Ott, az idő fennsíkja fölött, hol felleget űznek az ártó
vad szelek és a kopott ég csillagrasztere, mint
nedvesedő vakolat vedlik, pikkelyesen pereg, és
kormos belű heg marad aztán, s csonka kavics csak utána,
bevetetlen szántás, porló barna barázda,
gazdátlan, árnyak kaszabolta vidék, ájult táj,
megigért geológia, szélmértan, leszakadt menny,
vérömleny, kilyukadt, csorba plafon,
transzcendens éteri rendszer, melyben a helyed örök;
állj ott meg, vándor, mindegy, hogy dac vagy alázat
késztet rá, s várd gyönyörű türelemmel, amíg
általmegy rajtad majd a pohár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése