LABIRINTUSOK

Egyszerre szép és tragikus az életben, hogy nem sejthetjük előre, döntéseink helyesnek bizonyulnak-e vagy sem. A labirintusok szövevényes útvonala végső soron azt jelképezi, hogy életünk során folyamatosan választási helyzetbe kerülünk, és mindegyik döntésünk magában hordja a tévedés lehetőségét. Különös paradoxon, de épp a tévedés lehetőségével való együttélés teszi az embert intellektuális értelemben szabaddá. A konklúzió tehát nem lehet más: a labirintus a szabadság emblémája.

AZ IDŐ LÁTKÉPEI (1)

Ha elmetszed találomra, bárhol,
mindig lesz majd egy olyan pillanat,
egy állókép az idő lemezén,
ahol egy nyíl egy szív iránt halad.

Bizonyára emlékeznek az eliai Zenonra, aki elmés szituációkat ötlött ki annak igazolására, hogy az érzékek által alkotott kép mennyire félrevezető. A versben megidézett mozdulatlan nyílvessző elhíresült paradoxonja talán alkalmas kiindulópont ahhoz, hogy munkáim és az idő kapcsolatáról beszéljek. Zenon nyílvesszős meséje persze csak a második leghíresebb – Akhilleusz és a teknős nevezetes versenyfutása után, amelynek végén a gyorslábú hős legyőzötten kullog el, szívében a szégyen jelképes nyílvesszejével – hogy a sarkába fúródott valódibb nyílról már ne is essék szó.

Most csupán egyetlen repülő nyílvesszőt kell elképzelnünk, és a célja egyelőre nem is lényeges. Bármely időpillanatban a nyíl a levegőég egy adott pontján tartózkodik. Ennek a pillanatnak nincs időbeli kiterjedése, következésképpen a nyíl nyugalomban van. Hasonlóan okoskodva belátható, hogy az ezt követő pillanatokban is mozdulatlan. Mivel ez az idő bármelyik pillanatára igazolható, Zénon szerint a nyílvessző egyáltalán nem mozog: repülése csupán illúzió. Gyakorló rajzfilmesként naponta szembesülök ilyesmivel. Ha történetesen egy kilőtt nyílvesszőt animálnék, egy lapra egy nyugalomban lévőt kellene rajzolnom, aztán egy következőre egy másik nyilat, ugyanolyat, mint az előző volt, de mégsem ugyanazt. Elvileg ugyebár akárhányat rajzolhatnánk úgy, hogy a köztük lévő elmozdulást végtelenül kicsire csökkentenénk.
Zénón, ez az ős rajzfilmes az időt csupa mostra bontja fel, némileg hasonlóan ahhoz, ahogy teknősbékás példamesében a teret csupa ittként kell értelmeznünk. Ez a bizonyos most és itt az időtartam, illetve a téri kiterjedés végtelen számú felosztásából jön létre, mindaddig szeletelve őket, amíg megszűnnek kontinuumnak lenni. Más szavakkal Zenon redukálta az idő szakadatlanságát — és ezzel együtt a tér kontinuitását is — számtalan idő és tér szeletke összegére. Minthogy azonban a diszkontinuitás ezen esetben "időtlenséget", illetve „térnélküliséget" jelent, őt követve kénytelenek lennénk nemcsak a mozgásnak, hanem egyúttal az időnek és a térnek a létezését is tagadni.

Néha úgy hiszem, hogy a józanész által eleve elfogadhatatlannak ítélt paradoxonok alkalmasak arra, hogy segítségükkel több dolgot sejtsünk meg a világból, mint amennyit a hagyományos logika mentén felfoghatunk. Fogadjuk kétkedve a látszólag nyilvánvaló állításokat, és higgyünk benne, hogy a világnak van egy másik, egy rejtett olvasata is, amelyet ugyan körülményesebb meglelnünk, de olykor már a keresés is izgalmakkal bíztat. Megállítható-e vajon a nyílvessző útja, visszapörgethető-e az idő, jóvátehető-e valami, amit jóvátehetetlennek érzünk?

1951-ben születtem, a nem túl jelentősek között is egy feltűnően jelentéktelen évben, amelynek heroikus ürességét az emigráns magyar író, Koestler Arthur könyvének címével példázom: Nyílvessző a végtelenbe. A könyv, amely történetesen éppen 1951-ben íródott, természetesen nem Magyarországon jelent meg. Kisgyermek koromban mindig hosszan és borzongva néztem egy képet. Szüleim könyvei között volt egy album, és benne egy nyílvesszős kép. Úgy emlékszem, édesanyám neve volt címoldal fölső sarkába írva, bár a képpel kapcsolatos első emlékeim egész biztosan abból az időből valók, amikor még nem tudtam olvasni. Egy jóságos arcú bácsi ült az erdőben, karjával védelmezőn nyúlt egy őz felé, aki úgy tűnt éppen azért menekült hozzá, hogy oltalmat találjon. A fák között, - szinte most is látom - egy másik férfi is látszik, aki nyilával éppen célba veszi a menekülő állatot. Már eddig is borzongató a kép, ami azonban a legjobban megejtett, ami miatt szinte szöktem a kép elől, úgy hogy azonnal vissza is űzött hozzá valami kimondhatatlan kényszer, az csak ezután jön. A jámbor arcúnak, miközben megbocsátó türelemmel várja, hogy kilőjék azt a nyilat, ennek az őzikesimogató békés férfiúnak már ott van a szívében a nyílvessző. Ugyanaz a nyíl, amelyet még ki sem lőtt a gonosz. Ma már tudom, ki volt a szelíd vértanú: Szent Egyed, a bencés barát, nyomorékok és leprások istápja; de bevallom, hogy a még ki sem lőtt, máris halálos sebet ejtő nyílvessző víziója azóta is kísért. Talán már álmodtam is vele. Vagy csak szerettem volna, hogy egy álom fordítsa meg a történések sorrendjét, azt amelyet természetesnek vélünk? Hiszen az álom képes erre, sőt talán éppen úgy működik, hogy megfordítja a időt. Az idő a jövőtől a múlt felé halad, ha úgy tetszik, az óra jobbról balra forog bennük. Ki nem riadt még föl álmából valami hirtelen jött zajra, ami az álomban hosszadalmas, egymásból következő események eredőjeként is felharsant? Mi mással lehetne magyarázni ezt, ha nem az idő irányának, annak a jelképes nyílvesszőnek a megfordulásával? A jövőtől a múlt irányába, a következményektől az okok felé tartunk, „múlik a jövőnk” aktualizálhatnánk Nagy Gáspár verseskönyvének címével, és gondolhatnánk tovább az ikonarcú Florenszkij atyával, Sztálin legártatlanabb áldozatával, aki éppen a megfordított idő teleologikus magyarázatával példázta az Istenhez vezető utat.

*

(Ha minden igaz, hamarosan folytatódik majd ez a bejegyzés.)

KATYŃ - 1940, KATYŃ - 2010

Övig vérben jő az erdő,
fátumos nagy árnya megnő,
újra álmodjuk halálunk,
bocsásd meg, hogy megbocsátunk.

(Andrzej Wajda hatalmas filmkorpuszának, a 2007-es Katyń-filmnek legutolsó mondata a félbeszakított Miatyánkból való: ... miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.
Vajon a bűnbocsánat gesztusa ez a zárómondat, vagy épp a megbocsátás lehetetlenségére utal, hiszen az ima azért nem fejeződhet be, mert pont akkor, a megbocsátás kimondásának pillanatában éri a film főszereplőjét a halálos lövés.)
*
Lezuhant Lech Kaczyński lengyel elnök repülője. Kíséretével Katyńba tartott, hogy a szovjetek által az ottani erdőben kivégzett húszezer lengyel emléke előtt tisztelegjen.

... lemosdanak a mészároslegények, / de ami történt, valahogy mégse tud végetérni. (Pilinszky János)
*

Meghalt Vargazoli is. Gimnazistakorom  legendája. Ollózásai, bombafejesei, passzai miatt jártunk le Szegedre (merthogy Kecskeméten egész tavalyig nem volt enbéegy). A Fradi csatársor akkoriban így állt föl: Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi. De mi a SZEACnak szurkoltunk és Zolinak, amit egyáltalán nem éreztünk ellentmondásnak. Az ember mindig a gyengébbnek szorít, miközben a zsenit csodálja. Hogy Zoli is a gyengék közé számított, csak jóval később tudtam meg. Itthoni megaláztatásai miatt kényszerült disszidálni, idegenlégiósként a botrányokat az ő nyakába varrták, edzőként maximalista volt, a játékosai föllázadtak ellene. Van egy német anekdota, mely szerint az ellene szóló legfőbb bunda-bizonyíték az volt, hogy egy negyven méteres szabadrúgással a fölső lécet lőtte telibe.   

SZÉCHENYI ET CETERA

150 éve halt meg Széchenyi István. Végrendeletében egy kelyhet hagyott az Akadémiára, és ennek, az ország legjobb borával színültig töltött kehelynek a fölhajtását kérte barátaitól. A borozás mellett éveken keresztül egy-egy emlékbeszéd is elhangzott, ezt kívánja most felújítani a Széchenyi Művészeti Akadémia. Az évforduló előadója Freund Tamás volt, aki fantasztikus előadásban fejtegette a vérszívó trópusi devevérek evolúciójának rejtelmeit, majd szépséges tanulságokat vont le belőlük az önzetlen hazaszeretre vonatkozóan. A kehely az Akadémián nem került elő, talán már meg sincsen, így ellenőrizhetetlen, mennyi bor fért volna bele; akkora kupa azonban egyszerűen nem létezhet, amennyi bort később Széchenyi emlékére Lujos epreskerti műtermében benyakaltunk. Egyébként Flórián hívására mentem az Akadémiára, hogy a MMA nevében vele és Lugossy Marival együtt mi is megkoszorúzzuk a Széchenyi szobrot. A két akadémia közeledését célzó gesztust, amelyet ü.v. elnökként éveken keresztül polírozgattam, s amelynek mostanában valami halvány esélye föl is derengett, elég drasztikusan írta felül új elnökünk ballibező interjúja. Vagyis a busongó borozásnak éppenséggel volt oka.
Szóval borgőzös éjszaka van, ilyenkor kontroll nélkül szakadnak föl a szavak és válogatás nélkül az emlékek. A sose kért elnökségé a kétségtelenül erős ellenszélben. Megválasztásomat annak tudtam be, hogy SZIMA tagként eszköze lehetek a két akadémia párbeszédének. A közös kiállítások, amelyekkel végigjártuk a Kárpát-medencét, s amelyeket nagy nehezen a Roosevelt tériek torkán is lenyomtunk, ezt a célt szolgálták. Igaz nagyobb dimenzióban, de a szétszakítottság ellen kezdeményeztem 2004 december ötödikének másnapján, hogy határon túli művészekkel bővüljön az akadémia, ugyanannyival, ahány az „itthoni” művész. A 2006-os parlamenti választások előtt mondtam le, akkor úgy tűnt, politikai hátszelet kap hamarosan a hajó, s a windsurfingben sosem voltam igazán jó. Kapóra jött persze a soproni suli miatti örökös időhiány is. Újra választások jönnek, és talán jön az a bizonyos jó szél is. (Shelley szele?) Meg a dilemma: az-e a dolga a kultúrának, hogy navigáljon a kedvező szelekben.
Aligha!!!
Sőt!!!

ÉN ELSZÁNT (ÁLSZENT) OLVASÓM...

(Illetlenség idegen computerekben kutakodni, de mégiscsak érdemes. A fenti szöveg egy kiállítás elveszettnek hitt bevezetője 2006-ból. Guy d’Obonner "jegyzi". )

Bólintok majd, ha rámköszönsz,
holott nem én leszek,
aki majd akkor szembejön,
csak emlékeztetek
valakire, …
….. ahogy te is
mon semblable, — mon frère,
hasonlítasz arra, ki épp’
versem olvasta el.
A mottóként választott versben Baudelaire-t idézi Orosz István: mon semblable, — mon frère: képmásom, bús fivérem – a Romlás virágainak Előhangjából kölcsönzött szavakkal szólítja meg a szembejövő olvasót. Bonyolítja némileg a képletet, hogy mindketten, az író és az olvasó is csupán emlékeztetnek önmagukra, egymásnak viszont a vendégszavak értelmében pontos hasonmásai, ha tetszik, tükörképek. Orosz munkáiban – most már a képzőművészeti dolgaira is gondolok – korántsem meglepő az a tükör szerep, amelyet a nézőnek, illetve saját magának szán. Többször megfogalmazta, hogy a műalkotás két oldalán álló személyt, az alkotót és a nézőt azonos jelmezben látja, egyforma súlyúnak képzeli őket a mérlegként interpretált mű két oldalán. Szívesen idézi az Arnolfini házaspár tükre fölötti feliratot: Johannes de Eyck fuit hic, amely szöveget a tárggyal együtt összeolvasva így fordítja le: Jan van Eyck volt itt a tükör; és szívesen próbálkozik olyan rég elfelejtett médiumok megújításával, mint például a tükrös anamorfózisok, amelyek a megkettőződéssel érnek el hatást. Hogy a sokszor parafrazált példaképek, Velazquez, Niceron, Arcimboldo, Magritte, Escher asztaltársaságában helyet kapjon, egy posztmodern gesztussal Orosz önmagát is megduplázza: időnként a Küklopeiából kölcsönzött álnéven Utiszként szignálja műveit. A legravaszabb görög, Odüsszeusz is álnévként használta a szót, amelynek jelentése Senkise, s mint tudjuk az a névcsere akkor Polifémosz küklopsz szeme világába került. A szemkiszúrás, vagy szem becsapás Orosz-Utisz munkáiban is kísért, még ha metaforikusan is. Trompe’loeil mondják elegáns művészettörténeti szakkifejezéssel azokra a képekre, amelyekben az illúzió vezeti a tekintetet. Orosz gyakran él ilyen fortélyokkal, ám pontosan érzi a veszélyét is e megtévesztő eljárásoknak. Néhány éve egy külföldi előadásán így fogalmazott: remélem világos a szándékom, egy magyar művész törekvése valamelyik századfordulóról, aki csak azért nem mond igazat, hogy végre rajtakapják. Őszinteség és képmutatás egyszerre - a bevezetőben idézett Baudelaire sor így kezdődik: hypocrite lecteur - álszent olvasó. És elszánt néző – fűzhetnénk hozzá, hiszen a világ, amelyet Orosz István felmutat, önálló szabályok szerint működik, törvényeit, melyek értelmét a konvenciók minduntalan megkérdőjelezik, bizony tanulni kell.

NAGYPÉNTEK

A 15-16. század fordulóján az évszámokhoz gyakorta kötöttek profetikus várakozásokat. A legkerekebb dátum, az 1500-as év különösebb megrázkódtatás nélkül lezajlott, ott volt viszont még 1533, amely, minthogy Jézus 33 évesen halt meg, éppen másfélezer évvel követte a kereszthalált. Jézus halála napjánál, nagypénteknél, ami 1533-ban április 11-re esett, keresve sem lehetett volna jobb dátumot találni egy “világvégéhez”, a vele járó Utolsó Ítélethez, vagyis a Nagy Mérlegeléshez. ... Április tizenegyedike, nagypéntek napja van beállítva Hans Holbein Követek című festményének időmérő eszközein. (Még a pontos órát is látjuk, igaz többet is: fél tíz, fél tizenegy, délután négy.) Ebből a szempontból nézve a festmény rokonságban áll a középkor két legkomplexebb irodalmi alkotásával, Dante Isteni színjátékával, amelynek cselekménye éppen 1300-ban nagypéntek napján veszi kezdetét, és Chaucer művével, a Canterbury mesékkel, amelyik viszont 1400 nagypéntekén zárul. Érdemes megvizsgálni, akad-e vajon más rokonság is a három műalkotás között, illetve kideríteni, ismerte-e Holbein, vagy a festmény gondolati hátterét kidolgozó három férfi, Jean de Dinteville nagykövet, Georges de Selve püspök és Nicolaus Kratzer csillagász az irodalmi műveket…(A fenti mondatokat A követ és a fáraó című könyvemből idéztem, pontosabban a könyv megjelenésre váró kéziratából. Ha minden igaz, egy kiadó valahol éppen szponzort keresgél, én pedig, ha időm engedi, az illusztrációkkal bajlódom.)

ÖCSIBÁCSI SZÜLINAPJA

A luxusszállóvá átnyalt New York Palota legfölső emeletén kialakított Home Galériában Hommage à Puskás Öcsi címmel nyílt kiállítás. Kortárs képzőművészek tisztelgése a focilegendának. A megnyitó tegnap este volt, ami köztudottan Öcsi bácsi egyik születésnapja. A másik születésnapja április másodika, ugyanis néha elfelejtette, hogy a március 31-et már elhíresztelte. Érdemes megnézni az életrajzokat, hol márc. 31, hol meg ápr.2. A lényeg: nehogymá’ megviccelje valaki az április elseje miatt. (Naná, hogy megviccelték, most például ezzel a kiállítással.)