TIBOR ÉS GÁSPÁR

A legszebb arcú pesti épület, az Iparművészeti Múzeum egésznapos családi programja keretében vasárnap egykori “játszótársai” emlékeznek Szentiványi Tiborra. Délben levetítik azt a 25 éves TV Galériája című tévéműsort, amelyben Tibor “szakértő műítészként” beszélt a munkáimról.A film éppen huszonöt éves. Bevallom, nem is nagyon emlékszem már rá. Lehet, hogy jókora meglepetés lesz számomra is. Alighanem olyan kínos perceket kell majd átélnem, amilyenekről Karinthy számolt be a Találkozás egy fiatalemberrel című novellájában. Fölényes és kioktató legyek-e azzal a fiúval, akit majd viszontlátok, vagy szégyenkezzem a be nem váltott ígéretek miatt, amelyeket valaha ő bízott rám? Az egyetlen lehetséges megoldást választom, nem fogok róla beszélni, pontosabban nem róla fogok beszélni.

Ha a filmre már nem is emlékszem, létrejöttének körülményeit jól föl tudom idézni, s két nemrég eltávozott barátom miatt gyakran eszembe is jutott a forgatás, illetve eszembe jutottak a forgatást megelőző események.

1985 tavaszán egy kiállításra készülődtünk: Keresztes Dóra és én. Életünk legfontosabb tárlata - hittük talán, de hát akkoriban még mindegyikről azt gondoltuk. A Vigadó Galéria és a Magyar Televízió nevezetes vállalkozása volt a Tévé Galériája című műsor: valódi és virtuális kiállítás egyszerre, nem csoda, hogy a torkunkban dobogott a szívünk. A műsorvezető – a művészeti élet aktuális korifeusa, mondanám, ha hölgyeknek is járhatna ez a titulus, - meglátogatott bennünket, hogy felmérje, méltók vagyunk-e valóban a fontos eseményre. Dóra megcsinálta a már begyakorolt gesztenyés süteményt, én pedig úgy próbáltam átrendezni társasházi lakásunkat, hogy egy kis jóindulattal műteremnek nézzen ki. A hölgy elégedettnek tűnt mindkét produkcióval, majd a helyszíni szemle végén mintegy mellékesen közölte, szükségeltetik a műsorhoz két szakértő is. Természetesen jól ismertük a TV Galériája című műsor-sorozatot, tudtunk a szakértő vendégekről, és sejtettük, hogy mellénk is rendelnek majd ilyeneket, az azonban váratlanul ért, hogy nekünk kell megneveznünk őket. A hölgy indult, a szolgálati gépkocsi motorja már zörgött, töprenghetünk még pár napig, szólt vissza, de mi azon nyomban válaszoltunk: Legyen Gazsi - mondta Dóra, Legyen Tibor - mondtam én. Na és kik volnának ők? – hajította a retikült a hölgy a hátsó ülésre. Nagy Gáspár és Szentiványi Tibor. Az a Nagy Gáspár? – emelte vissza a retikült a korifeus. Tudod kedvesem… – halkította le a hangját jótékonyan, amikor visszaértünk a „műterembe”. Igen, tudom – szakította félbe a feleségem.

Az előző év októberében jelent meg Nagy Gáspár - az ő szavával: „elhíresült”, később „rendszerváltónak ” elkeresztelt verse az Öröknyár: elmúltam 9 éves.
- A gyilkosokat néven nevezNI! – így szól a vers utolsó sora. Az infinitivusz végén az NI nagybetűkkel, ahogy a kivégzett miniszterelnök monogramjában.
1985 Gáspár számára az azonnali szilencium elrendelésének esztendeje volt. Utolsó, kiadásra engedélyezett verseskötetének, a Földi pöröknek Dóra rajzolta a borítóját. A következő kötet bezúzott címlapját pedig én. Örömmel fedeztem fel, hogy Gáspár mily tudatosan és pompásan valósítja meg az irodalomban azt a szavak mögé, sorok közé rejtező, a tartalmaknak második jelentést adó bravúrt, amelyről a képzőművészet területén én is ábrándoztam. Már harmadik éve ismertük egymást, ugyanabban az utcában laktunk, beszélgethettünk sokszor, bár meglehet, fociról s politikáról kicsivel többet, mint a komoly művészetekről. Képzőművészetről, sőt éppen arról a természettudományokkal és a matematikával rokonságot tartó, titkosan többértelmű műfajról, amely Gáspár kódolt képversét is éltette, akkoriban legtöbbet Szentiványi Tiborral társalogtam. Vagy inkább ő társalgott velem. Műveltsége lefegyverző volt, bár alighanem azzal volt legnagyobb hatással rám, hogy kedvenc grafikusom, a holland Maurice Cornelis Escher pontos másaként lépett be az életembe. Ugyanaz a szakáll, ugyanaz a filozófia. Japánban, egy kiállításon látta egy munkámat és hazatérve azonnal felkutatott, ami nem lehetett túlságosan könnyű abban a telefon nélküli világban.

Ez a költő nem publikálhat, így szólt a kádári diktátum. És komolyan is vették, sőt a nyilvános szereplésekre is kiterjesztették a Nagy Gáspárra vonatkozó tiltást. Évekkel később, amikor hozzáférhetővé váltak az ilyen természetű iratok, Gazsi megmutatott egy rendőrségi jelentést, amely egy kiállításom megnyitóján készült. Ugyanabban az évben, 1985-ben történ ez is. Természetesen tudtuk, hogy annak az apró alföldi kultúrháznak a galériájában is ott álltak a kis spiclik, szebben mondva hírforrások, és a helyi költőtárs-tanító (később a rendszerváltás emblematikus alakja) meg is mutogatta őket sorban. A figyelőknek persze rájuk, a megnyitóbeszédekben oly egyértelmű egyenességgel beszélő irodalmárokra kellett figyelniük, arra már aligha lehetett gondjuk, hogy az én kacskaringós kétértelműséggel fogalmazó duplafenekű képeimmel is bíbelődjenek.

A képek titkáról akkoriban csak Tibor tudott. Legalábbis én úgy képzeltem. Gyakran meglátogattam egy számítástechnikával foglalkozó vállalat elegáns irodájában, hogy megmutassam, új munkáimat, de főleg azért, hogy az általa előkészített meglepetés-műveket megcsodáljam. Jóindulatú türelemmel várta meg, amíg sikerül megfejtenem a második, vagy a harmadik jelentést, s olykor apró, szellemes segítségekkel próbált rávezetni, vagy éppen összezavarni, mikor milyen kedvében találtam.

Dóra hajthatlan volt, azt akarta, hogy Nagy Gáspár üljön mellette a televízióban. Szó szót követett, érvekre ellenérvek jöttek, de az álláspontok jottányit sem közeledtek egymáshoz. Látogatónk telefonálni akart, ami akkoriban, vonalak híján, talán egész Budakesziről lehetetlen lett volna, majd látván, hogy itt már a műsora forog veszélyben, arra a konklúzióra jutott: Nagy Gáspár nem jelenhet meg a képernyőn, ez ugyebár faktum, megmásíthatatlan, ám hivatalosan csak az irodalmi szerkesztőségnek adták parancsba, vagyis neki a képzőművészeti osztály élén talán nem is lenne kötelező tudnia. Ekkor már csak önmagát győzködte, s végül sikerült is: ha baj lesz, ő majd nem fogja tudni, hogy ez a Nagy Gáspár az a Nagy Gáspár.
Nagyon szépnek láttam akkor Dóra diadalmas ábrázatát, (miközben vendégünk a fürdőszobában kezeit mosta) és bevallom, a művészettörténész hölgyet is becsültem ezért a hirtelen jött bölcs-amnéziáért.

Néhány nappal később kiderült, Tibor szereplése még Gáspárénál is problematikusabb. Kórházban van, Indiából súlyos betegséggel tért haza, a gyógykezelés időtartama megjósolhatatlan, valószínűleg nem fog tudni eljönni a forgatásra. Aztán mégis ott volt, a sudár sármőrt először láttuk két mankóra görnyedve megjelenni, csak a humor volt a régi, amellyel egy pillanat alatt föloldotta a légkört, igaz, szellemes paradoxonján - épp most kezdődik életem hátralevő része – akkor mintha nem olyan felhőtlenül nevettünk volna, mint korábban. A két „szakértő” vendég, Tibor és Gáspár ott, a forgatáson ismerkedett meg egymással, összebarátkoztak és később is kapcsolatban maradtak. Gáspár 2007-ben, Tibor 2009-ben halt meg.

Már csak egy apró személyes epilógus tartozik a történethez, Dóra mesélte, hogy a forgatás szünetében félrehívta a művészettörténész hölgy, látszott rajta, őt is megviselték a komplikációk, még mindig nem tért napirendre a történtek fölött, de legfőképpen az én szelíd arcú feleségem elszántságát próbálta megfejteni. Egyszerre csak kibökte: - mondd csak lányom, ugye te várandós vagy.
Ő volt a legelső, aki megtudta.

Emlékezetem naptárát lapozom: a főkorifeus asszony valamikor áprilisban látogathatott meg minket. A forgatás májusban lehetett. A következő év elején, 1986 január 8-án született meg a lányunk: Anna Ida.