2011. december 6., kedd

KATONÁZÁS

Kecskeméten, a Katonában, a névadó születésnapja táján mindig van egy kis ünnepség. Megkoszorúzzák a nevezetes szobrot, Czélkuti Züllich Rudolf alkotását, amely majdnem olyan kacskaringós útvonalat járt be, mint rég elfeledett alkotója. 1857-ben a Nemzeti Színház előtt állították föl, később átvitték a színház udvarára, aztán 81-ben lekerült Kecskemétre, az ottani Műkertben állt, majd színház mellett, végül, erre már én is emlékszem, átcipelték a gimnázium aulájába. (Czélkuti életének főbb állomásai: Gyulafehérvár – Pest – Párizs – Róma – Kairó). Való igaz, a kétméteres bronzalak útvonalát követve arra kell gyanakodnunk, hogy nem mindenhol aratott osztatlan tetszést, (Lyka: az esztétikum mint fuvarozó erő!), de ott a suliban mintha jól ellennének vele. Józsi feje fölött (értsd, egy emelettel följebb) szintén az ő évfordulójához kapcsolódva (meg egy kicsit az enyémhez: két szánni való skorpió!) én is köszöntve lettem. O. Edit tanárnő színjátszó csapata a verseimből szerkesztett műsort, Sz. Katalin tanárnő diákjai pedig a rajzaim parafrázisából rögtönöztek kiállítást. Mit mondjak, jól zavarba jöttem. Úgy is maradtam, zavarban; ezért a pátoszos folytatás.
 Boldog Kor! mellyben az élet
élt, s nem tudta azt, mivé lett,
midőn a sors ítélete
örömöt-élővé tette -
s hogy rajta még fordítson:
szabadon lepkedett széjjel,
napot álmodozott éjjel,
egy arasznyi volt világa,
mégis tündérvárba hága
porban húzott grádicson.

Katona József Gyermekkor című versből való a részlet. Belátom, nem az a fülbemászó forma és egyszerűen megfejthető tartalom, amelyet könnyedén lehet mondogatni a társaságban; és valljuk be, Katonára is inkább a tragikus csúcsoknak és kötelező olvasmányoknak kijáró szent iszonyattal szoktunk felnézni, és Bánk bánján kívül nemigen ismerünk tőle semmit, hiába törik magukat a nagyszerű irodalomtörténészek, köztük a Katonás tanárok. Pedig micsoda dimenzióváltás: oly magától értetődően cikázik oda-vissza a sorok közt, a végtelen két pólusa, ha tetszik, a mikro- és a makrokozmosz között:
egy arasznyi volt világa, / mégis tündérvárba hága / porban húzott grádicson.

Hasonló csodákra csak nagyon tiszta forrásokban láthatunk. Hirtelenjében egy Platonnak tulajdonított kétsoros jut eszembe:
Csillagokat nézel, szép csillagom. Ég ha lehetnék, / két szemedet nézném csillagom ezreivel.

Meg egy mezőségi népdal:
Elment, elment az én párom, / világgá ment egy fűszálon.

Persze engem, foglalkozási ártalom, az is vonz a vershez, illetve az ilyen fajta léptékváltásokhoz, hogy látható képekre is lefordíthatók, ha tetszik, akár le is rajzolhatók. Grafikákon és rajzfilmekben gyakran kísérleteztem hasonlóval, az ellentétpárok, a nagyon nagy és a nagyon kicsi egyszerre történő ábrázolásával, és olykor az irodalom felől érkező inspirációkra is figyelek. Aztán az a porba rajzolt grádics nekem mást is jelent. Nem is kell nagyon erősen behunynom a szemem, hogy lássam gyerekkori önmagam, ahogy leguggolva egy vesszővel rajzolok valamit. Vajon ugyanabba a porba? Úgy képzelem: igen. Hiába tudom, mert mindenféle iskolák jól kiokosítottak felőle, hogy ugyanabba a folyóba, nyilván ugyanabba a futóhomokba sem lehet kétszer belelépni … én azért mégis csak arra a homokra, ugyanarra a porra rajzolgatok, grádicsokat – lépcsőket –, fölfelé … meg lefelé menőket is.

1 megjegyzés:

utisz írta...

Számon tartja még valaki, hogy ez a szobor volt az ország legelső köztéri szobra!