A NÉCSISZTY

Április a végét járja, vidámabb – vagy bolondabb – dolgok is eszembe juthatnának róla, de most történetesen a sakkozóimra gondolok. 106 éves a parti. 2008 áprilisában, amikor épp 100 éves volt, egy akkori jegyzetben már beígértem a könyvet, kész is vagyok vele jóideje, de aki kiadná, azt mondja, türelmesen és kényelmesen szeretné intézni a dolgot. Hm. Ez talán, annyit tesz, hogy meggondolta magát? Persze abban sem volna csodálkoznivaló, hiszen akár kínossá is válhat egy regény, amelyik Leninről szól. Meg Bogdanovról. Meg Gorkijról. Egy kinyomtatott, bekötött, lapozható, nézegethető, sőt szagolgatható könyvvel nem tudok versenyezi, egyelőre nem is akarok, de ha már itt ez a blog, ideteszek egy részletet azok kedvéért, akiknek már kifecsegtem valamit, vagy akik előtt mostanáig titkolóztam. Aztán, ha lesz rá érkezés, jöhetnek más passzusok is.  Ez itt az 57. fejezet részlete.

- Mi az apja faszát gondolkozik annyit?  A mondatból azt kell kihallani, nem is annyira Bogdanovnak, mint inkább a közelben tébláboló kibiceknek, vagy azoknak, akik már a szomszéd asztalnál durákoznak, hogy ha ő, Vlagyimir Iljics Uljanov is ennyit töprengett volna minden lépés előtt, akkor korántsem így állna a játszma. Lenin tehát nem üvölt, legfőképpen azért nem, mert tudja, hogy Bogdanov éppen erre vár. Fegyelmezettnek kell maradnia, még ha ez az adott helyzetben roppant nehéz is. A sakkpartit ugyan már aligha nyerheti meg, a köztük zajló játszma viszont még nem dőlt el. Abból akár győztesen is kijöhet. Ekkor jut az eszébe az ásítás. Ezzel, egy mindenki által észrevehető hatalmas ásítással jelezheti, mennyire nem fontos számára ez az egész, hogy mily mellékes, milyen jelentéktelen, és hogy már módfelett unja. Bogdanov bizonyára mindent megtenne, hogy érdemi partiként vonuljon be a játszma a bolsevik párt történetébe, nem kétséges, az ő esetében ez komoly presztisnyereség lenne. De csak akkor, ha ez tényleg egy komoly játék. Ha sikerülne nyilvánvalóvá tennie az ellenkezőjét, ha bizonyítottá válhatna, hogy csak álmos unaloműzésről volt szó, enervált, szóra sem érdemes bábutologatásról, kelletlen, apatikus időmúlatásról, talán még nevetségessé is tehető a túbuzgó Bogdanov, aki egy ilyen semmiséget szeretne meglovagolni. Az persze kevés, ha csak a teraszon tébláboló néhány emigráns látja; a dolgot dokumentálni is kell. ... Leninnek egyáltalán nem esne nehezére az álmos pártvezér szerepének eljátszása, bármilyen jó hatással volt is rá az éjjeli ugatás, mégiscsak hiányzik a megszokott öt-hatórányi alvás. Most azonban ébernek kell lennie, egy álmos ember ásítását nem lehet pontosan időzíteni, csak higgadt, friss alakítás vezethet eredményre. Próba nincs, ismétlésre nem lesz lehetőség. Szerencsére az erős reggeli teák megtették a hatásukat. Szibériai módon itta, forrón, a foga közé szorított cukron át szürcsölve. Most kifújja a levegőt és koncentrál. Hárásó! – csattan fel a megszokott kiáltás. És ebben a pillanatban fémes surrogással kinyílnak, majd összecsapódnak a fényképezőgép zárlemezkéi.  Lenin hosszút és hatalmasat ásít. Arra is van gondja, hogy mozdulatlan maradjon, amíg a masina dolgozik. Az expozíció az erős fény miatt gyors, egyetlen megnyúló és elpattanó pillanat csupán. Vlagyimir Iljics szája kitátva. A nézőpont tökéletes: egy ásítás profilból mutat a legjobban. Bogdanov még mindig az elindított, majd megdermedő mozdulat dacos pózában, Gorkijon pedig, aki a fényképezőgéppel szemben ül, látszik, hogy érzékeli a helyzet visszásságát, sőt, hiszen íróként ez a dolga, érti is pontosan Lenin szándékát az ásítással.

Abban a 15 évvel későbbi memoárban viszont, bár elegendő idő múlt el ahhoz, hogy az emlékezet élesre igazítsa a képet, mégis a dühöngő Lenin jelenik meg. Talán elővette Jurij Zseljabuzsszkij nagyításait is, és a nagy nyitott szájhoz az üvöltést társította. Színes kép esetén persze egyszerűbb lenne a dolgunk, ha kék a nyelve, akkor üvölt. Krupszkaja visszaemlékezése szerint Bogdanovékkal veszekedve „még a nyelve is megkékült”. A színes fotó azonban későbbi találmány. Kétségtelenül ásításnak és üvöltésnek egyaránt lehet látni, a fekete-fehér fényképet, de Gorkijnak igazán tudnia kellett, hogy mi történt. Vajon a tétet, a teraszán zajlott parti fontosságát akarta fokozni azzal, hogy a veszteshez oly nagy érzelmi kitörést társított? Való igaz, sokkal érdekesebb egy üvöltő pártvezért mutató kép, mint egy ásítozót. Vagy csak kicsinyes bosszúról lenne szó? Vajon a kollektív capri vakáció elrontását torolta volna meg Gorkij? Nehéz eldönteni. Adjunk inkább neki egy esélyt, hogy elégtételt vegyen az irodalom nevében a fényképészeten. A fotózás legmegátalkodottabb esztétái, miután a festészet fölötti győzelmet már evidenciának tekintették, ferde szemmel kezdték méregetni az irodalmi ábrázolatokat is. A fotográfia mindig hitelesebb az irodalmi leírásnál – szólt az egyre gyakrabban hangoztatott tétel. A fénykép a valóság egy kiragadott darabja, nyers dokumentum, objektív tényálladék, nincs is módja köntörfalazni, alakítgatni az igazságot, mint a terjengős irodalmi szövegeknek, a részletező prózai leírásoknak. Na, most ásít, vagy üvölt, ugyan melyiket „bizonyítja” megfellebbezhetetlen hitelességgel a híres fotográfia?  Azt, amelyiket én akarom – dörmögte hatalmas bajsza alá az író. És kereszt nem volt, annyi szent!

Való igaz, az ásításhoz hozzá kellett, hogy tartozzék az is, hogy az ásító keresztet vet a szája elé. Faluhelyen ma sem ritka a szokás, akkoriban meg szinte automatizmus volt.  Arra való, hogy az ördög – a nécsiszty – be ne röppenjen a tátott szájon át. Lenint úgy látszik, csak a fényképet nézegető utókor érdekelte, pedig a dolog nyomatékosítására, hogy tudniillik itt egy valódi ásítás történt, nagyon is kézenfekvő lett volna a tátott száj elé hányt pravoszláv keresztecske. Talán röstellte is az ilyen babonaságot, de valószínűbb, hogy az ösztönös mozdulat csak valódi ásításhoz társulhat, az eljátszott szájtátás mögül pedig lefelejtődik, vagyis akár bizonyítékként is értékelhetjük az elmaradt keresztvetést arra vonatkozólag, hogy Lenin ásítása hamis ásítás volt. A krónikás, bár szeretné hinni, hogy fontos események tanúja, mégsem meri állítani, hogy éppen annál az eljátszott ásításnál, abban a szent minutában költözött volna bele Belzebub az Öregbe, és bizonyára Gorkij sem vetemedne ilyesmire, bár azt, hogy valamikor és valahogy mégiscsak bejutott, azt néhány későbbi írásával azért sejttette.