájvon is elhoztam a kiállításra szánt plakátokat, és B. Oszkár jeles betűtervező, aki mellékállásban poszerprinter (isteni gondviselés/2) villámgyorsan (utolsó éjszaka) kinyomtatta őket. A nagy kövek koppanása (R.Gergő, T.Eszter, O.István és talán a jobb sorsra érdemes Balassi Bálint szívéről) egész a Canal streetig  lehallatszott. A megnyitó már rendben ment, jó sok régi és új ismerőssel: Bill, Stephen, Mirko, Gus, Anna és Endre, Jan és Hanna, Vera és Zoli, Andrew és Pali, Marzena és Maciek, Zsuzsa és Laci, Zsófi és Zoli, George, Szilvia, Robi, András, Lilla, Misi, … és biztos kifelejtettem sokmindenkit. Ott volt Juliet a MOMA kurátora is (isteni gondviselés/3), aki egyből …, na de erről majd kedden, amikor bemegyünk hozzá a múzeumba.  Addig inkább írok a galériákról a Chelsea-ben, ahova kétszer is visszamentünk (hátha elcsípjük, milyen irányt vesznek épp a művészeti divatok), Szilvia könyvművészeinek társaságáról (és az otthon épp kihajításra ítélt magasnyomó eszközök itteni becsületéről), a Brooklin-bridge-ről (és a hídra kattintott szerelem-lakatok folyóba vetett kulcsairól), a brain-prize winner professzorról, aki a váratlan helyzetek megoldásának fődíját is megérdemelné (egy nappal a party-invitation előtt törtünk rájuk), a Metropolitainról, ahol a fáraós képet új helyre akasztották (külön bekezdést érdemelt volna a követes könyvben, mint a szemmagasságban lévő enyészpontok szabályának semmibe vétele), Manhattan art deco ékszereiről (amelyeknél viszont már szinte természetes a magasságos madárszemszög), a haarlemi ájtatoskodási kísérletről (ahol didergő fehérként megtapasztalhattuk, milyen is az a fordított színdiszkrimináció), a régi és az új munkákról Gusztáv műtermében (öt emelettel Kossuth apánk napnyugatra néző bronzalakja fölött),  a konzulasszony vacsorájáról (a Budakeszi – Manhattan távolság virtualizálásának jegyében), a Guggenheim Múzeum lógatóművészének tárlatáról (Maurizio Cattelan: a jól installált közhelygyűjtemény is szép pénzt hozhat a konyhára), a Central Park Imagination-körébe rózsaszirmokat szórogató magányos hippiről és a Rockefeller-ház tetejéről vetett délutáni búcsúpillantásról.   

2011. december 13., kedd

ABLAKOK

Az egyik ablakból ezt látni, a másikból meg ezt. Ugye nem semmi. Hej, ha a holnapi kiállítás is ennyire rendben lenne! Egyelőre több gond van, mint amivel kalkulálni lehetett volna. De hát még van egy teljes nap, úgyhogy nem is fecsegek többet... Azért aki erre járna, ugorjon be. Minden további részlet (időpont, helyszín, stb.) az angol blogon: www.utisz.blogspot.com 

2011. december 6., kedd

KATONÁZÁS

Kecskeméten, a Katonában, a névadó születésnapja táján mindig van egy kis ünnepség. Megkoszorúzzák a nevezetes szobrot, Czélkuti Züllich Rudolf alkotását, amely majdnem olyan kacskaringós útvonalat járt be, mint rég elfeledett alkotója. 1857-ben a Nemzeti Színház előtt állították föl, később átvitték a színház udvarára, aztán 81-ben lekerült Kecskemétre, az ottani Műkertben állt, majd színház mellett, végül, erre már én is emlékszem, átcipelték a gimnázium aulájába. (Czélkuti életének főbb állomásai: Gyulafehérvár – Pest – Párizs – Róma – Kairó). Való igaz, a kétméteres bronzalak útvonalát követve arra kell gyanakodnunk, hogy nem mindenhol aratott osztatlan tetszést, (Lyka: az esztétikum mint fuvarozó erő!), de ott a suliban mintha jól ellennének vele. Józsi feje fölött (értsd, egy emelettel följebb) szintén az ő évfordulójához kapcsolódva (meg egy kicsit az enyémhez: két szánni való skorpió!) én is köszöntve lettem. O. Edit tanárnő színjátszó csapata a verseimből szerkesztett műsort, Sz. Katalin tanárnő diákjai pedig a rajzaim parafrázisából rögtönöztek kiállítást. Mit mondjak, jól zavarba jöttem. Úgy is maradtam, zavarban; ezért a pátoszos folytatás.
 Boldog Kor! mellyben az élet
élt, s nem tudta azt, mivé lett,
midőn a sors ítélete
örömöt-élővé tette -
s hogy rajta még fordítson:
szabadon lepkedett széjjel,
napot álmodozott éjjel,
egy arasznyi volt világa,
mégis tündérvárba hága
porban húzott grádicson.

Katona József Gyermekkor című versből való a részlet. Belátom, nem az a fülbemászó forma és egyszerűen megfejthető tartalom, amelyet könnyedén lehet mondogatni a társaságban; és valljuk be, Katonára is inkább a tragikus csúcsoknak és kötelező olvasmányoknak kijáró szent iszonyattal szoktunk felnézni, és Bánk bánján kívül nemigen ismerünk tőle semmit, hiába törik magukat a nagyszerű irodalomtörténészek, köztük a Katonás tanárok. Pedig micsoda dimenzióváltás: oly magától értetődően cikázik oda-vissza a sorok közt, a végtelen két pólusa, ha tetszik, a mikro- és a makrokozmosz között:
egy arasznyi volt világa, / mégis tündérvárba hága / porban húzott grádicson.

Hasonló csodákra csak nagyon tiszta forrásokban láthatunk. Hirtelenjében egy Platonnak tulajdonított kétsoros jut eszembe:
Csillagokat nézel, szép csillagom. Ég ha lehetnék, / két szemedet nézném csillagom ezreivel.

Meg egy mezőségi népdal:
Elment, elment az én párom, / világgá ment egy fűszálon.

Persze engem, foglalkozási ártalom, az is vonz a vershez, illetve az ilyen fajta léptékváltásokhoz, hogy látható képekre is lefordíthatók, ha tetszik, akár le is rajzolhatók. Grafikákon és rajzfilmekben gyakran kísérleteztem hasonlóval, az ellentétpárok, a nagyon nagy és a nagyon kicsi egyszerre történő ábrázolásával, és olykor az irodalom felől érkező inspirációkra is figyelek. Aztán az a porba rajzolt grádics nekem mást is jelent. Nem is kell nagyon erősen behunynom a szemem, hogy lássam gyerekkori önmagam, ahogy leguggolva egy vesszővel rajzolok valamit. Vajon ugyanabba a porba? Úgy képzelem: igen. Hiába tudom, mert mindenféle iskolák jól kiokosítottak felőle, hogy ugyanabba a folyóba, nyilván ugyanabba a futóhomokba sem lehet kétszer belelépni … én azért mégis csak arra a homokra, ugyanarra a porra rajzolgatok, grádicsokat – lépcsőket –, fölfelé … meg lefelé menőket is.

2011. december 2., péntek

RAJZOK ÉS VERSEK

Kertek, versek, labirintusok címmel a Gödöllői Városi Könyvtárban ma este 6-kor kiállítás nyílik és költői est veszi kezdetét. A résztvevők: Gyulai Líviusz, Katona Szabó Erzsébet és Orosz István. Bevezetőt Kiss Anna költő mond.

...
Hogy én, te meg ő
egyszerre mi leszünk,
aztán, ha nem vigyázok, ők;
jól elbánnak majd mivelünk,
akiket úgy hívunk, azok,
vagy egyszerűbben: az idők.

2011. november 27., vasárnap

TRAGÉDIÁS VÍKEND

Az ember tragédiájának két feldolgozásával ismerkedtem a hétvégén, bár valamennyire már ismerős lehettem mindkettővel. Jankovics Marci animációs filmjében sok évvel ezelőtt még dolgoztam is (a párizsi és a prágai szín háttereit rajzoltam valamikor a 80-as évek végén), azt meg nehéz lett volna megúszni Szemadám Gyurival olykor együtt sörözve, hogy ne kerüljön elő a 30 éve kigondolt és azóta folyamatosan építgetett elmélet, amely a Madách-művet a tarot kártyában megjelenő kultikus-misztikus jelképekkel párhuzamba állítva értelmezi. A film bemutatója ma este volt az Urániában, a könyvvel pedig (a címe: Vándorok könyve) tegnapelőtt, a Forrásban nyílt kiállításomon ajándékozott meg Gyuri. (A kiállítást egyébként, hogy bezáruljon a kör, Jankovics nyitotta meg.) Nem könnyű film és persze nem egyszerű olvasmány. Nem árt, ha a néző, illetve az olvasó elfelejti a szokásos filmnézési, könyvolvasási szokásait, mert mindkét mű folyamatos odafigyelést, sőt urambocsá, kemény munkát igényel a részükről. A film (majd’ három óra!) esetén szükséges a nagyobb koncentráció, mert a könyv ugyebár részletekben is olvasható, sőt talán nem is kötelező a szerző által felállított sorrendben forgatni a lapokat, a film viszont mégiscsak egy nagy, összefüggő folyamat. Egyetlen korpusz. Persze, ahogy leírom, máris újragondolom: vajon azzal a gigantikus tömbbel, ami Jankovics filmje, tényleg úgy kell-e megbirkóznunk, ahogy a díszbemutatón tettük? Amikor a rendező (estünkben egyáltalán nem mellékes, hogy egyszemélyben kultúrtörténész is) hozzáfogott a Tragédia filmre viteléhez, (az is legalább huszonöt éve éve lehetett) még valóban a 35 milliméteres film volt a legfontosabb médium. Azóta jócskán átalakultak a mozizási szokások, zömmel dévédézünk, vagyis ugyanúgy visszalapozhatunk, előreugorhatunk és átismételhetünk részleteket Jankovics filmjében, ahogy azt Szemadám könyvében tesszük. Amikor animálni kezdte a Tragédiát, talán már megsejtette Marcell ezt a fordulatot, aztán az idő haladtával már egyre merészebben épített is a megújuló filmnézési habitusra. Oly sok gondolati réteget, kulturális, történelmi, politikai és személyes információt rejtett el a történetben, hogy képtelenség lenne mindent egyszerre fölfogni. Természetesen ott vannak Jankovics filmjében a jóbarát Szemadám tarot-vándorlásainak eredményei is. Megkockáztatom, az egyik nélkül nem is teljesen fogható föl a másik. A könyv segíti a filmet és a film segíti a könyvet. 

2011. november 25., péntek

DESZKAMETRIÁK



„Sarokház az Andrássy út és a Népköztársaság útja kereszteződésében”. A közelmúlt magyar történelmének ismerői a cím, illetve a címben rejlő verbális paradoxon alapján pontosan meg tudják határozni, mikor készülhetett a rézkarc. Nehezebb eldönteni, hogy egy sarokházat, vagy egy belső udvart ábrázol-e a kép, konvex, vagy konkáv formát jelölnek-e ki a vonalak. Nézőpont és látószög kérdése mondhatnánk, a tudós pszichológusokra bízván az ítéletét: szabadságra, vagy rabságra születtünk-e inkább.
Az Oktogonnál lévő Forrás Galéria elhelyezkedése indokolja, hogy Orosz István új kiállításának központi darabjául épp ezt a régi munkát, a Sarokházat választotta. A tárlat többi alkotásán is különös építészeti konstrukciók jelennek meg, olyanok, amelyek csak egy másik geometria szabályai szerint működő, vagy más perspektívából szemlélt világban lehetségesek, a hagyományos környezetben, a való világban azonban elképzelhetetlenek. Orosz számára az építészet metafora; lehetetlen terei kilépést, menekülést sugallnak, ahogyan rézkarcainak “korszerűtlensége” is egyfajta, az időben történő emigrációt sejtet. „Szemünkkel ugyan érzékeljük ezt a világot, agyunkkal felfogjuk, de az idegpályák beleszédülnek.” (Roberta Lord)
A kiállítás mottója a nemrég eltávozott építész emlékét idézi meg: „in memoriam M.I.”
Megnyitó ma este 7-kor.

2011. november 21., hétfő

KI FESTETTE?

Ott volt-e a koponya már az eredeti képen is? Egyáltalán: Holbein festette-e az anamorfózist, vagy valaki más? Honnan kell nézni, hogy kijöjjön a halálfej? Ki a két férfi a képen? Mi közük van Antalhoz és Vincéhez? Miért kellett félbevágni a képet? Hogy jön ide Leonardo? És a Divina Commedia? Mi az a vándorló idő? Hogy kerül egy önarckép a hamisítványra? Mi van a polisy kastély pincéjében? És mi a köze mindennek a 24. szonetthez? Ilyesmikről lesz szó szerdán este a Műcsarnokban a Typotex-Vince Egyetem keretében rendezett előadáson.  A cím: Képfilozófiák, az ürügy: A követ és a fáraó. Minden további részlet itt és itt.

2011. november 16., szerda

THE STORM OF THE CENTURY

Ha megkérik az embert, idézze föl egyetlen találkozását Kálmán Tiborral, mi sem egyszerűbb, előkapja a naplóját és felolvassa a vonatkozó passzust. A naplók persze akkor hitelesek, ha az eseményeket lehetőleg rövid időn belül dokumentálják, de minthogy semmi szabály nincs arra nézvést, mennyi lehet ez a rövid idő, és mint tudjuk, az idő amúgy is  meglehetősen relatív fogalom, én ezt a naplót csak néhány napja írtam meg. Elképzelhető, hogy írogattam naplószerű feljegyzéseket akkoriban is, de hát hol vannak azok már!? A lakásunk egy vesztőhely. A kérés most jött, így a Tiborral való meeting és lejegyzése között majdnem húsz év telt el, vagyis minden igyekezetem dacára, hogy zsurnálosan stílszerű legyek: „I take no responsibility for the data.”
Szóval, ha megtaláltam volna a naplóm, amelyet egyáltalán nem biztos, hogy megírtam, akkor most pontosan tudnám mikor találkoztunk, de azért nagyjából így is kikövetkeztethető, sőt így talán még érdekesebb is. Bérelj egy autót, ajánlotta Szabó Guszti, akinél New Yorkban megszálltam, csak úgy lehet átélni, mi is az a „freedom of America”. Graphic Design in the New World Order címmel a huntingtoni Marshall University egy konferenciát és hozzá kapcsolódva egy kiállítást rendezett. Megvan Robert Rowe meghívó levele: 1993. március 3-tól 6-ig tartott az esemény. Huntington West Virginiában van, az autózás két nap, vissza a washingtoni kitérővel négy, vagyis március 10 körül voltam újra New Yorkban. Innen számítva kell keresni a naplóban a találkozás dátumát. Az jut eszembe először Kálmán Tiborról, hogy beledőlünk a szélbe. Szemből fúj, és csak kiabálva tudunk beszélgetni. A Hudson és a tengeröböl közti huzat iszonyú tud lenni a manhattani keresztutcákban. Hideg van nagyon, de nincs hó. Ez azért lényeges, mert abban az évben március tizenötödike munkaszüneti nap lett a keleti parton: bemondta a rádió ne menjen senki dolgozni, mert a hatalmas havazás miatt összeomlott a közlekedés. Azt nem lehet elfelejteni, ha március 15 egyszer csak ünnep lesz odaát. Hopp: be is googlizom a keresőbe: 15th of March 1993. a Wikipédia szerint the Storm of the Century”. Vagyis ha még nincs hó, akkor március 10 és 14 közt vagyunk. Tovább pontosítható azonban a dátum, mert munkanapról van szó, tehát 11 csütörtök és 12 péntek jöhet csak számításba.  A meteorológiai annalesek szerint 12-én kezdődött az ítéletidő, tehát megvan a pontos nap. Jó lenne, ha arra is emlékeznél kedves naplóm, honnan és hová sodródunk ezzel a jelképesnek is kinevezhető szélviharral. A hová a biztosabb, Tibor stúdiója, a legendássá vált M&Co felé tartunk, és valószínűleg a Print folyóirat szerkesztőségéből, vagy az Art Directors Club irodájából indultunk. Ezek egyikében beszélhettünk meg randevút, mert Tibor, magától értetődő természetességgel ajánlotta föl, hogy eljön értem egy olyan helyre, amelyet már ismerek New Yorkban. Három éve már jártam mindkettőben, tulajdonképpen már akkor összefuthattunk volna, talán történt is egy futó találka, csak akkor még nem voltunk elég érdekesek egymásnak. (Szerkesztői megjegyzés: csöngeni kezd az előadó mobilja, pontosabban ugatni, mert a csöngést kutyaugatás helyettesíti. Gyorsan kinyomja.)   Na, ennek a mondatnak fuss csak neki mégegyszer kedves naplóm. Mi az, hogy nem volt érdekes Tibor Kálmán? Éppen akkor volt, 1990 januárjában a lehető legérdekesebb, és az érdekes szó itt ócska eufémia, mert bizony valami vadabb kifejezés illene ide, valami olyan, amivel a még nyomdaszagú Print folyóirat volt tele. Miért csak hazafelé a repülőn kezdtem olvasni az ötvenedik évfolyam ünnepinek szánt első számát!? Na persze, szép kis ünnep: „El kell felejteni mindent, amit a dizájn iskolákban tanultunk! Lehúzhatjuk a vécén a drága kurzusok furmányos kifejezéseit arról, hogyan kell az üzenetet a megrendelőhöz eljutni. A vállalati retorikával szemben a zsigereinkre kell hagyatkoznunk. Amit csinálunk, az legyen bátor és legyen rossz. Ha rossz, akkor lehetünk csak az üzleti világ esztétikai lelkiismerete. Felejtsük el a finomkodást. Állítsuk meg a futószalagon érkező szarkupacokat. Azért vagyunk, hogy rájöjjenek, a design veszélyes és kiszámíthatatlan. Azért vagyunk, hogy  a kommersz világát művészettel töltsük meg. Azért vagyunk itt, hogy rosszak legyünk!”
De hol is tartottunk, kedves naplóm, ott, hogy már 1993-van és az ADC-ben, vagy a Printben találkozzunk? Talán érthető, hogy inkább a Printet választom és legyen az egyik ottani szerkesztő Carol Stevens, akiről azt hiszem, hogy összeismertetett minket. Kedvesen, kicsit anyáskodva viselte gondomat, mindig, amikor New Yorkban jártam, sőt, cikket is írt munkáimról a Printben. A következő év elején fog megjelenni, vagyis 93-as New Yorki tartózkodásom alatt többször is randevúztunk. Nagyon is illett hozzá, hogy két magyar találkozását megszervezze, már csak azért is, mert férje, Andrew Kner szintén magyar származású volt. (Illik elmondani itt a MOME-n, hogy a tervezőgrafika szak megalapítója és első tanszékvezetője Haiman György közeli rokonáról van szó; Haimant külföldön inkább Haiman-Kner Györgyként ismerték, a Kner család szerepéről a magyar könyvművészetben pedig egy külön előadást kellene tartani.) Carol bizonyára Tibornak is mondott néhány szót rólam, és persze róla is nekem, hogy képben lehessek. Valamennyire azért képben voltam, és ebben újra szerepe van a MOME-nak, pontosabban az Iparművészeti Főiskolának, itteni diákként egy pályázatot megnyerve a Print borítójára került egy munkám. Ennek a bizonyos diákpályázatnak a hivatalos mellékdíja az volt, hogy három évig ingyen kaptam a lapot, a nemhivatalos pedig az, hogy Carol jóindulata folytán ez a három év két-háromszorosára is kitolódott. Szóval járt nekem a lap, és benne olykor Tibor munkái is jöttek. A Print és Tibor stúdiója közel volt egymáshoz, a Print az East 29. utcában, (egyébként az ADC is), a stúdió meg a West 17-ben, az 50-es számú ház. Az alsó Midtownból a Flatiron districtbe megyünk. Twelve blocks. Ha nincs az évszázad vihara, kedvenc épületemre a Vasalóházra is fölbámulnék és bizonyára emlegetném is a naplómban. Kellemes rövid séta lenne az egész, így sem volt persze aggasztó, mert félúton betértünk egy vendéglőbe. Szívesen írnám, hogy a Kálmán Tibor által híressé tett Florentinában löncsöztünk, és melegedtünk föl, de sajnos egyáltalán nem emlékszem a hely nevére, és őszintén szólva arra sem, hogy ettünk-e rántott hagymakarikákat.  A stúdióra viszont annál inkább emlékszem. Meglehetősen nagy helyiség volt, a századelő öntöttvas vázas épületeinek jellegzetes, oszlopokkal megosztott, a szerkezetet láttató, nagy belmagasságú, kissé sötét terme. Három-négy, talán több grafikus üldögélt az asztaloknál, és ami nekem akkor nagyon szokatlan volt, kompjuterek képernyői világítottak előttük. Amennyire emlékszem, a Tiborral való beszélgetés tetemes része éppen a számítógépről szólt. Ma már ismeretlen fogalom a Cocom-lista, pedig a kommunizmus elleni amerikai hadviselés része volt, egy csúcstechnológiai termékeket tartalmazó feketelista, élén a kompjuterekkel, amelyektől megpróbálták elzárni a keleti blokk országait. Többek közt minket. Akkoriban Magyarországon még átlók rajzolásával méreteztük a képeket, és jó, ha már zsebszámológépen kalkuláltuk a szövegterjedelmet. Ott az M&Co stúdió Mackintoshain percek alatt lettek készen az oldalak, változtak meg az oldalpárok, és pillanatok alatt talán már a szintén csodának számító e-mail segítségével röppentek tovább a távoli szerkesztőségekbe és nyomdákba. Úgy képzelem, legalábbis akkori computeres ismereteimre visszagondolva, hogy nagyon naiv kérdéseket tehettem föl Tibornak, de ő készséggel és szívesen válaszolt. Figyeld meg mondta, néhány év és a kompjuterek segítségével átrendeződik minden. Otthon nálatok is. Persze a technika mellett szó esett arról is miket csinálnak, fotókat mutatott, magazin oldalakat nyitott ki, olykor a képernyőn, olykor meg valódiakat a polcokról leemelve. Közben arról beszélt, hogy az amerikai grafika átlagos színvonala mennyire konzervatív, az az európaihoz képest is, az ósdi szabályok negligálására, az előítéletek felülvizsgálatára van szükség.  (Szerkesztői megjegyzés: Újra csöng, illetve ugat a telefon az előadó zsebében. Ismét kinyomja.) … Azért ne csinálj úgy, kedves naplóm,  mintha egy csapásra eszedbe jutna minden, lehet, hogy ezek a frázisok abból a repülőgépen lapozgatott jubileumi Printből potyognak elő, szerkesztett mondatai a San Antonióban rendezett AIGA konferenciának, amelyek alapján az Esquire magazin „a dizájn rosszfiúja” címet adományozta Tibornak. A konferencián egyébként, amikor Tibor elnökölt, hangos kutyaugatással jelezte, ha az előadót unalmasnak találta, vagy ha az illető túllépte a számára kijelölt időt. 
Természetesen magyarul beszélgettünk, akcentusa nem volt, ráadásul nagyon élvezte, hogy magyarul beszélhet. Steven Heller írja róla, hogy bevándorlóként amerikaibb lett a bennszülötteknél, de ezzel párhuzamosan a magyar érdeklődését nem vesztette el.  Az akkoriban megismert New Yorki magyar tervezők közt az ő magyarja volt a legjobb, Andy Kner többé-kevésbé mindent megértett magyarul, de beszélni csak angolul volt hajlandó, Milton Glaser pedig csak távoli, rég elfelejtett emlékként idézte fel a magyar ősök egy-egy szavát. Tibor a magyar csevegésnél azt talán még jobban élvezte, hogy a munkatársak elképedve hallgatják. Sokuknak talán fogalma sem volt Tibor származásáról és meglepte őket az idegen szóáradat. Talán csak az új osztrák fiú, Stefan Sagmeister jött rá, miféle nyelven karattyolunk. Persze azonnal jöttek a tréfák, miről lehet szó, most adja el a céget a főnök egy keleti befektetőnek, és a dizájnerek eztán csak gulyáslevest fognak itt főzni. Jókedvű, friss közösség volt, Tibor is csak 44, én 42, a többiek jóval fiatalabbak. Családias légkör - jut eszembe a stúdió első karácsonyi üdvözlőkártyája 1981-ből, amelyen tényleg családként állt be a fa alá az M&Co Family. A Kurt Andersen-féle interjúban a stúdiójában 3-4 évig dolgozó dizájnerekről úgy beszél, mint saját gyerekeiről, az igazi gyermekeihez pedig a megfeszített munka közben is mindig hazaugrott egy lefekvés előtti búcsúpuszira.  A megátalkodott és erőszakos fickó képzetét keltő jelzők - „bad boy of graphic design”, a „provokatőr”, az „elvetemült felforgató”, a „gerilla dizájner” – inkább a munkáira voltak érvényesek, egy nyitott, barátságos, kedves fiú jelenik meg az emlékezetemben. Semmi extravagancia. De tényleg. Az American Institute of Graphic Arts (AIGA) újságjában volt egy állandó rovat: Ask Tibor címmel. Valaki megkérdezte, hogyan öltözzék egy dizájner? Gondolkozzon úgy, mint egy művész, de öltözzön csak úgy, mint egy biztosítási ügynök, válaszolta. A Tiborra aggatott jelzők alapján azt kellene hinni, hogy a fősodor ellenében, vagy inkább, hogy a helyzethez illő jelzőt találjak, az orkán erejű széllel szemben küszködő, meg nem értett művészről volt szó. Éppen a fordítottja az igaz: mértékadó szakmai körökben korán felismerték Tibor tehetségét és ő is tisztában volt azzal, hogy elismertségét kihasználhatja, sőt morális kötelessége kihasználnia ezt. Olyan helyzetbe került, hogy rá tudott venni egy nagy és gazdag világcéget, egy divatóriást, hogy az önreprezántációra költendő milliókat inkább szociális, társadalmi és politikai célok szolgálatába állítsa, ráadásul el tudta hitetni vele, ami azért nem semmi, hogy ezzel ő is jól jár. Kolosszális lehetőség, ami korábban egyetlen dizájnernek sem adatott meg, és persze hatalmas kihívás is. Nem csak az őrölhette az egészségét, hogy óriási pénzek fölött diszponált (évi 3 millió dolláros büdzsével ment a Colors), hanem az is, hogy átérezte a felelősséget, hogy lehetősége van, jobbá tenni a világot. Ráadásul abban a pillanatban, amikor a világra nagyon is ráfért volna ez a megjavítás. (Szerkesztői megjegyzés: újra ugatni kezd a mobil az előadó zsebében. Felveszi, beleszól: Jó, igen, értem.) 
Art as Activist. Az előző évben, 1992-ben  nyílt kiállítás ezzel a címmel a washingtoni Smithonian rendezésében, amely aztán vándorkiállítássá változva végigjárta az államokat. A katalógusához én írtam az egyik előszót. A szöveg konklúziója az volt, hogy a plakátkorszak végén vagyunk, az európai forradalmakat fölvezető és kísérő  plakátcsata a műfaj utolsó nagy föllángolása volt. Akkoriban így is gondoltam. A Tibor-féle merőben új megközelítés persze átrendezett bennem is valamit. A stúdióban elém teregetett nyomatokat természetesen nekem ajándékozta. Legendás ajándékosztó volt. Ezek alapján, ha nem emlékeznék, akkor is jól rekonstruálható lenne, miről volt szó. Egy párnahuzatnyi oldalon moszkvai punkok másznak a Lenin szoborra. „The Party is Over!” mondja a felirat a Colors magazin második számában. Hivatalos magyar fordításban annyit tesz: Tovarisi konyec!  Akaratomon kívül egy kicsit szovjet szakértővé változtam akkoriban, a plakátomat lehozta a Time magazin, és ha már ott voltam, rögtön megbíztak, hogy a New York Times Op-Ed oldalán jövő cikkhez – Jeltsin’s Revolution – én rajzoljam az illusztrációt. Előkotrom a lapot, a dátum: 1993. március 28, vasárnap. A papírt, a tollat és a tustintát Gusztáv adta, de naná, hogy Tibor protezsált be. Nyilván szóbahozta a huntingtoni konferenciát is, a New World Orderről szóló tanácskozást, én meg szívesen emlegettem a frissen megismert plakáttervezőket. Leginkább az orosz Jurij Boxert dicsérhettem, akivel nagyon összebarátkoztunk. Akkor még valamennyire talán tudtam is oroszul. Tibor mellett ő az, Jurij, akire a legszívesebben emlékszem azokból a napokból. Csak három évvel élte túl Tibort, még ötven sem volt, amikor meghalt. A langaléta láncdohányos plakátja máig kísért. Fölnagyított fotó: Sztálin virágok közt a ravatalon, Egyetlen apró részlet változik csak, de a borzongás végigfut a bőrön. A halott fölnyitja a szemét.  Tibornak való ötlet. Meg volt a téma: véget ért-e tényleg az elvtársak kora? Szóba kerültek az otthoni dolgok, főleg ezeket firtatta, hogy volt, mik változnak, hogy látom a jövőt Magyarországon? Tényleg megbukott-e a kommunizmus? Mi lesz vajon helyette? Hazamennek-e végleg a tankok? Megjöttek-e már helyettük a bankok? Akkor, ott Amerikában ez a kérdés minden beszélgetésen fölmerült. Volt, aki rögtön ezzel kezdte, volt, aki kíméletesebben, csak ha már belemelegedtünk a beszédbe, akkor hozakodott elő vele. Otthon,  56 rehabilitálása és Kádár halála után, nekem legalábbis biztosnak tűnt a fordulat, és a fejüket hitetlenkedve csóváló New Yorkiak sem nagyon bizonytalanítottak el.  Pedig egy csöpp személyes tétje is volt a történetnek. Tibor ugyanis fölvetette, ha visszájára fordulnának a dolgok Magyarországon, kerüljek elő újra, úgy néz ki, szüksége lesz hamarosan munkatársakra. Lehet, hogy az épp a Benetton Colorsra, illetve cége római költözésére célzott? Nem sokkal a találkozásunk után hagyta ott Amerikát. Naná, hogy jólesett az ajánlat, de eszem ágában sem volt komolyan venni. Nem csak azért, mert nem akartam „rossz” lenni. Valami megmagyarázhatatlan okból nagyon hittem az itthoni kibontakozásban. Abban, hogy tényleg megváltoznak az idők. Aztán, amikor már ráuntam, hogy másoknak is meg magamnak is rögeszmésen bizonygassam ezt az idő dolgot, a rajzasztalom fölé megcsináltam saját használatra Kálmán Tibor híres óralapját az összekevert számokkal.  (Szerkesztői megjegyzés: újabb mobiltelefonos kutyaugatás. Az előadó beleszól: - igen, kicsoda? ... rendben, ... két perc?)
Volt már szó a naplóban Tibor legendás ajándékosztási szenvedélyéről. Ráadásként a kezembe nyomott néhány folyóiratot, Colorsokat és az Interview pár számát, amelyeket később Gusztávnál hagytam, aztán egy frissen nyomtatott trikót (szerkesztői megjegyzés: az előadó lassan vetkőzni kezd: sál, zakó, ing; alatta láthatóvá lesz az emlegetett t-shirt, amelynek a sok mosásban már rég elveszett a színe), és látván, hogy leginkább azért a rajzolt dolgok iránt érdeklődöm, egy halom illusztrált könyvet. Maria Kálmán olvastam a címlapon, ő is magyar? Maira javított ki. Csak hasonlít a Máriára. Ő a feleségem. És az M&Co stúdió nevében ő az M.
Azt szokták mondani, minden sikeres férfi mögött áll egy asszony, ebben az esetben azonban ne gondoljanak másodszereplőre. Éppen az Art Directors Club honlapján közölt írásában Steven Heller csavart egyet a közmondáson:  "The Man behind the M" címmel írt megemlékezést Kálmán Tiborról és az M Companyról.  Hamarosan ő maga, M, azaz Maira fogja fölidézni férje emlékét. Fogadják szeretettel!
(Elhangzott a MOME auditóriumában a Kálmán Tibor emlékére rendezett szimpóziumon, november 16-án délután. A fotókért köszönet Nádai Ferinek!) 

2011. november 9., szerda

NOVEMBERI PROGRAMOK

Bocs, hogy elfelejtettem írni a KEDD Filmstúdió filmklubjáról, amely keddenként a KINO moziban szokott lenni,  és a tegnapi kedden hármasban (Anna Ida, Haris Laci és én) beszélgettünk aktuális és avitt animációs problémákról.  Azzal igyekszem jóvátenni a dolgot, hogy jóelőre jelzem, mi várható és hova invitálom  szeretettel az Utisz webnapló olvasóit.  A Győri Könyvszalon programjában 11-én, pénteken 2-kor, az ottani Nemzeti Színház épületében a Követ és a Fáraó című könyvet mutatjuk be Votisky Zsuzsával. 16-án, szerdán 3 körül a MOME dísztermében Kálmán Tiborra emlékező szimpózium kezdődik, amelyen én is megpróbálom felidézni személyes emlékeimet Tiborról. Ugyanezen a napon Rabindranath Tagore születésének 150. évfordulója alkalmából a budapesti Indiai Nagykövetség galériájában magyar művészek közös kiállítással tisztelegnek a költő emléke előtt. 18-án, pénteken, Szegeden, Kass Janó Galériájában Keresztes Dórával nyílik közös kiállításunk, amely kiállítás főleg a rajzfilmjeinkről fog szólni.  Egy kicsit távolabbi ügy, de hátha elfelejtem, 23-án este 6-tól a Műcsarnokban szintén a Követes könyv kapcsán tartok egy előadást, és 25-én, pénteken este 7-kor (!) a Forrás Galériában, ami Budapesten, az Oktogonnál van, önálló kiállításom nyílik. A megnyitón Jankovics Marci szónokol majd.

2011. november 7., hétfő

ITT ÉS MOST

Éjjel a Selyemút nyomvonalán, csak épp ezer méterrel fölötte, mi mást tehet az utas: számtanpéldákat fejteget. (Odakintről, ellenőrzésképpen, be-benéz a holdvilág.) Emlékszel kicsikém, azokra, a feladványokra, amelyekben ennyi meg ennyi idős az apa meg a gyereke, és meg kell mondani mennyi idő múlva lesz éppen négyszer, háromszor, kétszer annyi idős, illetve lesz a kora fele, harmada, negyede a másikénak, függően attól, hogy kinek a szemszögéből okoskodunk. Gyöngyszemei voltak a számtanórák szépséges haszontalanságainak. Nagyapám, aki 1891 októberében született, a skorpióságot (talán kissé meggondolatlanul) ő hagyományozta rám, éppen 120 éves lenne. Én meg pont most töltöttem be a hatvanat. Csak itt a Kína felé szálló repülő fedélzetén stimmel a dolog, sic et nunc lép érvénybe a különös szimmetria és mire landolunk, már érvényét is veszti. Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és egészen a végtelenségig fog kisebbedni a korkülönbségünket jelző arányszám. A matematikusok szerint a világ végezetéig elkonvergálgathatunk, mégsem találunk egymásra, de ki a csuda hiszi ezt el nekik?  Valaha akkora volt a távolság, hogy csak na, amikor nagypapa (történetesen éppen Orosz Istvánnak hívták) jobblétre szenderült, én például mínusz három éves voltam, vagyis még egy viszonylag egyszerű számtanpéldában sem álltam volna meg a helyemet. És most tessék itt utazom a Selyemúton, nagypapa meg a hold másik oldalán mosolyog a bajusza alatt (naná, hogy ő is bajszos volt) és bizonyára ellenőrzi a számításaimat, mert mellesleg kiváló matekos volt, (legalábbis a latinhoz képest, abból ugyanis úgy meghúzták az érettségin, hogy csak na, de ilyen ünnepi pillanatban a kínos dolgokra boruljon inkább fátyol (jóféle kínai selyemből) az utasra és a holdvilágra pedig álom. Legalábbis egyelőre.
Ilyen hosszú álomra persze aligha számíthattál kedves naplóm: ne hidd, hogy szándékosan hanyagoltalak el, próbálkoztam én a kínai híradással többször is, de mint tudható (most már számomra is), nem mindenütt van egyforma szerencséje annak, aki a világhálóval halászgat. Így aztán most egyszerre kell, hogy reád zúduljon mindaz, ami az elmúlt két hétben megesett. Az én helyzetem annyival egyszerűbb, hogy a történteket időről-időre bepötyöghetem a gépbe, aztán, hogy végül kialakul-e belőle valami, vagy sem, az majd elválik. Szóval édes néném, itt ülök a híres Nyugati tó partján, mint a legkeletibb végekre kihelyezett Mikes Kelemen és naplót fogalmazgatok. Mikesnél szeretetre méltóbb írót persze nehéz elképzelni, tehát az összehasonlítás máris visszavonva, elvégre mi szeretnivaló lehet valakin, aki képes volt tízezer kilométert röpülni csak azért, hogy beleokoskodjon a hangcsoui plakátversenybe, hivatalosabban szólva a 2011-es Kínai Nemzetközi Plakátbiennálé anyagát zsűrizze. Aki 1535 munkából 11 díjazottat kiválaszt, az erősen kockáztatja, hogy 1524-en nem zárják a szívükbe, és ezen nincs is semmi csodálkoznivaló. Na persze nem egyedül kell elvinni a balhét, már az amszterdami gépen összefutottam a régről ismerős Stephan Bundival és az újonnan megismert Ronald Curchoddal. Ha az óramű megbízhatóságú svájci és a lezserül nemtörődöm francia mintaképét fel kellene mutatni, náluk jobb példát keresve sem lehetne találni. Előkerül még egy szomorú kis japán meg egy nagy vidám tajvani, és egyetlen éjszaka alatt megvívjuk az ilyenkor szokásos összes csatát, megkötjük mindegyik szokásos kompromisszumot és kiosztjuk a többé-kevésbé mindenki által elfogadhatónak ítélt díjakat. Az eredmény nyilván már valahol, azon a Kínából csak cenzúráltan nézegethető világhálón olvasgatható.
Másnap, ne kérdezd, melyiken, mert az időeltolódás, a jetleg és a zsüri miatt kimaradó éjszakák miatt már megfejthetetlen, hányadikát is kellene írni, hosszú szónoklatoktól, viharos tapsoktól és ünnepi mosolygásoktól kísérve megnyílik a biennálé, és mellette a zsűritagok plakátjaiból rendezett külön kiállítás.  Amikor a hivatalos események szünetében mégis némi pauza találtatik, hosszadalmas és ugyancsak hivatalosnak tetsző étkezések kerülnek a programba. A föltálalt különlegességek közt a kígyót s békát csupán azért említem mert zoológiai tanulmányaim elégtelennek bizonyultak a többi étek identifikálására. (Na jó, a kabócát és a pókot is felismertem még, de ők egyelőre a tányéron maradtak.) Az étel-arzenál egyébként nem különösebben változik annak függvényében, hogy reggeliként, ebédként, vagy vacsoraként tálalják föl azokat, és a fogadásokat rendező rektorok, elnökök és párttitkárok is egyforma közönnyel szívják a cigarettájukat, miközben másik kezükkel levest kanalaznak, vagy rizst pálcikáznak. Egyik este (talán szombat volt) a fórumnak nevezett eseményen mindnyájunknak egy előadást kellett tartanunk. A téma az alkotó saját munkássága, de persze ilyenkor illik kitérni a környezetre is, ahonnan az illető érkezett. Azzal már tisztában voltam, hogy szinte senki sem hallott még Hungary nevű országról, és amikor előző nap leültünk az angol tolmáccsal (Ben) átbeszélni az előadás tervét, kiderült, hogy számára is teljesen ismeretlenek a magyarok. Na, el is húzódott rendesen a lecture, amiben persze része volt (a közbetapsolásról most ne fecsegjünk) annak a fordítási furcsaságnak, amin oly sokszor tréfálkozik a nyugati világ. (Tíz perces heves szónoklat után rémülten kérdezi az idegen: mit beszélt a kínai? Az mondta, hogy „jó”, válaszolja fapofával a tolmács.)
Na, szóval ez itten Hangzhou, magyarosabban Hangcsou, az egykori főváros a Jangcse deltájában (900 és 1100 körül kétszer is volt Kína központja, de már 7000 évvel ezelőtt is éltek itt rizsevők). Kábé annyian lakják, mint Magyarországot összesen. Marco Polo szerint a világ legelegánsabb városa; szó, ami szó, ha épp kedvem szottyanna válogatni a legújabb Rolls-Royce-ok közt, nem kellene 200 méternél többet gyalogolnom értük. De persze nem miattuk jöttem, kanyarodjunk tehát vissza a munkához, ami esetünkben ugyebár a plakátgrafikát jelenti.
A zsűri tagjainak plakáttervező workshopot is kell vezetniük a helyi egyetemen. Hic et nunc – magyarázgatom, ha már a repülőn eszembe jutott: itt és most. A plakát a leginkább helyhez és időhöz kötött művészeti ág, legalábbis annak tartják, nosza vitassuk meg, hagyjuk helyben, vagy berzenkedjünk ellene. Az igazsághoz tartozik, hogy sok évvel ezelőtt egy mexikói egyetemen már kiadtam ugyanezt a témát az ottani grafikus hallgatóknak: „Here and Now”. Ma is beleborzongok, amikor eszembe jut az egyik lány munkája. Napokig semmit sem csinált, hiábavaló volt minden igyekezetem, nagy szomorú szemekkel bámult maga elé. Reménytelen esetnek hittem, aztán az utolsó nap odament a fénymásoló géphez, rátenyerelt az üvegre, majd a felnagyított kéz életvonalának egy pontja mellé apró piros betűkkel odaírta: „Aquí y Ahora”. Később tudtam csak meg a társaitól, hogy rákos beteg. Ilyen tökéletes mű a kínai egyetemen ugyan nem született, (igaz olyan diák sem volt, aki csak bámult volna maga elé, mert mindegyik maga a megtestesült szorgalom) készült viszont sok jó munka, amelyekből rögtönzött kiállítást rendeztünk egymás épülésére, és készült sok fotó (a munkáról, a kiállításról és csak úgy) mert fényképezőgépkattogtatásban bárkit, tán még a japcsikat is képesek lepipálni. Persze én is kattintgattam. Amíg nem jut eszembe más, ideteszek néhányat.

2011. október 24., hétfő

VÉGJÁTÉK (3)

A híradók szerint az ország egész területén megszűntek a harcok és a városban az élet kezdett visszatérni a normális kerékvágásba. A győztes törzsek, ahogy az már a forradalmak után lenni szokott, egymás ellen fordultak, és egyre kevesebb szó esett az ezredesről. Lábra kaptak ugyan legendák, amelyek szerint a palotában talált holttest nem is az övé volt, de ezek természetesen nem kerültek nyilvánosságra. Felbukkantak olykor olyan férfiak, akikről azt gondolták, hogy azonosak az elmaszkírozott, vagy átoperált ezredessel, volt, aki magáról állította ezt, és kalandos történetet eszelt ki a megmeneküléséről, de ilyesmivel egy tévé csatorna sem foglalkozott, így az ezredes nem is szerzett róla tudomást. Azt sem tudta, hogy feltételezett búvóhelye, egy használaton kívüli szennyvízcsatorna betonalagútja, illetve feltételezett sírhelye titkos zarándokhely lett, bár állítólag több titkosrendőr vett részt az ottani gyűléseken, mint valódi szimpatizáns. A helyi televíziókban nem bízott, a külföldi műsorok pedig egyre kevesebbet foglalkoztak az országgal, ezért az ezredes egyre ritkábban tévézett. Édességeken és első osztályú italokon élt, sportos alakja gömbölyödni kezdett, és már csak harmadnaponként borotválkozott.  
A palota számítógépes rendszere ép maradt, és az ezredest is meglepte, milyen könnyen újraindult. E-maileket természetesen nem küldött, sőt óvatosságból olyan internetes fórumokat, vagy ismerős web szájtokat sem látogatott meg, ahol  az inkognitója veszélybe kerülhetett volna. Utoljára a testőreivel sakkozott, most megpróbálkozott az online sakkal. Eleinte egy-egy érdekesebb állást fölrakott a táblán is, de gyorsan megszokta, hogy a képernyőn a kurzorral tologassa a bábúkat. Az online játékba történő regisztrációnál meg kell adni egy nevet, az ezredes természetesen álnéven jelentkezett be: El Nocol-nak nevezte magát. A személynév tulajdonképp rendfokozatának (ezredes = colonel) összekevert betűiből állt; sajátjának érezhette, egyúttal biztos lehetett benne, hogy a spanyolos hangzás miatt senki nem fog gyanakodni rá. Szükség volt egy könnyen megjegyezhető jelszóra is, hat betűből álló kombinációt kért a rendszer, az utolsóként lelőtt zöld gárdisták egyikének nevét választotta: Nisrin.  Maga is csodálkozott, hogy a több száz áldozat után miért épp e két lány halála viselte meg annyira. Mint az egyenruhát, úgy viselték az egyforma parfümöt. Az anyanyelvén sosem csetelt, sőt az első időben még arra is figyelt, nehogy túl sokszor játssza meg azokat a megnyitásokat, amelyekről valaki gyanakodhatna rá. Álmatlanság kínozta, mindig éjszaka, és többnyire ugyanabban az időben kapcsolta be a gépet, ezért aztán gyakran fordult elő az, hogy visszatérő partnerekkel sakkozhatott. Néhány nap elteltével amikor kihívott egy ismeretlent, vagy elfogadott egy kihívást, már nagyjából sejtette, milyen eredményre számíthat. Az internetes oldalra klikkelő játékosok (több száz sakkozó kapcsolódhatott egy időben a hálózatra) ugyanis a megnyert és az elvesztett partik arányában pontokat kaptak, illetve vesztettek.
Az ezredes elégedetten állapította meg, hogy valahol a középmezőny elején foglal helyet, és ahogy növekedett a lejátszott partik száma, egyre biztosabb lett a pozíciója. Minden belépés után lejátszott néhány gyors, könnyű partit alacsonyabb pontszámú ellenfelekkel, (ezek a győzelmek nem különösebben növelték meg a pontszámát) majd olyat próbált találni, akivel egyformán játszik, vagyis csak  körülbelül 50 százalékos esélye van a győzelemre.  Nem szeretett veszteni, de a tökéletes inkognitó miatt nem is bánkódott különösebben, ha olykor valakitől mattot kapott.  Ellenfeleinek a neve nem különösebben érdekelte, csak az Élő-pontjaikra figyelt, amikor kiválasztotta őket, vagy elfogadta a kihívásukat, bár néha szöget ütött a fejébe, vajon a világ mely tájáról kapcsolódhatott be az illető a játékba. Egy szellemes lépéskombináció után, vagy egy bosszantóan hosszúra nyúlt gondolkodási szünet közben begépelt egy-két szót a chat-lapra. Salut! Ahoy! Ciao! Aztán, ha jött válasz, akkor már sejthető volt a nyelv, talán az ország is, ahol az ellenfél azt a másik monitort bámulja. Hei! Salam! Szia!
A magyar származású matematikus által kidolgozott úgynevezett Élő-skála értékei jól jelzik, hogy egy adott pontszámú sakkozó a másik játékossal szemben milyen eredményre számíthat. 50 pontnyi különbség nagyjából azt fejezi ki, hogy az ennyivel erősebb játékos előreláthatólag 55%-os eredményt ér el a gyengébb ellen. Ha például egy 2500-as pontszámú sakkozó tíz alkalommal mérkőzik meg egy 2550-es pontszámúval, várhatóan 4,5-5,5-arányban veszíteni fog. Minél nagyobb a meccsek száma, annál biztosabban mutatkozik meg a jelzett különbség. Az ezredes persze nyerni akart, ráadásul egyenlő, vagy legalább megközelítően egyenlő sakkozók ellen akart nyerni. Az viszonylag ritkán fordult elő, hogy olyan partnerre akadjon, akivel pontosan megegyezett a pontszáma. Ha olykor mégis felbukkant ilyen, azonnal ráklikkelt a kihívás gombra, illetve természetesen elfogadta, ha olyan játékos hívta ki őt, aki ugyanannyi Élő-ponttal rendelkezett. A szigorúan vett matematika szerint  ilyenkor a döntetlen eredmény a legvalószínűbb, amit úgy kell érteni, hogy tíz játszmából nagy valószínűséggel ötöt az egyik, ötöt a másik nyer. Természetesen „igazi” döntetlen is előfordulhat, ami azonban, hacsak nem megegyezéses döntetlenről van szó, nem túlságosan gyakori a sakkban. Az ezredes sosem ajánlott és sosem fogadott el döntetlent. Szalonremi; még a kifejezést is gyűlölte és akkor sem bánta meg a visszautasított döntetlent, ha végül elvesztette a partit. Néha persze akkor is remivel zárul egy játszma, ha egyik fél sem akarja. Például akkor, ha már nem marad olyan bábú a táblán, amelyik mattot tudna adni. Történetünk ezen szakasza éppen egy ilyen pattnak nevezett állással veszi kezdetét.
Az ezredes tisztában volt vele, hogy ha a király mellett csupán egy huszárja marad, nem mattolhatja be ellenfelét. Azonnal revánsot kért. Az eredmény ugyanaz lett, azzal a különbséggel, hogy az ezredes magányos királya ellenében ellenfelének a király mellett egy futója is maradt. Persze azzal sem lehet mattot adni, döntetlen az is. Viszkit töltött, szivarra gyújtott és megvert két-három könnyű ellenfelet. Aztán újra rátalált valakire, akinek azonos pontszáma volt. A megnyitás néhány jellegzetessége és a játék ritmusa alapján úgy rémlett az ezredesnek, hogy ismét ugyanazzal a sakkozóval hozta össze a véletlen, akivel előzőleg kétszer is remizett. Tudta ugyan, hogy ez csak úgy lehetséges, ha időközben az illető is játszott néhány partit, mégis egyre erősebben hitt az azonosságban. Elvégre miért ne játszott volna az illető is? Hallo!- írta be a chat-keretbe. Hallo! – érkezett a válasz kisvártatva Noel-tól. Most már megjegyzi a nevét: Noel Col-nak hívják az ismeretlent. A meglehetősen komplikált középjátékban egyikük sem tudott komoly előnyhöz jutni. A végjátékhoz közeledve azonban az ezredes bástyafórba került. How are you? – kérdezte gúnyosan. How are you?- érkezett a válasz, és az illető örökös sakkal döntetlenre mentette a partit. Másnap az ezredes már alig várta az estét. Ugyanabban az időben kapcsolta be a compjutert. Noel már ott volt. -Salve! -Salve! A Benkő-megnyitás egy ritka változatát választotta. Az ellenfél azonban nem jött zavarba. Megkontrázta a fianchettót, cseréket kényszerített ki és ellentámadásba ment át. Hosszú, szövevényes parti volt, egymás minden tervét előre látták, minden készülő csapda elhárítására idejekorán fölkészültek. Szép lassan elfogytak a figurák. Az eredmény persze újra döntetlen. A következő játszmában viszont szinte minden sikerült az ezredesnek, talán el is bízta magát, tetemes előnye birtokában sarokba szorította Noel királyát, aki már képtelen volt lépni. Nem léphetett, de nem is volt sakkban. Patt! Már őrjöngött az ezredes. Ilyen amatőr hibát! Legközelebb, amikor kettős huszárelőnye birtokában is döntetlent jelzett a gép, azonnal kikapcsolta. Ki ez az alak?! Magából kikelve csapta földhöz a poharát. Kicsoda lehet? Hiába maradt két lova, ha nincs más bábu a táblán. Szórakozik velem!? Máris megbánta, hogy kilépett. Kibontott egy üveg Glenfarclast, újraindította a masinát és visszatért az online játékhoz. Bejelentkezés. Először a név: Noel Col. Aztán a hatbetűs jelszó. Mi is volt a zöld lány neve? Szinte az orrában érezte az egyenparfüm szagát. Jamill?
És El Nocol már várta is odaát.

2011. október 23., vasárnap

VÉGJÁTÉK (2)

A városban már csak néhány elszigetelt hadosztály harcolt, valószínűleg azért, hogy kitörhessenek, vagy kedvező feltételekkel tehessék le a fegyvert. A kormányzói rezidenciát, amely egyúttal az ezredes főhadiszállása volt, a lázadók gyakorlatilag bekerítették, és minden irányból egyszerre kezdték megközelíteni. Nem haladtak gyorsan.  Nyilván csapdát gyanítottak, bár a hivatalos kommüniké szerint lehetőséget akartak adni a védőknek arra, hogy kapituláljanak.  A televízió folyamatosan közvetítette az eseményeket, már nem csak az óránként jelentkező hírösszefoglalókban láthatta feltűnni a kívülről sok találatot kapott kormos homlokzatokat, hanem, hála az élő közvetítésnek pontosan tudta hol tartanak a felkelők. Parkok, kerítések és csatornák bonyolult hálózata vette körül az épületegyüttest, amelyben a folyosók, a termek és a belső udvarok többszintes labirintusra emlékeztető rendszert alkottak. A palota egykori építői úgy gondolták, hogy falakkal és bezárt kapukkal nehezebb megállítani a támadókat, mint a geometria fondorlataival. Minél jobban igyekezett valaki az útvesztőkben előre jutni, annál  jobban eltévedt, s előbb-utóbb azon kapta magát, hogy visszakerült a külső körre. A világ egyébként jól ismerhette a palotát, mert egy időben sok híres filmet forgattak itt, zömmel amerikai produkciókat. Abban az időben az ezredes még nem volt persona non grata, igaz egyes filmtörténészek váltig állították, hogy a filmek elhíresült palotájának nem is volt semmi köze az ezredes rezidenciájához, valójában egy kaliforniai stúdió telkein állt, és tényleg hajszálpontos másolata volt az eredetinek.
Az ezredes, aki tisztában volt vele, hogy az útvesztő csak ideig-óráig tartóztathatja föl a felkelőket, jobbnak látta, ha a több oldalról támadható, ezért nehezebben védhető dolgozószobából áthúzódik a könyvtárba, majd onnan is tovább cipelte a fegyvereket az egyik hálószobába, abba, amelynek vörös a fala és csak egy bejárata volt. Mozgatható és dönthető tükörfalak álltak a szobában, amelyeket úgy tologatott, hogy azok elbizonytalanítsák majd az érkező fegyveresek térérzetét, sőt személyét megsokszorozva nagy létszámú védősereg illúziójával ijesszen rá az érkezőkre. A hálóban is volt plazmatévé, ráadásul nagyobb is, mint odaát. Egy helikopter körözött az épületek fölött. Meghúzta a viszkis üveget, majd a maradékban megmosta az arcát. A vízvezetéket már régen elzárták, a szökőkutak megzöldült vizében hullák lebegtek. Bizonyára azért küldték a helikoptert, hogy kiismerjék a labirintust, és a támadó alakulatok mozgását fentről irányítsák. Szivarra gyújtott. A televíziós stáb néhány száz méterrel a harcosok mögött haladt. Amikor kamerájukkal beléptek az újonnan „felszabadított” termekbe, még alig oszlott el a füst és a por. Az ezredes ebből arra következtetett, hogy a támadók nem bíznak semmit a véletlenre, vállról indítható rakétákkal lövik át az ajtókat, vagy kézigránátot hajítanak a szobákba, mielőtt berontanának. Betört ablakok, leszakadt csillárok, lángoló függönyök adták a díszletet a riportokhoz. Gyerekarcú forradalmárok mobiltelefonnal fényképezgették egymást és röhögve vizelték le az ezredesről készített aranykeretes festményeket. Már abban a csarnokban jártak, amelyből a dolgozószoba nyílt. A sajtótájékoztatókból minden néző jól ismerte, és természetesen a tévések is otthonosan mozogtak benne. A tapéták összefirkálva: a történelem csinálói szórópisztollyal szignálták a falakat, obszcén feliratokat karistoltak a bútorokba és sorozatokat lőttek a bőrkanapékba. Az ezredes lehalkította a televíziót. Már régen hallania kellene az „élő” csatazajt, de minden néma. A beszélő már a dolgozószobát mutatja, beletúr az íróasztalon maradt papírokba: hangtalanul handabandázik, és valami bizonyítéknak szánt lapot lobogtatva átsétál a könyvtárba. Feldöntött polcokon lép át, széttört kerámiák reccsennek a talpa alatt. Az ezredes aranymetszésű könyvei összehordva égnek a szoba közepén.  A vörös hálószoba következik. A plafon leszakadt tükörcserepei borítanak mindent. Az ágyon egy hulla díszegyenruhában, az arca a felismerhetetlenségig összevagdalva. Az ezredes az ágytámla aranyszobrának támasztja a szivart és a távkapcsolóért nyúl: …és saját barlangjában végeztünk  vele – hallja újra a szpíkert,  - Ettől a perctől új korszak veszi kezdetét szeretett hazánkban, az új kort így fogják nevezni: demokrácia.
(folyt. köv.)

2011. október 21., péntek

VÉGJÁTÉK (1)

(Az ezredes sakkpartija)
Az ezredes gyakorlatilag egyedül maradt. Megsemmisült a hadsereg zöme, a maradék átállt a felkelőkhöz, vagy egyszerűen szétszéledt. A zsoldosok nem kockáztatták tovább az életüket, ráadásul tisztában voltak vele, hogy már a másik oldalon adják a magasabb bért. A dezertőrök nyilvános kivégzésével, bármily kegyetlen kínzások kísérték is azt, csak ideig-óráig tudta  elodázni az összeomlást. Személyes testőrsége, amely ifjú, és ha hihetünk a legendának érintetlen hölgyekből állt, a legfontosabb pillanatban mondott csődöt. A zöld nővéreknek nevezett elitalakulat  egymást hisztériásan gyűlölő egyedekből állt, akik bármikor képesek voltak hajba kapni és gyakorlatilag önmagukat számolták föl. Egy idő után oly nyilvánvalóvá vált a vég, és annyira elképzelhetetlennek, hogy kitartson még valaki mellette, hogy a két utolsó testőrrel, Jamillal és Nisrinnel  maga végzett, nehogy a lázadók kezére jussanak, vagy ami még rosszabb, átszökjenek az ellenséghez.
Az ezredes tehát egyedül volt és várta a véget. Harcban akart elesni. Tudta, hogy ha feladja magát, vagy ha elfogják, nem kerülheti el a nyilvános és megalázó kivégzést, amely előtt majd kivágják a nyelvét, ha pedig öngyilkosságot követne el, akkor a történelemkönyvek a gyávaságáról szóló mondatoktól hemzsegnének.  Felkészült a harcra. Övében kard és pisztoly volt, íróasztalán egy aranyozott kalasnyikov, és még álmában sem vette le a testére tekert robbanóanyagot.
Az ezredes a dolgozószobájában ült, a tévét nézte nyakig begombolt fehér díszegyenruhában, és fekete étcsokoládét evett. A televízió a felkelők kezén volt, az ismerős riporterek fölesküdtek az Átmeneti Nemzeti Tanácsnak és az átállt tábornokokkal készített interjúk során azt találgatták, hány napig tarthatja még magát az ezredes. Végjáték, mondták, és elkerülhetetlennek nevezték a mattot, amely hamarosan bekövetkezik, hiszen teljesen be van kerítve: egyetlen szabad mező sincs, ahová léphetne. A szellemesnek szánt hasonlattal az ezredes közismert sakkszenvedélyén ironizáltak és önelégülten dőltek hátra a felújított stúdió túlméretezett bőrfoteleiben. Az ezredes gúnyosan fölnevetett: a sakkban, ha nincs a király közvetlenül megtámadva, mégsem tud lépni, az patt. Döntetlen. Remi. A tökfejek. És ilyen alakokra bíztam a hadseregemet! Az általános műveltség részének tartotta a sakkozást és már sok évvel ezelőtt kötelezővé tette az általános iskolákban. Tulajdonképpen a sakk segítségével legitimálta országában a diktatúrát is. Internetes partit játszott a lakossággal, amelyben minden állampolgár részt vehetett. Éppen úgy, mint egy szavazáson. A beérkezett lépéseket a computer rendszerezte, és azt választotta, amelyre a legtöbben voksoltak, vagyis hibátlanul valósult meg a demokrácia. Mivel a legdemokratikusabb lépés egyszersmind a legátlagosabb is, az ezredes könnyedén nyert, még a biztonság kedvéért készenlétben álló szekundánsokra sem volt szüksége. A visszavágóra már nemzetközi megfigyelőket is hívatott: az eredmény ugyanaz.  A részvétel, ahogy a választásokon, itt is 98 százalékos volt. 
(folyt. köv.)

2011. október 19., szerda

V.B.+

Úgyis csak film az egész, trükk, animált kép,
olyan, amely a világot görbe tükörbe’ mutatja,
képzelni elég: szeretni való rajzolt alakok játsznak benne,
meghal mind és másnap jön szembe vidáman,
nevet, magyaráz, vagy faggat szeliden, mosolyogva:
mért is e bús sokaság, hisz nincs már múlt
s nem készül semmi jövendő,
csak jelen, és e káprázó nagy jelenésben
minden örök már.
Hányas vagy – kérdi, hanyas, de a választ
szélsusogás nyeli el,
s az örvénylő, hűs szél a leírt szavakat
odaát már fordítva kavarja.
Jár bennem föl-le a filmed,
jelkép, liftez a torkomban,
páternoszter, immáron Béci logója,
az átlátszó nagy palotában,
melynek neve, jobb nem jön eszembe, hogy élet.  
Presszók torzító üvegén át oly’ abszurd a valóság,
bölcs derüvel nézed, s a kulcsszó, mi lehet más,
méginkább a fonák.  
Nézőpont-csere csak, látószög-váltás,
új objektív, tágabb panoráma;
forró lehelet fényesítette lencseüveg,
s ha olykor visszafokuszálsz,
kikacagsz majd ideát minden levitézlett ideát.
Elhoztad Cannes-ból a Pálmát, ceremónia semmi,
diadalkapu nem volt, jöttél, hónod alatt a szobor,
mint más napokon animált jelenet, gépelt storyboard,
fémdobozokban a filmguriga, vagy az únott napi sajtó.
Gyere föl majd, írtad, van pár könyvem, szépen illusztrált,
olyan, amit te talán még… érted ugye,
félszóból is érteni kellett volna, de én…
akkor láttam utolszor, kockás sál, puha barna zakó,
fémkeretes szemüveg, tán csöppnyi borosta,
s félszeg mosolyában mennyi tapintat.
Hallom Zsófitól, hogy megvetted a könyvem,
beleolvastál még, jó lett volna beszélnünk,
az is máskorra marad: immár odaátra.
Fejből kéne idézni, shakespeare-i szonett,
két sor a negyvenhetedik vers közepéből:
mindég itt a helyed már…
Lejegyeztem. Itt van, értsd úgy: a szivünkben.
Megnézem a filmjeit újra meg újra:
Reggeli ábránd, Nyelvlecke, Mozi,
Életmű, Pléh-boy, Perpétuo Moto…
Pátosz nélküli egyszerü formák, semmi ítélet,
együttérző kivülállás, játékos pici kétely tán,
s persze a legfőbb mindben a tiszta humánum.
Láttatni esendőn több, mint néven szólítani bárkit.
Béci, szevasz!

2011. október 16., vasárnap

KÖNYVTÁRAK

Pompásan buszozva 50 AMIssal lerohantuk Pozsonyt (fel Endre, Béla, fel magyar, Bratislavához kell a férfikar…) megnéztük a Posteriumot Rostoka Laci felkonferálásában (lásd az angol blog postját), a BIBet (Békés Rozistul és Keresztes Dórástul) és a Danubiana szigetmúzeumban a free-form-designer Jan Kaplicky kiállítását.  A sok visszautasított terv közt a leghíresebb a Prágai Nemzeti Könyvtáré (állítólag ebbe halt bele). Előző este Sopronban, az EZKIn levetítettem az Argentin Nemzeti Könyvtár kegyetlen (brutal architect) épületét (állítólag Borges meg abba vakult bele, tudniillik hogy ne kelljen látnia), hm, hát ha választani kell, akkor nekem inkább a Bábeli Könyvtár (Erik Desmazières meg ebbe pistult bele). Apropó könyvtár: hétfőn este hatkor a budakeszi Nagy Gáspár Könyvtárban könyvbemutató A követ és a fáraó ürügyén (hát velem mi legyen?) A beszélgetést Petrik Béla vezeti.  Ugyanő tart majd "Ki ez az ember?" címmel előadást szombaton, október 22-én a vasvári Nagy Gáspár Kulturális Központban, ahol kiállításom nyílik, a filmjeimet vetítik, sőt a meghívó szerint a Vasvári Színi Egylet meglepetésre készül. 
Csütörtökön, 20-án Rofusz Ferivel szerepet cserélünk, egy éve én faggathattam őt a Semmelweis Szalon estjén, most ő lesz a kérdező. A Szalonban kiállítás is nyílik, amely november 13-ig lesz nyitva az orvosegyetem  főépületének szép dísztermében, ami egyébként a régi könyvtárterem is (Üllői út 26).