(Az ezredes sakkpartija)
Az ezredes gyakorlatilag egyedül maradt. Megsemmisült a hadsereg zöme, a maradék átállt a felkelőkhöz, vagy egyszerűen szétszéledt. A zsoldosok nem kockáztatták tovább az életüket, ráadásul tisztában voltak vele, hogy már a másik oldalon adják a magasabb bért. A dezertőrök nyilvános kivégzésével, bármily kegyetlen kínzások kísérték is azt, csak ideig-óráig tudta elodázni az összeomlást. Személyes testőrsége, amely ifjú, és ha hihetünk a legendának érintetlen hölgyekből állt, a legfontosabb pillanatban mondott csődöt. A zöld nővéreknek nevezett elitalakulat egymást hisztériásan gyűlölő egyedekből állt, akik bármikor képesek voltak hajba kapni és gyakorlatilag önmagukat számolták föl. Egy idő után oly nyilvánvalóvá vált a vég, és annyira elképzelhetetlennek, hogy kitartson még valaki mellette, hogy a két utolsó testőrrel, Jamillal és Nisrinnel maga végzett, nehogy a lázadók kezére jussanak, vagy ami még rosszabb, átszökjenek az ellenséghez.
Az ezredes tehát egyedül volt és várta a véget. Harcban akart elesni. Tudta, hogy ha feladja magát, vagy ha elfogják, nem kerülheti el a nyilvános és megalázó kivégzést, amely előtt majd kivágják a nyelvét, ha pedig öngyilkosságot követne el, akkor a történelemkönyvek a gyávaságáról szóló mondatoktól hemzsegnének. Felkészült a harcra. Övében kard és pisztoly volt, íróasztalán egy aranyozott kalasnyikov, és még álmában sem vette le a testére tekert robbanóanyagot.
Az ezredes a dolgozószobájában ült, a tévét nézte nyakig begombolt fehér díszegyenruhában, és fekete étcsokoládét evett. A televízió a felkelők kezén volt, az ismerős riporterek fölesküdtek az Átmeneti Nemzeti Tanácsnak és az átállt tábornokokkal készített interjúk során azt találgatták, hány napig tarthatja még magát az ezredes. Végjáték, mondták, és elkerülhetetlennek nevezték a mattot, amely hamarosan bekövetkezik, hiszen teljesen be van kerítve: egyetlen szabad mező sincs, ahová léphetne. A szellemesnek szánt hasonlattal az ezredes közismert sakkszenvedélyén ironizáltak és önelégülten dőltek hátra a felújított stúdió túlméretezett bőrfoteleiben. Az ezredes gúnyosan fölnevetett: a sakkban, ha nincs a király közvetlenül megtámadva, mégsem tud lépni, az patt. Döntetlen. Remi. A tökfejek. És ilyen alakokra bíztam a hadseregemet! Az általános műveltség részének tartotta a sakkozást és már sok évvel ezelőtt kötelezővé tette az általános iskolákban. Tulajdonképpen a sakk segítségével legitimálta országában a diktatúrát is. Internetes partit játszott a lakossággal, amelyben minden állampolgár részt vehetett. Éppen úgy, mint egy szavazáson. A beérkezett lépéseket a computer rendszerezte, és azt választotta, amelyre a legtöbben voksoltak, vagyis hibátlanul valósult meg a demokrácia. Mivel a legdemokratikusabb lépés egyszersmind a legátlagosabb is, az ezredes könnyedén nyert, még a biztonság kedvéért készenlétben álló szekundánsokra sem volt szüksége. A visszavágóra már nemzetközi megfigyelőket is hívatott: az eredmény ugyanaz. A részvétel, ahogy a választásokon, itt is 98 százalékos volt.
(folyt. köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése