Ha elmetszed találomra, bárhol,mindig lesz majd egy olyan pillanat,
egy állókép az idő lemezén,
ahol egy nyíl egy szív iránt halad.
Bizonyára emlékeznek az eliai Zenonra, aki elmés szituációkat ötlött ki annak igazolására, hogy az érzékek által alkotott kép mennyire félrevezető. A versben megidézett mozdulatlan nyílvessző elhíresült paradoxonja talán alkalmas kiindulópont ahhoz, hogy munkáim és az idő kapcsolatáról beszéljek. Zenon nyílvesszős meséje persze csak a második leghíresebb – Akhilleusz és a teknős nevezetes versenyfutása után, amelynek végén a gyorslábú hős legyőzötten kullog el, szívében a szégyen jelképes nyílvesszejével – hogy a sarkába fúródott valódibb nyílról már ne is essék szó.
Most csupán egyetlen repülő nyílvesszőt kell elképzelnünk, és a célja egyelőre nem is lényeges. Bármely időpillanatban a nyíl a levegőég egy adott pontján tartózkodik. Ennek a pillanatnak nincs időbeli kiterjedése, következésképpen a nyíl nyugalomban van. Hasonlóan okoskodva belátható, hogy az ezt követő pillanatokban is mozdulatlan. Mivel ez az idő bármelyik pillanatára igazolható, Zénon szerint a nyílvessző egyáltalán nem mozog: repülése csupán illúzió. Gyakorló rajzfilmesként naponta szembesülök ilyesmivel. Ha történetesen egy kilőtt nyílvesszőt animálnék, egy lapra egy nyugalomban lévőt kellene rajzolnom, aztán egy következőre egy másik nyilat, ugyanolyat, mint az előző volt, de mégsem ugyanazt. Elvileg ugyebár akárhányat rajzolhatnánk úgy, hogy a köztük lévő elmozdulást végtelenül kicsire csökkentenénk.
Zénón, ez az ős rajzfilmes az időt csupa mostra bontja fel, némileg hasonlóan ahhoz, ahogy teknősbékás példamesében a teret csupa ittként kell értelmeznünk. Ez a bizonyos most és itt az időtartam, illetve a téri kiterjedés végtelen számú felosztásából jön létre, mindaddig szeletelve őket, amíg megszűnnek kontinuumnak lenni. Más szavakkal Zenon redukálta az idő szakadatlanságát — és ezzel együtt a tér kontinuitását is — számtalan idő és tér szeletke összegére. Minthogy azonban a diszkontinuitás ezen esetben "időtlenséget", illetve „térnélküliséget" jelent, őt követve kénytelenek lennénk nemcsak a mozgásnak, hanem egyúttal az időnek és a térnek a létezését is tagadni.
Néha úgy hiszem, hogy a józanész által eleve elfogadhatatlannak ítélt paradoxonok alkalmasak arra, hogy segítségükkel több dolgot sejtsünk meg a világból, mint amennyit a hagyományos logika mentén felfoghatunk. Fogadjuk kétkedve a látszólag nyilvánvaló állításokat, és higgyünk benne, hogy a világnak van egy másik, egy rejtett olvasata is, amelyet ugyan körülményesebb meglelnünk, de olykor már a keresés is izgalmakkal bíztat. Megállítható-e vajon a nyílvessző útja, visszapörgethető-e az idő, jóvátehető-e valami, amit jóvátehetetlennek érzünk?
1951-ben születtem, a nem túl jelentősek között is egy feltűnően jelentéktelen évben, amelynek heroikus ürességét az emigráns magyar író, Koestler Arthur könyvének címével példázom: Nyílvessző a végtelenbe. A könyv, amely történetesen éppen 1951-ben íródott, természetesen nem Magyarországon jelent meg. Kisgyermek koromban mindig hosszan és borzongva néztem egy képet. Szüleim könyvei között volt egy album, és benne egy nyílvesszős kép.
Úgy emlékszem, édesanyám neve volt címoldal fölső sarkába írva, bár a képpel kapcsolatos első emlékeim egész biztosan abból az időből valók, amikor még nem tudtam olvasni. Egy jóságos arcú bácsi ült az erdőben, karjával védelmezőn nyúlt egy őz felé, aki úgy tűnt éppen azért menekült hozzá, hogy oltalmat találjon. A fák között, - szinte most is látom - egy másik férfi is látszik, aki nyilával éppen célba veszi a menekülő állatot. Már eddig is borzongató a kép, ami azonban a legjobban megejtett, ami miatt szinte szöktem a kép elől, úgy hogy azonnal vissza is űzött hozzá valami kimondhatatlan kényszer, az csak ezután jön. A jámbor arcúnak, miközben megbocsátó türelemmel várja, hogy kilőjék azt a nyilat, ennek az őzikesimogató békés férfiúnak már ott van a szívében a nyílvessző. Ugyanaz a nyíl, amelyet még ki sem lőtt a gonosz. Ma már tudom, ki volt a szelíd vértanú: Szent Egyed, a bencés barát, nyomorékok és leprások istápja; de bevallom, hogy a még ki sem lőtt, máris halálos sebet ejtő nyílvessző víziója azóta is kísért. Talán már álmodtam is vele. Vagy csak szerettem volna, hogy egy álom fordítsa meg a történések sorrendjét, azt amelyet természetesnek vélünk? Hiszen az álom képes erre, sőt talán éppen úgy működik, hogy megfordítja a időt. Az idő a jövőtől a múlt felé halad, ha úgy tetszik, az óra jobbról balra forog bennük. Ki nem riadt még föl álmából valami hirtelen jött zajra, ami az álomban hosszadalmas, egymásból következő események eredőjeként is felharsant? Mi mással lehetne magyarázni ezt, ha nem az idő irányának, annak a jelképes nyílvesszőnek a megfordulásával? A jövőtől a múlt irányába, a következményektől az okok felé tartunk, „múlik a jövőnk” aktualizálhatnánk Nagy Gáspár verseskönyvének címével, és gondolhatnánk tovább az ikonarcú Florenszkij atyával, Sztálin legártatlanabb áldozatával, aki éppen a megfordított idő teleologikus magyarázatával példázta az Istenhez vezető utat.
Zénón, ez az ős rajzfilmes az időt csupa mostra bontja fel, némileg hasonlóan ahhoz, ahogy teknősbékás példamesében a teret csupa ittként kell értelmeznünk. Ez a bizonyos most és itt az időtartam, illetve a téri kiterjedés végtelen számú felosztásából jön létre, mindaddig szeletelve őket, amíg megszűnnek kontinuumnak lenni. Más szavakkal Zenon redukálta az idő szakadatlanságát — és ezzel együtt a tér kontinuitását is — számtalan idő és tér szeletke összegére. Minthogy azonban a diszkontinuitás ezen esetben "időtlenséget", illetve „térnélküliséget" jelent, őt követve kénytelenek lennénk nemcsak a mozgásnak, hanem egyúttal az időnek és a térnek a létezését is tagadni.
Néha úgy hiszem, hogy a józanész által eleve elfogadhatatlannak ítélt paradoxonok alkalmasak arra, hogy segítségükkel több dolgot sejtsünk meg a világból, mint amennyit a hagyományos logika mentén felfoghatunk. Fogadjuk kétkedve a látszólag nyilvánvaló állításokat, és higgyünk benne, hogy a világnak van egy másik, egy rejtett olvasata is, amelyet ugyan körülményesebb meglelnünk, de olykor már a keresés is izgalmakkal bíztat. Megállítható-e vajon a nyílvessző útja, visszapörgethető-e az idő, jóvátehető-e valami, amit jóvátehetetlennek érzünk?
1951-ben születtem, a nem túl jelentősek között is egy feltűnően jelentéktelen évben, amelynek heroikus ürességét az emigráns magyar író, Koestler Arthur könyvének címével példázom: Nyílvessző a végtelenbe. A könyv, amely történetesen éppen 1951-ben íródott, természetesen nem Magyarországon jelent meg. Kisgyermek koromban mindig hosszan és borzongva néztem egy képet. Szüleim könyvei között volt egy album, és benne egy nyílvesszős kép.
Úgy emlékszem, édesanyám neve volt címoldal fölső sarkába írva, bár a képpel kapcsolatos első emlékeim egész biztosan abból az időből valók, amikor még nem tudtam olvasni. Egy jóságos arcú bácsi ült az erdőben, karjával védelmezőn nyúlt egy őz felé, aki úgy tűnt éppen azért menekült hozzá, hogy oltalmat találjon. A fák között, - szinte most is látom - egy másik férfi is látszik, aki nyilával éppen célba veszi a menekülő állatot. Már eddig is borzongató a kép, ami azonban a legjobban megejtett, ami miatt szinte szöktem a kép elől, úgy hogy azonnal vissza is űzött hozzá valami kimondhatatlan kényszer, az csak ezután jön. A jámbor arcúnak, miközben megbocsátó türelemmel várja, hogy kilőjék azt a nyilat, ennek az őzikesimogató békés férfiúnak már ott van a szívében a nyílvessző. Ugyanaz a nyíl, amelyet még ki sem lőtt a gonosz. Ma már tudom, ki volt a szelíd vértanú: Szent Egyed, a bencés barát, nyomorékok és leprások istápja; de bevallom, hogy a még ki sem lőtt, máris halálos sebet ejtő nyílvessző víziója azóta is kísért. Talán már álmodtam is vele. Vagy csak szerettem volna, hogy egy álom fordítsa meg a történések sorrendjét, azt amelyet természetesnek vélünk? Hiszen az álom képes erre, sőt talán éppen úgy működik, hogy megfordítja a időt. Az idő a jövőtől a múlt felé halad, ha úgy tetszik, az óra jobbról balra forog bennük. Ki nem riadt még föl álmából valami hirtelen jött zajra, ami az álomban hosszadalmas, egymásból következő események eredőjeként is felharsant? Mi mással lehetne magyarázni ezt, ha nem az idő irányának, annak a jelképes nyílvesszőnek a megfordulásával? A jövőtől a múlt irányába, a következményektől az okok felé tartunk, „múlik a jövőnk” aktualizálhatnánk Nagy Gáspár verseskönyvének címével, és gondolhatnánk tovább az ikonarcú Florenszkij atyával, Sztálin legártatlanabb áldozatával, aki éppen a megfordított idő teleologikus magyarázatával példázta az Istenhez vezető utat. *
(Ha minden igaz, hamarosan folytatódik majd ez a bejegyzés.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése