A SZEM, A FÜL MEG A SZÍV

Senki más nem dönthet itt, csakis Mátyás király!

A költő és a festő vitájában, hogy tudniillik melyikük művészete az előbbre való, Leonardo da Vinci szerint egyedül a magyar uralkodó ítélkezhet; nincs senki, aki hozzá hasonló bölcsességgel lenne megáldva. A látvány és az érzemény primátusát eldönteni hivatott perlekedés oly sokszor előjött a reneszánszban, hogy az olaszok nevet is találtak neki, paragonénak hívták, és minden új mű létrejötte alkalmat adott rá, hogy újra fellángoljon a vita.

Leonardo persze ravaszul megelőlegezte a királyi döntést, hisz szerinte a látható festészet mindenképp előbbre való, mint a vakoknak való költészet, ahogyan a szem is fontosabb testrész a fülnél. Természetesen a történetben, amelyet Leonardo elmesélt, és amelyben Mátyás oly biztosan döntött a festett születésnapi ajándék mellett, a megdicsőülő művész helyébe magát Leonardót kell képzelnünk. (Azt már csak zárójelben írom ide, hogy egy Ludovico Sforzától származó diplomáciai levél nyomán vannak műtörténészek, akik azt feltételezik, sőt szinte biztosra veszik, hogy a királynak ajándékozott (vagy ajándékozni szándékolt) kép nem volt más, mint a Sziklás madonna egyik változata, ráadásul a szebbik, az, amelyet most a Louvre-ban őriznek. (Azt meg már csak duplazárójelben írom, milyen jól mutatna majd egy következő választási kampány finisében, a Seuso-ezüstök után a Sziklás madonnát perelné vissza régi-új uralkodónk; ha valaki ismeri, talán adja tovább neki az ötletet.))  Szóval Leonardo szerint Mátyásunk a festészetre voksolt, de azért a költészet mellett kardoskodóknak is akadtak érveik: a vers az ember legfőbb tulajdonságára, az értelemre, az intellektusra hat, míg a festészet csak az alacsonyabb rendű érzékelésre - állították, s ők is testrészekkel hozakodtak elő, a költészetet a szívvel állították párba, a festészetnek meg maradt a szem.

A szemnek és a szívnek, mint összekapcsolódó, egymást kiegészítő, olykor egymással versengő jelképes testrészeknek a megjelenítése a reneszánsz költészet gyakori toposza lett. Hogy végre elérkezzünk Shakespeare-hez is: az ánglus több szonettjének, az úgynevezett eye-heart szonetteknek (a 24.-nek, a 46.- nak és a 47.-nek) a szem és a szív szerelmes vetélkedése adja a témáját. A 46. szonett konklúziója szerint a szem joga a külsőt szeretni, a szívnek pedig a belső szerelem jut -, alig hisszük azonban, hogy ilyen egyszerűen lerendezhető lenne a konfliktus.  

Katona Szabó Erzsébet és Kodolányi Gyula egyáltalán nem érzi lezártnak a paragone vitát, a két kortárs művész fölveszi a fél évszázada odadobott kesztyűt, és saját műfajukat is újraértelmezve, sőt egymáséiba is beleártva magukat, posztmodern párviadalba kezdenek. A téma természetesen Shakespeare és a szonettek.

Katona Szabó Erzsébet textilművészt meglehetősen régóta foglalkoztatják a Shakespeare szonettek képzőművészeti parafrázisai, magam először a 2002-ben Turnoutban rendezett közös kiállításunkon találkoztam velük, bár valószínű, hogy azok már nem a sorozat első lapjai voltak. Szép, ha tetszik posztmodern gondolat, hogy miközben a verseket lemásolja, egy azokat tartalmilag és formailag is értelmező kalligráfiai szövetet alkot, s ennek az optikai szűrőként is felfogható transzparens hálónak – pszeudo textíliának - egymásra vetülő  szálai közt tekint egymásra a két személyiség, dialógust folytat a megidézett és az idéző.

          Kodolányi Gyula 2005-ben látta először Erzsébet asszony kalligráfia-kollázsait, s miközben, ahogy írja, megfogta e finom, de erőteljes kompozíciók szépsége, töprengeni kezdett azon, tud-e költőként, műfordítóként, anglistaként valami hasonlót művelni a Shakespeare-szonettekkel.  Nem fordításokat készített, hanem Shakespeare-nek és Katona Szabó Erzsébetnek egyaránt tükröt tartó, a szonettformát is korszerűsítő olvasatokat, olykor az eredeti angol szavait is továbbgörgető rímtelen jambusokat, amelyek, miközben a művek kisugárzását rögzítik, üzenetüket kódolják, saját költői fejlődésében is előrelépést jelentenek.           Make thee another self - Teremts magadnak másik ént, idézi meg a 10. szonett sorait, összekeverve az angol és a magyar szavakat, és a nyelvek, illetve személyiségek költői-művészi egymásra vetítése kétségtelenül alkalmas az ilyen alteregó-jelmezben való virtuális megjelenésre.  

          Méltatnom szükségtelen e két önmagában és egymásra vetítve is erősen megálló izgalmas sorozatot, elemezni pedig, ha képes is lennék, akkor is inkább a műalkotások mindenáron történő értelmezését elvető mallarméi tézist fogadom el, amely szerint egy művet megmagyarázni annyi, mint annak élvezeti értékét nagymértékben csorbítani. Fölhívnám viszont a figyelmüket, hogy esetünkben, mint a sokszorosan összetett posztmodern alkotásoknál általában, a néző-olvasó megfejtései – személyes „nézetei” és olvasatai  – szerves részévé válnak a műnek, s talán nem lesz ellenére a kiállítóknak, ha nézőközönségüknek máris megelőlegezem az alkotótárs megszólítást. Szívesen áthárítanám akár a mátyáskirályi döntőbíró szerepet is a nézőkre, olvasókra, hogy válasszanak a manierista csavarral megfordított shakespeare-i párból: tudniillik a szonettek szőke hölgye és a szonettek fekete úrfija között.

Elhangzott április 8-án a Barabás Villában Katona Szabó Erzsi és Kodolányi Gyula kiállításának megnyitóján.