Szóval, ha megtaláltam volna a naplóm, amelyet egyáltalán nem biztos, hogy megírtam, akkor most pontosan tudnám mikor találkoztunk, de azért nagyjából így is kikövetkeztethető, sőt így talán még érdekesebb is. Bérelj egy autót, ajánlotta Szabó Guszti, akinél New Yorkban megszálltam, csak úgy lehet átélni, mi is az a „freedom of America”. Graphic Design in the New World Order címmel a huntingtoni Marshall University egy konferenciát és hozzá kapcsolódva egy kiállítást rendezett. Megvan Robert Rowe meghívó levele: 1993. március 3-tól 6-ig tartott az esemény. Huntington West Virginiában van, az autózás két nap, vissza a washingtoni kitérővel négy, vagyis március 10 körül voltam újra New Yorkban. Innen számítva kell keresni a naplóban a találkozás dátumát. Az jut eszembe először Kálmán Tiborról, hogy beledőlünk a szélbe. Szemből fúj, és csak kiabálva tudunk beszélgetni. A Hudson és a tengeröböl közti huzat iszonyú tud lenni a manhattani keresztutcákban. Hideg van nagyon, de nincs hó. Ez azért lényeges, mert abban az évben március tizenötödike munkaszüneti nap lett a keleti parton: bemondta a rádió ne menjen senki dolgozni, mert a hatalmas havazás miatt összeomlott a közlekedés. Azt nem lehet elfelejteni, ha március 15 egyszer csak ünnep lesz odaát. Hopp: be is googlizom a keresőbe: 15th of March 1993. a Wikipédia szerint „the Storm of the Century”. Vagyis ha még nincs hó, akkor március 10 és 14 közt vagyunk. Tovább pontosítható azonban a dátum, mert munkanapról van szó, tehát 11 csütörtök és 12 péntek jöhet csak számításba. A meteorológiai annalesek szerint 12-én kezdődött az ítéletidő, tehát megvan a pontos nap. Jó lenne, ha arra is emlékeznél kedves naplóm, honnan és hová sodródunk ezzel a jelképesnek is kinevezhető szélviharral. A hová a biztosabb, Tibor stúdiója, a legendássá vált M&Co felé tartunk, és valószínűleg a Print folyóirat szerkesztőségéből, vagy az Art Directors Club irodájából indultunk. Ezek egyikében beszélhettünk meg randevút, mert Tibor, magától értetődő természetességgel ajánlotta föl, hogy eljön értem egy olyan helyre, amelyet már ismerek New Yorkban. Három éve már jártam mindkettőben, tulajdonképpen már akkor összefuthattunk volna, talán történt is egy futó találka, csak akkor még nem voltunk elég érdekesek egymásnak. (Szerkesztői megjegyzés: csöngeni kezd az előadó mobilja, pontosabban ugatni, mert a csöngést kutyaugatás helyettesíti. Gyorsan kinyomja.) Na, ennek a mondatnak fuss csak neki mégegyszer kedves naplóm. Mi az, hogy nem volt érdekes Tibor Kálmán? Éppen akkor volt, 1990 januárjában a lehető legérdekesebb, és az érdekes szó itt ócska eufémia, mert bizony valami vadabb kifejezés illene ide, valami olyan, amivel a még nyomdaszagú Print folyóirat volt tele. Miért csak hazafelé a repülőn kezdtem olvasni az ötvenedik évfolyam ünnepinek szánt első számát!? Na persze, szép kis ünnep: „El kell felejteni mindent, amit a dizájn iskolákban tanultunk! Lehúzhatjuk a vécén a drága kurzusok furmányos kifejezéseit arról, hogyan kell az üzenetet a megrendelőhöz eljutni. A vállalati retorikával szemben a zsigereinkre kell hagyatkoznunk. Amit csinálunk, az legyen bátor és legyen rossz. Ha rossz, akkor lehetünk csak az üzleti világ esztétikai lelkiismerete. Felejtsük el a finomkodást. Állítsuk meg a futószalagon érkező szarkupacokat. Azért vagyunk, hogy rájöjjenek, a design veszélyes és kiszámíthatatlan. Azért vagyunk, hogy a kommersz világát művészettel töltsük meg. Azért vagyunk itt, hogy rosszak legyünk!”
De hol is tartottunk, kedves naplóm, ott, hogy már 1993-van és az ADC-ben, vagy a Printben találkozzunk? Talán érthető, hogy inkább a Printet választom és legyen az egyik ottani szerkesztő Carol Stevens, akiről azt hiszem, hogy összeismertetett minket. Kedvesen, kicsit anyáskodva viselte gondomat, mindig, amikor New Yorkban jártam, sőt, cikket is írt munkáimról a Printben. A következő év elején fog megjelenni, vagyis 93-as New Yorki tartózkodásom alatt többször is randevúztunk. Nagyon is illett hozzá, hogy két magyar találkozását megszervezze, már csak azért is, mert férje, Andrew Kner szintén magyar származású volt. (Illik elmondani itt a MOME-n, hogy a tervezőgrafika szak megalapítója és első tanszékvezetője Haiman György közeli rokonáról van szó; Haimant külföldön inkább Haiman-Kner Györgyként ismerték, a Kner család szerepéről a magyar könyvművészetben pedig egy külön előadást kellene tartani.) Carol bizonyára Tibornak is mondott néhány szót rólam, és persze róla is nekem, hogy képben lehessek. Valamennyire azért képben voltam, és ebben újra szerepe van a MOME-nak, pontosabban az Iparművészeti Főiskolának, itteni diákként egy pályázatot megnyerve a Print borítójára került egy munkám. Ennek a bizonyos diákpályázatnak a hivatalos mellékdíja az volt, hogy három évig ingyen kaptam a lapot, a nemhivatalos pedig az, hogy Carol jóindulata folytán ez a három év két-háromszorosára is kitolódott. Szóval járt nekem a lap, és benne olykor Tibor munkái is jöttek. A Print és Tibor stúdiója közel volt egymáshoz, a Print az East 29. utcában, (egyébként az ADC is), a stúdió meg a West 17-ben, az 50-es számú ház. Az alsó Midtownból a Flatiron districtbe megyünk. Twelve blocks. Ha nincs az évszázad vihara, kedvenc épületemre a Vasalóházra is fölbámulnék és bizonyára emlegetném is a naplómban. Kellemes rövid séta lenne az egész, így sem volt persze aggasztó, mert félúton betértünk egy vendéglőbe. Szívesen írnám, hogy a Kálmán Tibor által híressé tett Florentinában löncsöztünk, és melegedtünk föl, de sajnos egyáltalán nem emlékszem a hely nevére, és őszintén szólva arra sem, hogy ettünk-e rántott hagymakarikákat. A stúdióra viszont annál inkább emlékszem. Meglehetősen nagy helyiség volt, a századelő öntöttvas vázas épületeinek jellegzetes, oszlopokkal megosztott, a szerkezetet láttató, nagy belmagasságú, kissé sötét terme. Három-négy, talán több grafikus üldögélt az asztaloknál, és ami nekem akkor nagyon szokatlan volt, kompjuterek képernyői világítottak előttük. Amennyire emlékszem, a Tiborral való beszélgetés tetemes része éppen a számítógépről szólt. Ma már ismeretlen fogalom a Cocom-lista, pedig a kommunizmus elleni amerikai hadviselés része volt, egy csúcstechnológiai termékeket tartalmazó feketelista, élén a kompjuterekkel, amelyektől megpróbálták elzárni a keleti blokk országait. Többek közt minket. Akkoriban Magyarországon még átlók rajzolásával méreteztük a képeket, és jó, ha már zsebszámológépen kalkuláltuk a szövegterjedelmet. Ott az M&Co stúdió Mackintoshain percek alatt lettek készen az oldalak, változtak meg az oldalpárok, és pillanatok alatt talán már a szintén csodának számító e-mail segítségével röppentek tovább a távoli szerkesztőségekbe és nyomdákba. Úgy képzelem, legalábbis akkori computeres ismereteimre visszagondolva, hogy nagyon naiv kérdéseket tehettem föl Tibornak, de ő készséggel és szívesen válaszolt. Figyeld meg mondta, néhány év és a kompjuterek segítségével átrendeződik minden. Otthon nálatok is. Persze a technika mellett szó esett arról is miket csinálnak, fotókat mutatott, magazin oldalakat nyitott ki, olykor a képernyőn, olykor meg valódiakat a polcokról leemelve. Közben arról beszélt, hogy az amerikai grafika átlagos színvonala mennyire konzervatív, az az európaihoz képest is, az ósdi szabályok negligálására, az előítéletek felülvizsgálatára van szükség. (Szerkesztői megjegyzés: Újra csöng, illetve ugat a telefon az előadó zsebében. Ismét kinyomja.) … Azért ne csinálj úgy, kedves naplóm, mintha egy csapásra eszedbe jutna minden, lehet, hogy ezek a frázisok abból a repülőgépen lapozgatott jubileumi Printből potyognak elő, szerkesztett mondatai a San Antonióban rendezett AIGA konferenciának, amelyek alapján az Esquire magazin „a dizájn rosszfiúja” címet adományozta Tibornak. A konferencián egyébként, amikor Tibor elnökölt, hangos kutyaugatással jelezte, ha az előadót unalmasnak találta, vagy ha az illető túllépte a számára kijelölt időt.
Természetesen magyarul beszélgettünk, akcentusa nem volt, ráadásul nagyon élvezte, hogy magyarul beszélhet. Steven Heller írja róla, hogy bevándorlóként amerikaibb lett a bennszülötteknél, de ezzel párhuzamosan a magyar érdeklődését nem vesztette el. Az akkoriban megismert New Yorki magyar tervezők közt az ő magyarja volt a legjobb, Andy Kner többé-kevésbé mindent megértett magyarul, de beszélni csak angolul volt hajlandó, Milton Glaser pedig csak távoli, rég elfelejtett emlékként idézte fel a magyar ősök egy-egy szavát. Tibor a magyar csevegésnél azt talán még jobban élvezte, hogy a munkatársak elképedve hallgatják. Sokuknak talán fogalma sem volt Tibor származásáról és meglepte őket az idegen szóáradat. Talán csak az új osztrák fiú, Stefan Sagmeister jött rá, miféle nyelven karattyolunk. Persze azonnal jöttek a tréfák, miről lehet szó, most adja el a céget a főnök egy keleti befektetőnek, és a dizájnerek eztán csak gulyáslevest fognak itt főzni. Jókedvű, friss közösség volt, Tibor is csak 44, én 42, a többiek jóval fiatalabbak. Családias légkör - jut eszembe a stúdió első karácsonyi üdvözlőkártyája 1981-ből, amelyen tényleg családként állt be a fa alá az M&Co Family. A Kurt Andersen-féle interjúban a stúdiójában 3-4 évig dolgozó dizájnerekről úgy beszél, mint saját gyerekeiről, az igazi gyermekeihez pedig a megfeszített munka közben is mindig hazaugrott egy lefekvés előtti búcsúpuszira. A megátalkodott és erőszakos fickó képzetét keltő jelzők - „bad boy of graphic design”, a „provokatőr”, az „elvetemült felforgató”, a „gerilla dizájner” – inkább a munkáira voltak érvényesek, egy nyitott, barátságos, kedves fiú jelenik meg az emlékezetemben. Semmi extravagancia. De tényleg. Az American Institute of Graphic Arts (AIGA) újságjában volt egy állandó rovat: Ask Tibor címmel. Valaki megkérdezte, hogyan öltözzék egy dizájner? Gondolkozzon úgy, mint egy művész, de öltözzön csak úgy, mint egy biztosítási ügynök, válaszolta. A Tiborra aggatott jelzők alapján azt kellene hinni, hogy a fősodor ellenében, vagy inkább, hogy a helyzethez illő jelzőt találjak, az orkán erejű széllel szemben küszködő, meg nem értett művészről volt szó. Éppen a fordítottja az igaz: mértékadó szakmai körökben korán felismerték Tibor tehetségét és ő is tisztában volt azzal, hogy elismertségét kihasználhatja, sőt morális kötelessége kihasználnia ezt. Olyan helyzetbe került, hogy rá tudott venni egy nagy és gazdag világcéget, egy divatóriást, hogy az önreprezántációra költendő milliókat inkább szociális, társadalmi és politikai célok szolgálatába állítsa, ráadásul el tudta hitetni vele, ami azért nem semmi, hogy ezzel ő is jól jár. Kolosszális lehetőség, ami korábban egyetlen dizájnernek sem adatott meg, és persze hatalmas kihívás is. Nem csak az őrölhette az egészségét, hogy óriási pénzek fölött diszponált (évi 3 millió dolláros büdzsével ment a Colors), hanem az is, hogy átérezte a felelősséget, hogy lehetősége van, jobbá tenni a világot. Ráadásul abban a pillanatban, amikor a világra nagyon is ráfért volna ez a megjavítás. (Szerkesztői megjegyzés: újra ugatni kezd a mobil az előadó zsebében. Felveszi, beleszól: Jó, igen, értem.)
Art as Activist. Az előző évben, 1992-ben nyílt kiállítás ezzel a címmel a washingtoni Smithonian rendezésében, amely aztán vándorkiállítássá változva végigjárta az államokat. A katalógusához én írtam az egyik előszót. A szöveg konklúziója az volt, hogy a plakátkorszak végén vagyunk, az európai forradalmakat fölvezető és kísérő plakátcsata a műfaj utolsó nagy föllángolása volt. Akkoriban így is gondoltam. A Tibor-féle merőben új megközelítés persze átrendezett bennem is valamit. A stúdióban elém teregetett nyomatokat természetesen nekem ajándékozta. Legendás ajándékosztó volt. Ezek alapján, ha nem emlékeznék, akkor is jól rekonstruálható lenne, miről volt szó. Egy párnahuzatnyi oldalon moszkvai punkok másznak a Lenin szoborra. „The Party is Over!” mondja a felirat a Colors magazin második számában. Hivatalos magyar fordításban annyit tesz: Tovarisi konyec! Akaratomon kívül egy kicsit szovjet szakértővé változtam akkoriban, a plakátomat lehozta a Time magazin, és ha már ott voltam, rögtön megbíztak, hogy a New York Times Op-Ed oldalán jövő cikkhez – Jeltsin’s Revolution – én rajzoljam az illusztrációt. Előkotrom a lapot, a dátum: 1993. március 28, vasárnap. A papírt, a tollat és a tustintát Gusztáv adta, de naná, hogy Tibor protezsált be. Nyilván szóbahozta a huntingtoni konferenciát is, a New World Orderről szóló tanácskozást, én meg szívesen emlegettem a frissen megismert plakáttervezőket. Leginkább az orosz Jurij Boxert dicsérhettem, akivel nagyon összebarátkoztunk. Akkor még valamennyire talán tudtam is oroszul. Tibor mellett ő az, Jurij, akire a legszívesebben emlékszem azokból a napokból. Csak három évvel élte túl Tibort, még ötven sem volt, amikor meghalt. A langaléta láncdohányos plakátja máig kísért. Fölnagyított fotó: Sztálin virágok közt a ravatalon, Egyetlen apró részlet változik csak, de a borzongás végigfut a bőrön. A halott fölnyitja a szemét. Tibornak való ötlet. Meg volt a téma: véget ért-e tényleg az elvtársak kora? Szóba kerültek az otthoni dolgok, főleg ezeket firtatta, hogy volt, mik változnak, hogy látom a jövőt Magyarországon? Tényleg megbukott-e a kommunizmus? Mi lesz vajon helyette? Hazamennek-e végleg a tankok? Megjöttek-e már helyettük a bankok? Akkor, ott Amerikában ez a kérdés minden beszélgetésen fölmerült. Volt, aki rögtön ezzel kezdte, volt, aki kíméletesebben, csak ha már belemelegedtünk a beszédbe, akkor hozakodott elő vele. Otthon, 56 rehabilitálása és Kádár halála után, nekem legalábbis biztosnak tűnt a fordulat, és a fejüket hitetlenkedve csóváló New Yorkiak sem nagyon bizonytalanítottak el. Pedig egy csöpp személyes tétje is volt a történetnek. Tibor ugyanis fölvetette, ha visszájára fordulnának a dolgok Magyarországon, kerüljek elő újra, úgy néz ki, szüksége lesz hamarosan munkatársakra. Lehet, hogy az épp a Benetton Colorsra, illetve cége római költözésére célzott? Nem sokkal a találkozásunk után hagyta ott Amerikát. Naná, hogy jólesett az ajánlat, de eszem ágában sem volt komolyan venni. Nem csak azért, mert nem akartam „rossz” lenni. Valami megmagyarázhatatlan okból nagyon hittem az itthoni kibontakozásban. Abban, hogy tényleg megváltoznak az idők. Aztán, amikor már ráuntam, hogy másoknak is meg magamnak is rögeszmésen bizonygassam ezt az idő dolgot, a rajzasztalom fölé megcsináltam saját használatra Kálmán Tibor híres óralapját az összekevert számokkal. (Szerkesztői megjegyzés: újabb mobiltelefonos kutyaugatás. Az előadó beleszól: - igen, kicsoda? ... rendben, ... két perc?)
Volt már szó a naplóban Tibor legendás ajándékosztási szenvedélyéről. Ráadásként a kezembe nyomott néhány folyóiratot, Colorsokat és az Interview pár számát, amelyeket később Gusztávnál hagytam, aztán egy frissen nyomtatott trikót (szerkesztői megjegyzés: az előadó lassan vetkőzni kezd: sál, zakó, ing; alatta láthatóvá lesz az emlegetett t-shirt, amelynek a sok mosásban már rég elveszett a színe), és látván, hogy leginkább azért a rajzolt dolgok iránt érdeklődöm, egy halom illusztrált könyvet. Maria Kálmán olvastam a címlapon, ő is magyar? Maira javított ki. Csak hasonlít a Máriára. Ő a feleségem. És az M&Co stúdió nevében ő az M.
Természetesen magyarul beszélgettünk, akcentusa nem volt, ráadásul nagyon élvezte, hogy magyarul beszélhet. Steven Heller írja róla, hogy bevándorlóként amerikaibb lett a bennszülötteknél, de ezzel párhuzamosan a magyar érdeklődését nem vesztette el. Az akkoriban megismert New Yorki magyar tervezők közt az ő magyarja volt a legjobb, Andy Kner többé-kevésbé mindent megértett magyarul, de beszélni csak angolul volt hajlandó, Milton Glaser pedig csak távoli, rég elfelejtett emlékként idézte fel a magyar ősök egy-egy szavát. Tibor a magyar csevegésnél azt talán még jobban élvezte, hogy a munkatársak elképedve hallgatják. Sokuknak talán fogalma sem volt Tibor származásáról és meglepte őket az idegen szóáradat. Talán csak az új osztrák fiú, Stefan Sagmeister jött rá, miféle nyelven karattyolunk. Persze azonnal jöttek a tréfák, miről lehet szó, most adja el a céget a főnök egy keleti befektetőnek, és a dizájnerek eztán csak gulyáslevest fognak itt főzni. Jókedvű, friss közösség volt, Tibor is csak 44, én 42, a többiek jóval fiatalabbak. Családias légkör - jut eszembe a stúdió első karácsonyi üdvözlőkártyája 1981-ből, amelyen tényleg családként állt be a fa alá az M&Co Family. A Kurt Andersen-féle interjúban a stúdiójában 3-4 évig dolgozó dizájnerekről úgy beszél, mint saját gyerekeiről, az igazi gyermekeihez pedig a megfeszített munka közben is mindig hazaugrott egy lefekvés előtti búcsúpuszira. A megátalkodott és erőszakos fickó képzetét keltő jelzők - „bad boy of graphic design”, a „provokatőr”, az „elvetemült felforgató”, a „gerilla dizájner” – inkább a munkáira voltak érvényesek, egy nyitott, barátságos, kedves fiú jelenik meg az emlékezetemben. Semmi extravagancia. De tényleg. Az American Institute of Graphic Arts (AIGA) újságjában volt egy állandó rovat: Ask Tibor címmel. Valaki megkérdezte, hogyan öltözzék egy dizájner? Gondolkozzon úgy, mint egy művész, de öltözzön csak úgy, mint egy biztosítási ügynök, válaszolta. A Tiborra aggatott jelzők alapján azt kellene hinni, hogy a fősodor ellenében, vagy inkább, hogy a helyzethez illő jelzőt találjak, az orkán erejű széllel szemben küszködő, meg nem értett művészről volt szó. Éppen a fordítottja az igaz: mértékadó szakmai körökben korán felismerték Tibor tehetségét és ő is tisztában volt azzal, hogy elismertségét kihasználhatja, sőt morális kötelessége kihasználnia ezt. Olyan helyzetbe került, hogy rá tudott venni egy nagy és gazdag világcéget, egy divatóriást, hogy az önreprezántációra költendő milliókat inkább szociális, társadalmi és politikai célok szolgálatába állítsa, ráadásul el tudta hitetni vele, ami azért nem semmi, hogy ezzel ő is jól jár. Kolosszális lehetőség, ami korábban egyetlen dizájnernek sem adatott meg, és persze hatalmas kihívás is. Nem csak az őrölhette az egészségét, hogy óriási pénzek fölött diszponált (évi 3 millió dolláros büdzsével ment a Colors), hanem az is, hogy átérezte a felelősséget, hogy lehetősége van, jobbá tenni a világot. Ráadásul abban a pillanatban, amikor a világra nagyon is ráfért volna ez a megjavítás. (Szerkesztői megjegyzés: újra ugatni kezd a mobil az előadó zsebében. Felveszi, beleszól: Jó, igen, értem.)
Art as Activist. Az előző évben, 1992-ben nyílt kiállítás ezzel a címmel a washingtoni Smithonian rendezésében, amely aztán vándorkiállítássá változva végigjárta az államokat. A katalógusához én írtam az egyik előszót. A szöveg konklúziója az volt, hogy a plakátkorszak végén vagyunk, az európai forradalmakat fölvezető és kísérő plakátcsata a műfaj utolsó nagy föllángolása volt. Akkoriban így is gondoltam. A Tibor-féle merőben új megközelítés persze átrendezett bennem is valamit. A stúdióban elém teregetett nyomatokat természetesen nekem ajándékozta. Legendás ajándékosztó volt. Ezek alapján, ha nem emlékeznék, akkor is jól rekonstruálható lenne, miről volt szó. Egy párnahuzatnyi oldalon moszkvai punkok másznak a Lenin szoborra. „The Party is Over!” mondja a felirat a Colors magazin második számában. Hivatalos magyar fordításban annyit tesz: Tovarisi konyec! Akaratomon kívül egy kicsit szovjet szakértővé változtam akkoriban, a plakátomat lehozta a Time magazin, és ha már ott voltam, rögtön megbíztak, hogy a New York Times Op-Ed oldalán jövő cikkhez – Jeltsin’s Revolution – én rajzoljam az illusztrációt. Előkotrom a lapot, a dátum: 1993. március 28, vasárnap. A papírt, a tollat és a tustintát Gusztáv adta, de naná, hogy Tibor protezsált be. Nyilván szóbahozta a huntingtoni konferenciát is, a New World Orderről szóló tanácskozást, én meg szívesen emlegettem a frissen megismert plakáttervezőket. Leginkább az orosz Jurij Boxert dicsérhettem, akivel nagyon összebarátkoztunk. Akkor még valamennyire talán tudtam is oroszul. Tibor mellett ő az, Jurij, akire a legszívesebben emlékszem azokból a napokból. Csak három évvel élte túl Tibort, még ötven sem volt, amikor meghalt. A langaléta láncdohányos plakátja máig kísért. Fölnagyított fotó: Sztálin virágok közt a ravatalon, Egyetlen apró részlet változik csak, de a borzongás végigfut a bőrön. A halott fölnyitja a szemét. Tibornak való ötlet. Meg volt a téma: véget ért-e tényleg az elvtársak kora? Szóba kerültek az otthoni dolgok, főleg ezeket firtatta, hogy volt, mik változnak, hogy látom a jövőt Magyarországon? Tényleg megbukott-e a kommunizmus? Mi lesz vajon helyette? Hazamennek-e végleg a tankok? Megjöttek-e már helyettük a bankok? Akkor, ott Amerikában ez a kérdés minden beszélgetésen fölmerült. Volt, aki rögtön ezzel kezdte, volt, aki kíméletesebben, csak ha már belemelegedtünk a beszédbe, akkor hozakodott elő vele. Otthon, 56 rehabilitálása és Kádár halála után, nekem legalábbis biztosnak tűnt a fordulat, és a fejüket hitetlenkedve csóváló New Yorkiak sem nagyon bizonytalanítottak el. Pedig egy csöpp személyes tétje is volt a történetnek. Tibor ugyanis fölvetette, ha visszájára fordulnának a dolgok Magyarországon, kerüljek elő újra, úgy néz ki, szüksége lesz hamarosan munkatársakra. Lehet, hogy az épp a Benetton Colorsra, illetve cége római költözésére célzott? Nem sokkal a találkozásunk után hagyta ott Amerikát. Naná, hogy jólesett az ajánlat, de eszem ágában sem volt komolyan venni. Nem csak azért, mert nem akartam „rossz” lenni. Valami megmagyarázhatatlan okból nagyon hittem az itthoni kibontakozásban. Abban, hogy tényleg megváltoznak az idők. Aztán, amikor már ráuntam, hogy másoknak is meg magamnak is rögeszmésen bizonygassam ezt az idő dolgot, a rajzasztalom fölé megcsináltam saját használatra Kálmán Tibor híres óralapját az összekevert számokkal. (Szerkesztői megjegyzés: újabb mobiltelefonos kutyaugatás. Az előadó beleszól: - igen, kicsoda? ... rendben, ... két perc?)
Azt szokták mondani, minden sikeres férfi mögött áll egy asszony, ebben az esetben azonban ne gondoljanak másodszereplőre. Éppen az Art Directors Club honlapján közölt írásában Steven Heller csavart egyet a közmondáson: "The Man behind the M" címmel írt megemlékezést Kálmán Tiborról és az M Companyról. Hamarosan ő maga, M, azaz Maira fogja fölidézni férje emlékét. Fogadják szeretettel!
(Elhangzott a MOME auditóriumában a Kálmán Tibor emlékére rendezett szimpóziumon, november 16-án délután. A fotókért köszönet Nádai Ferinek!)
(Elhangzott a MOME auditóriumában a Kálmán Tibor emlékére rendezett szimpóziumon, november 16-án délután. A fotókért köszönet Nádai Ferinek!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése