"ÖSSZEFOGLALVA..."

„... csak annyit szerettem volna megírni Önnek, hogy ez a műalkotás erkölcsi szempontból, gesztusrendszerének történelmi tartalmát tekintve pontos és makulátlan.” Orbán Viktor (Budapest, 2014. április 29.)
„Tudomásul kell venni, hogy nem emelhet művészetté semmi, mégoly szent és nagyszerű mondanivaló egy dolgot, ha csupán külső analógiák – erkölcs, világnézet, stb. – alapján mondunk véleményt róla.” Dávid Katalin: A szép teológiája. (Szent István Társulat Könyvkiadója, Budapest, 2006.)

Azzal, hogy a művészeti akadémia jogot vindikált magának ahhoz, hogy politikai kérdésekkel foglalkozzon, hallgatólagosan el kellett fogadnia a politika azon szándékát, hogy az meg a művészet kérdéseibe szóljon bele. Meg is teszi. Egy vitatott műalkotás (a Szabadság téren fölállítandó német megszállási emlékmű) védelmében maga a miniszterelnök ragad tollat. (A tollal írt szignatúra legalábbis az övé, a fölötte megjelenő négy oldalas szöveg felől már kétségeim vannak.) Az apropó Dávid Katalin neki írt, nem a nyilvánosságnak szánt "feljegyzése". Mivel a sajtóban közölt válaszlevél olvasóinak zöme nem ismerheti Dávid Katalin eredeti írását, azt hiheti, hogy az emlékmű kapcsán előadott történelem-magyarázatok a művészettörténész hölgy meggyőzését szolgálják. Ez valószínűleg nincs így, hiszen olyan részletekkel foglalkozik, amelyekkel kapcsolatban nem hiszem, hogy ellentét lenne köztük, olyan művészettörténeti és ikonográfiai vonatkozásokra pedig alig, vagy csak általánosságban tér ki, amelyek problémásak lehetnek a felállítandó emlékmű esetén, s amelyekről egy művészettörténésznek bizonyára határozott véleménye van. (Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a szóban forgó műalkotásról, pontosabban annak tervéről máig – 2014. május 1-ig – csupán egyetlen hevenyészett, rossz minőségű grafika vált publikussá, amelynek alapján egy szakembernek sem könnyű objektív véleményt mondani.) Természetesen megértem, ha a miniszterelnök, (illetve a levél fogalmazója) megragadja a kínálkozó alkalmat az emlékmű propagálására, egy politikusnak nyilván ez a dolga, s talán az sem zavarja különösebben, ha néhány értelmiségi (akikre egyébként a szerző szerint a közélet megvetésének tónusa és a felülállás magatartása jellemző) nem tartja majd túl elegánsnak egy magánlevél ilyen formában történő kihasználását. Ha jól okoskodom, tehát ha a „válaszlevél” nem a művészettörténész érveire felel, akkor nem is kellene megvédenem Dávid Katalint, egy mondatot azonban mégis kommentálni szeretnék. „Nem tudom, mi a filozófiai vagy művészettörténeti szempontból korrekt válasz. De azt tudom, hogy a didaktikus történelmi alkotások, melyek általánosak voltak fiatalkoromban, rám inkább lehangoló benyomást tesznek.” Afelől senkinek sincs kétsége, hogy a miniszterelnök mit ért a fiatalkorában álló didaktikus alkotások alatt, az azonban, hogy levelében egyszerre előhozakodik velük, azt sejteti, hogy Dávid Katalin a maga írásában ilyesmit szorgalmazott volna. Aki egy kicsit is ismeri a munkásságát, aligha feltételezhet ilyet. A „fiatalkoromban” kifejezés bántó éle azok számára nyilvánvaló, akik tudják, hogy Dávid sokkal idősebb Orbánnál, vagyis a „didaktikus” időkben felállított emlékművek felelőssége egy röpke félmondattal („melyek általánosak voltak”) máris rácsúsztatható a hölgy gyenge vállaira. Ezen bizony a „mélyen tisztelt” és a „nagyrabecsüléssel” kezdetű-végű udvariaskodások csak keveset segítenek. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy ha a szobornak mindazt a hosszadalmas és komplikált történelemmagyarázatot meg kell jelenítenie, amelyet a levélben a miniszterelnök feltárt, ráadásul jelképeket kell találnia az ártatlan és a gonosz egyértelmű ábrázolására, akkor csakis "didaktikus" alkotás születhet, vagyis olyasmi, ami annak idején az ifjú Orbánra "lehangoló benyomást tett". Vajh' ha egyszer szoborszerű levél-monológok helyett párbeszéd tisztázná közös dolgainkat, és emlékművek helyett tankönyvek rögzítenék a konklúziót...